Keleti Ujság, 1942. május (25. évfolyam, 98-122. szám)

1942-05-27 / 118. szám

1942. MAJ t> S 27 ill Ullein-Reviczky Antal hatalmas beszédet mondott a Tűz­harcos Szövetség kolozsvári főcsoport- iának zászlószentelésén „\ Eiazáérl mindenl feláldoihalunlr, a hazát feláldozná sohasem szabad!“ — mondotta főbbek között a meg­hatalmazott miniszter A maciY«r cél Zászlót szenteltek vasárnap a kolozs­vári tűzharcosok, akik az ünnepség disz- szónoka Ullein-Revíczky Antal megálla­pítása szerint, a vitézi rend tagjaival s a nemzetvédelmi keresztet elnyeltek kipró­bált gárdájával együtt a belső arcvonal őrei és vigyázói. Azon örködnek és arra vigyáznak, hogy itt benn az országban senki se tehessen semmit — akár szándé­kosan, vagy csak gondatlanul is — a nemzet kárára, senki se gyengíthesse erő- íeszitéseinket, miközben lionvédeink Eu­rópa ellenségének megsemmisítésében mű­ködnek közre, mindenki által elismert hő­siességgel, vitézséggel, önfeláldozással és elszántsággal. A tűzharcosok itthon ál­landó készültségben állanak, hogy min­den kísérletet elfojtsanak, ami a harctere­ken küzdők hátbadöfésére irányulna. A magyarok között hisszük nem igen akad olyan ember, aki ilyen aljasságra vállal­kozna, de derék tűzharcosaink, akiknek nemcsak a világháborút kellett átélniök, ■hanem az azt követő összeomlást is, saját tapasztalataikból tudják, hogy mire ké­pesek a bomlasztó, sötétben bujkáló, les­ből agyarkodó erők, szemük nyitva, fi­gyelmük mindig éber, s igy örködnek belső arcvonalunkon. Mikor UIlein-Re viczky Antal, a fiatal magyar diplomata karnak ez a kiválósága, maga is tűzhar­cos. rámutatott a század első világhábo­rúját megjártak szervezetének fontossá­gára, nem tett mást, mint szavakba ön­tötte azt, amit mindnyájan éreztünk a napfényes májusi vasárnapon, tűzharco­saink lelkes, romlatlan, fegyelmezett so­rainak láttára. Az ünnepi szónok nagy beszédében azonban még bőven találunk megszüle­tésre méltó részeket. Nem-e öntenek bi­zalmat mindannyiunkba azok a szavai, amelyeket a meg nem törő, várni és hinni tudó lélekről mond? Mert az ilyen a lel­ket a magyarok istene végül megjutal­mazza, a legnagyobb ajándékkal, a ma­gyar cél elérésével. Annak a magyar cél­nak az elérésével, amelyet Ullein-Reviczky • igy fogalmazott meg: „A magyar ember, amennyire csak lehetséges Magyarország polgára lehessen és hogy Magyarország polgára szabad lehessen“. Ezért a szabad­ságért évszázadokon keresztül harcolt a magyar, mindenkivel szembeszállt, aki szabadságát veszélyeztette, soha sem csüggedett, soha sem nyugodott bele rossz sorsába, s történelmünk eddigi ta­núsága szerint, hittel és becsülettel min­dig megteremtettük a magunk szabadsá­gát. Ez az állandó harcunk és küzdel­münk magyarázza, hogy soha senkit se akartunk elnyomni, soha senkitől se vitat­tuk el szabadságát, sosem voltunk azok, akik máskép beszélnek és megint máskép cselekednek, Szent István óta egyenes és töretlen a magyar belső politika vonala. Államalkotó néphez illő kötelességeink mindig előttünk lebegtek s azok szellemé­ben dolgoztunk. Joggal elmondhatta Ul­lein-Reviczky Antal egyetlen e hazában élő népnek sem kell a magyartól szabad­ságát féltenie. Nyelvét, kultúráját, vallá­sát mindenki szabadon gyakorolhatja, nem