Keleti Ujság, 1934. december (17. évfolyam, 276-300. szám)
1934-12-08 / 282. szám
XVII. ÉVFOLY'ÁM. 283. SZZM. KElETlUjsm 5 Csángóföldön, Moldovában Irta: Zágoni István Bár egy orszlgb'an élünk, mégis nagyon messze van tölünk a csángóvilág. Túlságosan messze. Az erdélyi embernek nem esik útjába s Moldovának ez a kun-magyar-székely népe éli a maga zárkózott életét, amely szűk földrajzi területekre korlátozódik s e korlátok között sok-sok századon, sőt ezer esztendőn át is megtartotta ősmagyarságát és ősi regényességét. Az életmód, a magyar beszéd, a magyar ének, sok babona és a rengeteg szokás a meg- zománcosodott régi népiélek megnyilvánulásai. A földrajzi távolság közöttünk 3—4—5 száz kilométer, az időnek 5—8—9 százada ékelődött be közénk. Az ember ha megáll egy szóra közéjük, hallgatja, nézi, figyeli őket, az jut az eszébe: ilyenek voltunk mi. Ezek voltunk. És ha nem is a büszkeségnek, de mindenesetre a jóleső megelégedésnek az érzése tölt el. Kedves, tiszta lelkű, szeretetreméltó, gyermeteglelkü nép, amelynek kiirthatatlan testvéri érzelmei ott lüktetnek benn a vérsejtekben. Néha félénken, sőt rettegve eltakarják, de máskor megrázó jelenetekben tör fel belőlük s mindkét esetben a szivünket facsar{ ‘ák. Én találkoztam ezzel a csángómagyar népélekkel s ha irok ezeknek a találkozásoknak nehány apró jeleneteiről, csak két okból teszem. Az egyik: a mi türelemromboló keserű napjainkban biztatólag s talán megnyugtatu- lag is kell hasson, hogy az a magyar népi ős- erő a támogatásnak tökéletes hiányával, teljes elhanyagolásában olyan hosszú időnek mérhetetlen viszontagságai alatt mi mindent kibírt és él. A másik: a sorsközösség felismerésével, vagy megállapításával, igyekeznünk kell ahogyan lehet és ahogyan tudjuk, ezt a távolságot leépitgetni. Keressük egymást. Vagy legalább is: ha találkozunk, egymásra ismerL nekik. Amit a hatalomból, akit a hatalomtól láttak, attól csak féltek. Ez az érthető félénkség rebeg a szempilláikon, hosszú idők atavisz- tikus bélyegeként. De a bizalmat keltő közeledésre felnyílik a tiszta szivük és kitárul aa ártatlan lelkűk. A bukovinai magyarokat a madéfalvi vérontás űzte ki a Székelyföldről, eltávolodásuk mindössze kétszázados, az osztrák impérium alatt szabadon fejlődhettek nemzeti kultúrájukban. Abban a népvegyii- lékben, ami annak a tartománynak a területén megtelepedett, megbecsülésre érdemeseknek tüntették magukat. Számuk nem több 13—14 ezernél. Az idők folyamán egyetlen lelket el nem veszítettek, szaporaságuk csodálatos. Erős magyarok, sok tekintetben megbolygathatat- lanabbak erdélyi testvéreiknél. Kitartó erejük próbatétele most éli át a legkritikusabb napokat és éveket. A moldvai csángók elszakadása abban az időben kezdődött, aminek történelmét még sokféle homály födi el előlünk. A nyugatfelé vándorló magyarok között barangoltak s lesurlód- tak valahol a vereckei szoros szűkületénél, vagy még előbb s a kárpátokon tuli lankás halmok felé csatangoltak, ahol kunoknak mondották őket. Életsoruk a kisebbségi sors lett s ahogyan a hegyek felé húzódtak, találtak érintkezést a Hargita körül letelepedett székelyekkel, akiket ínség és hatalmi üldözés ha kelet felé kergetett, a csángók primitívebb vadregényes világában kerestek s találtak menedéket. Lélekszámúkról csak Rossz gyomorral nyomorúság az élei. Tény: egy elrontott gyomor igen sokszor számtalan fizikai és lelki kellemetlenségnek az okozója. Savtultengés, többé-kevésbé krónikus emésztési zavar, igen sokszor okozói a rossz szájszagnak, amely távoltartja Önt a legkedvesebb embereitől. A gázok, étkezés utáni csuklások, olyan