hogy' meg nem akadályozzák ebben, hanem segítő kézzel melléje is állanak az ailam arra hivatott szervei. Mindezért cserébe csak egyet várunk el tőlük: a fel­tétlen államhüséget. Ezzel tartoznak a magyar hazának, amely a maga részéről éppen úgy megad mindent nekik, mint a magyar népnek. A hűség nem erény, ha­nem magától értetődő magatartás, a hűt­lenség azonban súlyos bűn s az állam szigorúan odaüt, ha ilyet tapasztal. Beszélt a tűzharcosok előtt a keleten folyó sorsdöntő harcokról is, megmondta, hogy' mindannyiunk életéért küzdenek ott a szövetségesek katonái, köztük a magyar honvédek is, akik soha sem maradtak tá­vol, ha kötelességüket teljesíteni kellett. Éppen úgy eleget tesznek honvédeink kötelességüknek, mint a magyar nemzet, amely ilyen időkben a vitákat és esetle­ges nézeteltéréseket félreteszi, az egymás melletti küzdők közötti iraüan szabályo­kat betartva, becsületesen és minden hát­só gondolat nélkül. Mert aki nem igy' cse­lekszik — mondotta Ullein-Reviczky An­tal — annak magatartását Európa hátba- döfésének lehetne megbélyegezni. És emeljük még ki a szegény emberek­ről mondott szavait, akik legközelebb áll­nak a nemzet szivéhez, hiszen épnen ne­kik akarnak több lehetőséget, jobb jövőt, nagyobb kenyeret és a gondoktól való felszabadulást hozni azok, akik elébevág­tak Európa ellenségei gálád terveinek. Elsősorba ezek a milliók fognak az nj világ áldásaiból részesedni, amire biztosí­ték mindez, ami már most történik érde­kükben. Mert ez a bábom a szegény nem­zetek, szegény népek és szegény emberek háborúja, a gazdag jóllakottak, a világ kincseit kisajátítók és felbérelt zsoldo­suk ellen. Kolozsvár, május 26. Az Országos Tűz­harcos Szövetség kolozsvári főcsoportja va­sárnap, Pünkösd első napján két zászlót szentelt fel. Az egyiket az Országos Tűzhar­cos Szövetség ajándékozta a kolozsvári fő­csoportnak, a másik az ózdi tűzharcosok hitveseinek ajándéka. A zászlószentelési ün­nepségre vasárnap reggel Kolozsvárra érke­zett Ullein-Reviczky Antal rendkívüli, követ és meghatalmazott miniszter, sajtófőnök, a Tűzharcos Szövetség országos társelnöke. Kíséretében érkeztek a Tűzharcos Szövetség országos vezetősége részéröl Tóth András országgyűlési képviselő, alelnök, dr. Mczey Lajos országgyűlési képviselő, alelnök, Lá­zár Emil főtitkár és dr. Litteczky Lajos osz­tályvezető. Az előkelőségeket a pályaudva­ron Inczédy-Joksman Ödön Kolozsvár város főispánja, dr. Vásárhelyi László helyettes polgármester és a kolozsvári föcsoprt veze­tősége fogadták. A fogadtatás után Ullein- Reviczky Antal ellépett a kivonult tüzhar-* cos diszszázad és a Székely Hadosztály Egyesület két diszszakaszának arcvonála előtt, majd a Mátyás király térre hajtatott, ahol a Hiszekegy hangjai mellett koszorút helyezett el a Mátyás-szoborra. A zászlószentelési ünnepség délelőtt 11 órakor kezdődött a kolozsvári Nyári Szín­körben. „A háborút a lélek ereje dönti el“ Tóth András országos alelnök nyitotta meg a disztáborozást. Utána Szász Ferenc dr., a kolozsvári főcsoport elnöke nagyha­tású beszédet mondott. Ünneplő Közönség! Bajtársak! Az emberiség történelmének olyan korsza­kát éljük, amikor a világ népeinek és igy nemzetünknek is jövője dől el. Harcikocsik dübörögnek a földön, acélmadarak