lelkiállapotot teremtenek, amely megölője minden energiának és megsemmisít minden ambiciót. Néha ezek — kezdetben jelentéktelen bajok — gyomorhuruttá, krónikus emésztési zavarokká fajulnak. Ha étkezés után legcsekélyebb rosszullétet, fejfájást, szédülést, vagy szorongást érez, úgy vegyen be egy kis adag Magnezia Bisurata-1, egy erélyes savtalanitó szert, amely azonnal megszünteti a savanyu érzetet. Másrészt meggyorsítja az emésztést és megakadályozza az erjedést. _ Minden esetben rögtöni enyhülést hoz. Kapható minden gyógyszertárban és drogériában. Ára 75 lej, gazdaságosabb csomagolásban 110 lej. annyit tudhatunk, hogy feltétlenül meghaladja a százezret s nagy részük, legalább hetvenöt százalékuk ma is beszéli családi anyanyelvként a magyar szót, aszerint, hogy kinek milyen távolságra esik a faluja Erdélyhez. Akik közel laknak, azok megmondják újkori helyes hangsúlyozással : — Hitünket, templomunkat el nem hagytuk s ruhánkat is megtartottuk. A nagyobb távolságban akadnak emberek, akik románul tudják csak megmondani, hogy ők magyarok, mert a vér nem változik a megtartott hit és megtartott ruha alatt, de a nyelvet elveszítették. Akadnak bizony falvak, amelyeknek népe már nem tudja, hogy azért ka- tholikusok, mert magyarok voltak. Ruhájukban, falujuk nevében, históriájukban benne van a magyar származás kétségtelen nyoma. De nem ezekről esik most itt szó, hanem olyanokról, akikkel nem nehéz a találkozás, Hegyen innen, hegyen túl hessünk. Amit tudni hellene Es bevezetőül meg kell említenem, hogy bár a csángó-kérdésnek már elég terjedelmes irodalma van, az erdélyi magyar közvéleményben sajnálatosan téves fogalmak keringenek, így lépten-nyomon s a sajtóban is, összetévesztik a bukovinai székelyeket a moldvai csángókkal. Ez ___ 1 az összetévesztés pedig komoly sérelme velünk, erdélyi magyarokkal szemben az ő egyszerű népi önérzetüknek. Ami öntudat él bennük, az rossz néven veszi, hogy még ennyit sem tudunk róluk. S valljuk be, hogy igazuk van. A bukovinai magyar falvakban olyan erős és annyira érzékeny a székely önérzet, hogy helyrehozhatatlan sértést követ el az, aki csángóknak mondja őket. Viszont a legveszélyeztetettebb északi csángómagyar nyelvterületen is, kissé nehezen érthető szavakkal s a szavaknak még nehezebben érthető kiejtésével, de magyarul és magyaros önérzettel a csángó ruházatukra mutatva, rá- tartóan mondják: — Észt nem hagytuk el. Észt sze a miszét.- A templomot misének mondja. A vallásától eltérithetetlen. ősi ruházatába sem szőtt bele idegen motivumot. Az északi és délebbi csángók ruházata el-elüt egymástól, a magyar nyelvet is más-másképpen beszélik, a dialektusok meg voltak régen, meg vannak most és megtartották a különbségeket is. A nemzedékek élete örök küzdelem volt, amelyben a népösztön szakadatlanul védekezett az elmosódás, elkeverés, elgázolás ellen. Az elvérzés ellen. Földi hatalom nem segített ST ÂIVIOL rakta® W ttJ* TO M W? Kvár--Kérjent I J Mii El JEl MW Mii mint át, árlapo A kirándulások kedvező ideje, hosszúra nyúlt az idén s a novembervégi napok száraz derűje kedvet és alkalmat adott országnéző turistautakra. Összeverődött a társaság, mely annyi hegyet megmászott, annyi természeti érdekességet s a gainai leányvásártól a havasi tengerszemekig, vagy az ezer székely leány bucsus felvonulásáig annyi ritkaságot fel szó. kott keresni Erdélyben, hogy egy lépéssel most tovább menjen. Lépésnek több egynél, de több a soknál is. A nagy hegyek magaslatain most hó van és tél. A csúcsok pedig megmászhatat- lanok azért is, mert idő nincsen rá. Rövid a nap s nálunk, errefelé nincsen még olyan