zugnak a levegőben és a tenger vizét égigcsapó hul­lámokká korbácsolják a korszerű háború harci eszközei. Szinte meseszerü gépek és erők küzdenek egymással. A most folyó háborúval kapcsolatban minduntalan halljuk hangoztatni, hogy a há­borúra is rányomta bélyegét korunk, amelyet a gépek korszakának neveznek. A harc ro­han ó acélvárak, repülő gépmadarak és más harci eszközök segítségével történik ugyan, az azonban csak látszólagos, hogy a győzel­met a gép vivja ki. Ünneplő Közönség! Bajtársak! A guruló acélvárban, a gépmadárban és a tengeralatt­járóban ember ül. Ember, aki nemcsak test­ből, hanem létekből is áll. Hiába működnek a gépeknek a lóerők tízezrei. Hiába a gyor­saság. Semmit sem ér az áttörhetetlen acél­lemez akkor, ha a katona lelke nincs helyén. Ha lélek nélkül megy a háborúba, a csata veszve van. A mostani nagy küzdelemben megállapít­hatjuk, hogy a magyar katonának helyén van a szive és a lelke. Vitézsége abban az erőben gyökeredzik, amelyet a nemzetéért való küzdelem ad. Féltő aggodalommal, imád- ságos szívvel kérjük az Istent, áldja meg honvédeinket és védje őket, hogy a magyar nemzet élet-halálharcának győzelmét kivív­hassák. Harc áldozat nélkül nincs. Különösen a magyar nemzet történelme mutatja azt. hogy véráldozatok árán kellett jövendőjét biztosí­tania. De éppen ez a véráldozat eredmé­nyezte, hogy nemzetünk ezeréven keresztül meg tudta tartani helyét a Kárpátok koszo­rúján belül. Ezen a helyen ezer éve a ma­ar az ur és ezután ie mi leszünk az urak. Mert lehetetlen, hogy annyi magyar hiába ontotta volna vérét ezért a szent hazáért. Amikor ezt megállapítjuk, gondoljunk há­lával azokra, akik a most folyó és az elmúlt világháborúban életáldozatot hoztak a ma­U1F p r*-R er i c*í* y — Kedves tűzharcos bajtársaim! Boldog öröm tölti el magyar szivemet, amikor or­szágos elnökünk. Takács-Tolvay gróf altá­bornagy ur őnagyméltósága megbízásából itt lehetek ezen a szép magyar ünnepen, a ma­gyar Erdély fővárosában, kincses Kolozsvá­rott, mint a budapesti központ kiküldött». Magyar lelkem minden melegével üdvözlöm és magamhoz vonom Kolozsvár magyar kö­zönségét. Ebben a pillanatban az ország egész, magyar közvéleménye és elsó'sorban a tűzharcosok lelki szemei Kolozsvár felé for­dulnak. Itt vannak ők lélekben velünk, mindnyájait. — És ez eszembe juttatja azt; hogy a mi gyár jövendőért. Mélységes hálánk jeléül áldozzunk a világháborúk hősi halottjai em­lékének felállással. Ünneplő Közönség! Bajtársak! Azt mon­dottam, hogy a háborút a lélek ereje dönti el. így van ez az emberi munka minden te­rén. Ennek a lelkierőnek a jelképei a had­seregnél, az egyházi és társadalmi életben a zászlók. A zászló az a jelkép, amely szilárd kézben tartva fennen lobogva hirdeti, hogy akik alája tartoznak, egy közös eszmét akarnak diadalra juttatni. Mi a világháború tűzharcosainak kolozs­vári főcsoportja, ma két zászlót szentelünk fel. Engedjék meg, hogy egész röviden el­mondjam, miképpen kapta főcsoportunk ebe­ket a zászlókat. Az első zászlót 1940 október hónap 6-án Takách Tholvay József gróf, az Országos Tűzharcos Szövetség elnöke hozta el Kolozs­várra. Kíséretében voltak akkor az országos tözpont részéről Kertész Elemér ügyvezető elnök, dr. Vojtsek Ottó alelnök, dr. Litteczky Lajos százados, dr. vitéz Tóth András, vitéz Kenessey Gyula, dr. Fabinyi József főcsoport elnök és Lázár Emil főtitkár. A kolozsvári tűzharcosoknak lehozott zászló diszkiséretét 300 főnyi tűzharcos zászlóalj szolgáltatta. A másik zászló adományozásának gondo­lata ugyanezen a napon született meg, ami- kor Fabinyi József dr., az ózdi főcsoport elnöké ajánlotta fel főcsoportunknak a máso­dik zászlót. Ezt a zászlót az ózdi bajtársak feleségei hímezték, a jó Isten áldja meg őket ezért. A zászlót 1941 tavaszán kaptuk meg. Ünneplő Közönség! Bajtársak! A mai ün­nepségünkön megjelent vendégeket köszön­tőm. A katonai és polgári hatóságok jelen­levő képviselőinek Ígéretet teszek, hogy a kolozsvári tűzharcosok hűséggel, becsülettel fogják teljesíteni kötelességüket az újonnan felszentelt zászlók alatt mind a belső, mind a külső arcvonalon. Üdvözlöm az Országos Tűzharcos Szövet­ség elnökségének képvseletében megjelent Ullein-Reviczky Antal meghatalmazott mi­niszter ur önagyméltóságát, Mezei Lajos és dr. vitéz Tóth András képviselő bajtársain­kat, Lázár Emil országos főtitkár, dr, Lit­teczky Lajos osztályvezető bajtá,vsakat és velük együtt mindazokat, akik megtisztel­tek bennünket idejövetelükkel. Javasolom, hogy a Kormányzó Ur öfömél- tóságának, Kállay Miklós miniszterelnök ur­nák, a honvédelmi miniszter urnák, a vezér­kari főnök urnák, országos elnökünk önagyméltóságának és Kertész Elemér orszá­gos ügyvezető alelnök, kormányfötanácsós- nak a mai ünnepség alkalmából küldjünk üd­vözlő táviratokat. »Ugyancsak javasolom, hogy táviratilag kö­szöntsük az ózdi főcsoportot, amelynek tag­jai nem tudtak mai ünnepségünkre eljönni. ünneplő Közönség! Bajtársak! A zászlók áldott jelképei annak, hogy mi a kolozsvári főcsoport harcosai alkotó és nemzetvédö munkát akarunk és fogunk kifejteni. Jel­szavunk: ,,Hittel az igazságért ígérem, hogy ezeket a zászlókat sohasem hagyjuk el, Ígérem, hogy becsületünknek ezekre a jelképeire szégyent nem hozunk, ígérem hogy hűséges katonái leszünk annak a nagy munkának, amely a szebb és boldo­gabb magyar jövendő számára meghozza az igazságot. Hirdessék ezek a zászlók, hogy ez a föld magyar volt és magyar marad mind az idők véaezcléig. Deésv Jenő, a kolozsvári Nemzeti Szín­ház művésze Gyóni Géza „Csak egy éjsza­kára“ cimü versét adta elő nagy hatással, majd Ullein-Reviczky Antal a Tűzharcos Szövetség országos társelnöke mondotta e1 ünnepi beszédét. Antal b»icz?(8e szemeink, a mi tüzes magyar lelki sze­meink huszonhárom éven keresztül voltok Ko­lozsvár felé és egész Erdély felé irá­nyítva. Huszonhárom keserves esztendő alatt, mi­közben Erdély a magyar hazáról levágva, eltiporva és idegen uralom alatt nyögött. Ekkor, ebben a szomorú időben a mi leghőbb vágyunk volt, hogy a Jó Isten engedje ne­künk meg egyszer megérni azt a pillanatot, amikor magyar köntösben és magyar szóval megint a magyar Erdély földjére léphetünk. — Ezt a boldog pillanatot megadta ne­künk a, magyarok jóságos istess, én LIKŐRT TÖLT MAGANAK ! azok között lehettem, akik 1940 szeptember 11-én, a reggeli órákban bevonultak Kolozs­várra. Még mindig előttem vannak a kolozsvá­riak könnyben úszó szemei, de a köny- nyek akkor már boldog örömkönnyek voltak. Érdemes