világ, hogy a kora délutáni órákban reánk sötétedő hideg éjszaka elől a magaslatok ösvényein kényelmes hajlékban térhetnénk nyugovóra. Az embert pedig űzi a vágy, hogy kiszakítsa magát a gyűlő aggodalmak s az itthoni gondok terhei alól. Mi az, amit nem láttunk még? Moldovai búcsút még nem láttunk. Színesre szőtt szép csángóruhákban azt a tömegleiket, mely az áhitat szárnyain gyülekezik, vonul a dombtetőn magasba meredő fakereszt elé, hogy ott térdre zuhanjon és irgalmat esdekeljen a végtelennek látszó bünbődéstől való szabaduláshoz. , Benn, Erdély derekában port vernek fel még a mezőségi országúton a kerekek, a Maros mellett hig sárban haladunk fel a fenyves havasok felé. A Kranga-tetőre fehéren kígyózik felfelé a hólepte nt és a borszéki sétányon síkosra fagyott havas jégen járkálunk. A villák ablakai be vannak táblázva, a zárt ajtók mögötti sötétségbe beletemették téli csírázó álomra a jövő nyár reménységét. Vannak, akik nagy előkészülettel a téli szezonra készülnek. A fenyvesek közötti nagy csendességben most messzire csendül a beszélgetések hangja s a borviz töltőházából felhallatszik az erdőbe az üvegek kocogása s a töltögető lányok éneke. Innen is sietünk tovább s a tölgyesi szorosban lépjük át az erdélyi határt, amely már csak az emlékeiben hátán. A Bisztrica-völgyben hangosan csobogva törtet le a viz, amelynek a hátán boronás tutajok eregélnek le Moldova síkjai felé. Fölöttünk a vén Csathó konglomerátum tömege emelkedik ki a hegyek közül s várfalszerü csúcsain megtelepedett a napfényen csillogó hóréteg. Legtetejébe beleakadt egy hatalmas felhőnyaláb’, a magasan járó szelek sem tudják leszakítani. A turista szem nem tud most vágyakozva nézni fel arra a megkö- zelithetetlenül magas rideg világra, honnan nyári időben úgy hordozzák le a havasi gyopárt, mint ha kincs volna és mintha fizetnének érte. Nyári hajnalok tiszta idejében el lehet látni a moldvai lankák fölött, még a Fekete tengerig is s visszafelé be a Székelyföld szivébe. Ez a nagy láthatár ma előre és hátra, jobbra és balra egyazon politika földrajzi területe. Az előtte és mögötte élő magyarok között leomolhatnának az érintkezést akadályozó válaszfalak, amelyeknek a fenntartását viszont ismét a politika igyekszik erőszakoltan fenntartani. Ez a politika, amely az egyország fertile* tén határt erőszakol a népek közé, éktelen ellentétet hordoz magában. És olyan ósdi szüklátókörüséget, amely választófalnak akarja látni továbbra is az erdélyi határon a Csalhót és a Moldova előtt emelkedő többi hegyeket. Ezt az ellentétet egy kicsit, ha megpiszkáljuk, hátha kiderül a tarthatatlansága. Bűhó városában Aki ismeri a csángó ruhát, a színekben és motívumokban, a román viselettől élénken elütő sajátosságait, annak nem kell figyelnie Bákó város nccáin, hogy ki milyen nyelven beszél, amúgy is látja, mennyi ott a vidéki magyar a járókelők között. Nincsen hetivásár, minden hétköznap vásáros nap. A piros széles öv, amit festett gyapjúból szőnek otthon, a hímzett és szőtt női ingvállak, a férfikalap, a fehér kendőző, elég rikítóan megkönnyítik a felismerést. És a hétköznapi sürgés-forgásban rengeteg a csángó-magyar. Talán Kolozsvár városában sem jár több falusi magyar a hetivásáron. Sok százados halkszavusággal és szerénységgel sietnek el a gyalogjárókon s kétkedőén néznek rá a csángó nők arra, aki megszólítja. Egy házaspár kisfiát igyekszik bevinni a boltba, de a gyermek nagyon nekimeredt a kirakatnak s nem akarja otthagyni a látnivalót. Fehér pénzdarabot nyomok a ^markába s a gyermek megijed, de hirtelen felragyog az arca és örömmel mutatja az apjának: — Ne para.