volt huszonhárom évig várni, szen­vedni azért, hogy ezt a pillanatot megélhes­sük. — De mi volt a mi szenvedésünk ahhoz képest, amit Erdély szenvedett. Mi volt a mi várakozásunk és vágyakozásunk ahhoz képest, ami Erdély várakozása és vágyako­zása volt. Mi csak arra vártunk, hogy be­mehessünk és felszabadíthassuk testvérein­ket, közben azonban magyar életet élhet­tünk, szabad hazaban. J>e itt a mi erdélyi testvéreink, a mi erdélyi magyar bajtársaink a legszomo- rubb és legkínosabb elnyomatás köze­pette várták a felszabadulás pillanatát, várták magyar lélekkel, magyar biza­kodással és soha meg nem tört magyar szívvel. Tanuljuk meg ebből azt a leckét, hogy aki várni tud, aki bízni tud és aki a megpróbál­tatás idején nem törik meg, azt a magyarok Istene végül megjutalmazza. Az eléri azt, amire vágyott, eléri a magyar célt. — Mi is az a magyar eél, bajtársaim, az, hogy a magyar ember, amennyire csak emberileg lehetséges, Magyar- ország polgára lehessen és hogy Ma­gyarország polgára szabad lehessen. A magyartól senkinek se kell féltenie szabadságát — Évszázadokon keresztül harcolt és vér­zett ez a nép a szabadságért, úgy hogy ml tudjuk, mi az és meg tudjuk becsülni, És éppen azért, mert a magyar történelemnek mindig kimagasló jellegzetessége volt a sza­badságért vivot.t harc, mi nagyon jól tudjuk értékelni ezt és ezért az igazi magyar el­nyomó sohasem lesz. Az igazi magyar na­gyon jól tudja, milyen nagy kincs a szabad­ság, az igazi magyar nem fogja más népek szabadságát elvenni. Ne féltse senki, egy sép sem, aki itten él ebben a magyar hazá­ban, a magyartól szabadságát. .— Legyen a magyar hazában mindenki nyugodt. Nyelvét, kultúráját, vallását ban- tódás nem éri. Mi ennek fejében nem kívánunk semmi mást, csak egyet: a feltétlen államhtl- séget. (Lelkes éljenzés és taps.) Itt mindenki megtalálja azt. ami őt meg­illeti, feltéve, hogy a magyar hazának vi­szont megadja, ami a magyar hazát meg­illeti. (Úgy van! Lelkes taps.) „A magyar hadsereg ott van, ahol köte­lességét kell teljesítenie!“ — Azt, amit ml áliamhüségnek nevezünk, ami alapvető feltétele annak, hogy a külön­böző népek ebben az országban békésen együtt éljenek, különösen fontos most, ami­kor élet-halál harcban áll a magyarság és • vele szövetkezett nemzetek, Élet-halál harc­ban, mint már annyiszor, a keletről fenye­gető veszedelem ellen. Jelenleg a bolsevtz- mus az a veszély és az az ellenség, amellyel megütközünk, mert meg kellett vele ütköz­nünk. Nem mi kerestük ezt a háborút. Min­ket támadtak meg. De még ha nem is tá­madtak volna meg minket, minekünk akkor is ott volna a helyünk, ahol a mi dicső, vitéz honvédeink jelenleg küzdenek. (Éljenzés '* taps. I Tudjuk jól, hogy halálosan komoly veszély a bolsevizmus. Mi már egyszer át­mentünk rajta. És ne ringassa magát senki abba a hiedelemben, hogy amiért két évti­zeden keresztül viszonylag csend volt ezen a vonalon, onnan veszély nem fenyegetett volna bennünket. A szovjet sohasem mulasz­tott el egy alkalmat sem, hogy hatalmát ki­terjessze azokra a népekre, amelyek lőtávo­lába kerültek. Amikor a rímet—lengyel há­ború folyt, a semleges Szovjet mit tett I Egyszerűen . bevonult Lengyelországba, és

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom