Keleti Ujság, 1931. augusztus (14. évfolyam, 172-197. szám)
1931-08-31 / 197. szám
r fläUsEPviÜ CSÉPELÜNK ősszehordtuk az áldást. A mezőn, a patak partján napok alatt épült fel a gabonaváros, a buzaosztagok, mint valami ritka és különös sárga paloták emelkednek és aranyárnyékukban fáradt emberek pihennek, a Kenyér-uccában pedig kucagva játszanak a kis üngös gyermekek. A reggeli verőfényben a madarak csodálkozva kerengik körül és nem mernek rászállani szűz ezüstharmatára. A kerek, különöshatásu, keleti tornyok a heliopolis ősvarázsával olyanok, mintha az emberiség álma öltött volna testet egy titkos éjszakán, vagy valami ismeretlen népvándorlás sátrai emelkednének. A hatalmas fehér ökrökkel, darabos szekerekkel talán a hunok érkeztek meg és a feltartott szerszám olyan a kezükben, mintha a nap füzében most élesítenék a hosszunyelü háromágú vasvillát, hogy a ronda, kiélt rima, Európa szivébe üssék. Mindenkinek az ősfegyverek vannak a kezükbe,n. görbe kaszák, melynek mintáját a hold sarlójáról vették, fejszék, a koptín yarontó, egykor világot döntő kemény szerszám, melyet egykor a Kárpátok tetejéről dobtak az itt talált rozoga trónokra és fekete arcukkal a halálba rettentettek a sok csorda népet... He már a keselyük, hollók cs farkasok eltakarították az ember-dögöt és ma csépelünk: Kern halált, hanem áldást osztunk. Mindenki itt van, a búza-városban. Az emberek szótalanok, csak a nehéz kévék — csokorba kötött mennyei virág mindenik — röpködnek villahegyről-vil- tűhegyre. Ha valaki tudatlan megkérdezné, azt felelnék, hogy szól váltanak, az öreg Istennel. Napimádók különös szertartása mindéin cselekedetük: az ázsiai másfélezer esztendős pogány liturgia, melyet még nem, rontott meg a keresztvíz... Az asztagrakó. a táltos, ki minden kévét előbb felmutat az áldott napnak és a nap is azt mondja rá: „Ez az én Istenem“, mert úgy is vagyon. A nap testéből igy legyen emberi test és az emberi testből föld, a földből pedig haza. Régen dal járta ilyenkor, de ma gondütöttek és némák vagyunk. Olyanok az emberek az osztagok tetején, mint a torkonfogott virág. Azt várnád, hogy a magasban kiterjesztett karjaikkal minden pillanatban fnlrebhOnnek az öntudat, erő, szépség és szabadság boldog mámorában; de ők csak szomorúak és könnyes szemük, mint a láncra vert hajnalmadár, melynek piros szárnyát előbb eltörte a villám, ők már nem urat, szolgái a kenyérnek. Ma már nincsen szárnya a buzaszemnek, hogy mint repülő drágakő házról-házra szálljon és tényével elkápráztassa az emberiséget. Ma már nem a vagyon és a jólét szimbóluma, harmat királyfi, független, ledönthetetlen világuralkodó, millió és millió ember csókjától pirosult istenek, hanem po- koljait, vértől szennyes, meggyalázott, fakó, öreg, töpörödött, halálszagu, rekvirált, eladott, ráncos arcú, melyet kalmár népek azért őriznek büdös szakálluk árnyékába})., hogy más népeket tönkre tegyenek vele. Bár hagytuk volna otthon 'Ázsiában az alig sejtett pusztákon, most legalább volna, akihez haza menjünk... Egy ocsu-szem ha jut belőle jiekünk. Olyanok vagyunk vele, mint a koldussá lett grófok, kik a vagyont érő, dús diszmagyar utolsó aranygombját szorongatják titkon a markukban. Csépelünk, de nem életünkre, Hdpem vesztünkre. Peregnek a buzaszemek, de minden szemmel egy-egy esztendő pereg le az életünkből... Csépelünk, de hiába fujjuk le róla a pelyva- szemfedőt. Bizony csak halottat szült a kalász. Hiába ejtjük egyik markunkból a másikba, bizony csak erőtlen, súlytalan marad és végzetünket esszük általa és ha kiszórjuk a földre, koporsó magot vetünk. Nem volna csoda a csoda, ha fekete szárat hajtana. Csépelünk, de veszedelmeket bug a gép, mikor töri a kalász testét. Idegen, áruló, lelketlen jószág az és kormot köpik és büdös olajat csepeg. Fekete lesz a szájunk a tőle kapott kenyér- . tői... Bug a gép: az ördög morogva emészti vagyonúnkat és életünket. Hiába ültettünk a házunk körül, hogy felfogja a vihart, a szelet, a tüzet, földi és égi háborúkat, jégverést, elriassza a csontteslii éhséget, a jólét galambfénybe legyen és uj esztendőre megválthassuk magunkat vele, derűt, boldogságot és napfényt hozzon házunkba... hiába, hiába... ha szájunkba vesszük, csak átokra fakasztja az ajkakat.,, Csépelünk, de ki a mag közelébe jön, elko morodik. örömöt erőltetek arcomra és biztatón me gyek végig a gabona-városon. — Szép búzája lett János bácsi. — Az ördögé ez uram, nem az enyém — morogja a nehány kalangya tetejéről a székely. — Fele adó, másik interes a bankba... Vetni se marad... Amit pedig meg es ennénk, azt nem ezen a földön csépelik... — Marad nekem is emlékbe ez a kalász a kalapom mellett — feleli a másik. — Bár ki se jönne ebből a bestelen masinából! — legyint a harmadik. — Nem is maguknak jön ki. — Tolul az igazság a szájamra, de elhallgatom. Minek keserítsem jobban. Elég messzi ellátnak ők is a kéve tetejéről. A gép torka szörnyű szimbólum. Amit elnyel, másnak adja ki, olyanoknak, akik talán nem is Iái lak búzát a lábán, tőzsdéken aratnak és telefonon csépelnek, de a szavukra az egész világon vonatok ezrei prüszkölnek, buta nagy hajók nyögnek és fekte kávé mellett, vastag bőrszivarral (— mintha az ördög farka füstölne a szájukban —) olyan szépen elintézik a buza sorsát, mintha száz, vagy ki tudja hány millió embernek semmi köze se volna hozzá. — Dumping buza, amerikai buza... — röpködnek a szavak és a diszpozíciók, folyik a játék milliók kenyerével s az egykor szent séges, legdrágább testből politikai szajha lett. HM*** Ejfcfaflfr XIV. ÉVF 197. SZÁMÁldott szerencse, hegy ezek az emberek as osztagok tetején csak keveset sejtenek a valóságból. Ők is érzik a lelkiismeretlen hazárdjáték rettenetes következményeit, de_ tájékozatlanul valami ellenállhatatlan vis-maiornak tulajdonítják: „Isten nem adott, elverte a jég, nem járt neki az idő, rossz a világ, nincs ára a gabonának" — és ezer másféle jogcímmel magyaráz- :nk s nyugszanak bele a változatlanba; de ha tudnák a zöld asztalok titkát, olyat üttnének rá az öklükkel, hogy sarkaiban megrendülne a világ... A buza azonban a békesség maga, akkor is, ha a másé. Nagy emberiségi közössege van. Rejtelmes hatalmát minden vallásalapitó felhasználta: úrvacsorává tette, mondván: „Ez az én testem!'' És ez a buzatest is megostoroztatott, vért izzad, tövissel koronáztatik, meg feszíti étik, elárultunk, megtöretik és átkok közt piacra űzetik. Minden osztag egy-egy golgota és a gép és a leviathan bőgve nyeli el áldozatait, a búzakévéd és embert. Csépelünk: Flald.okl.unk! Meghalunk cs — feltámadunk; értélén ajakkal búcsúzunk egymástól a jövíhfíséplésig.- Ne búsuljatok emberek, egyszer mégiscsak egyek leszünk a kenyér dicsőségében. ...És buza városokból épüljél az uj világ... NYÍRÓ JÓZSEF. Egy darab népi történelom nyílik mag a dévai Csányiótolop asszonyénak az Hogyan sajítitotfa el a „kenés" tudományát arg. öreg grádicsáé (Déva, augusztus 29). A gyilkosságokon ki viil is vannak szenzációk. De ezeket a régi emberek hordozzák magukban. Ezek az eleven történelmek valóságos tárházai a régi dolgoknak, velük olyan dolgok vesznek el, araikét meg kellene menteni az utókor számára. Nem csoda., ha valaki azt mondta, hogy minden ember írja meg az „életrajzát, mert akármilyen kicsi és szűk határok közé szorította is az élete, azért mégis sok érdekességet és tanulságot tartalmaz az utókor részére. A dévai Csángótelep legöregebb asszonya özv. Daradics Gergelyné — férje a háború kezdetekor halt meg. Az asszony, akit mindenki „a kenő néni“ néven ismer, 87 éves s amint ő mondja, ezelőtt 42 évvel jött be a legelső csángókkal a Bukovinában lévő Andrásfalváról. Hogy kik jöttek be legelőször, az sem érdektelen, de az öreg asszony már csak egynéhány nevet tud felemlíteni: Kásler János, Daradics Gyurka. Daradics Gergely (férje), Hompot Gergely, Dávid Jóska, Csiszér Antal, Daradics Antal, később pedig Zsók István, Zsók Ferenc, Sebestyén Jóska. Szekérrel jöttek, magukkal hozva a kis állatállományt is, egy tehenet és négy disznót. A tehén tejéből évekig vitte a tejet az akkori rendőrkapitánynak. A polgármester fogadta őket s azt mondta nekik, hogy a nyelvüket s a ruházatukat sohase változtassák meg. Pedig — sajnálja az öreg asszony — de megváltozott a viselet. SzlneléadnS adták a ruhákat. — Amikor jöttünk, különösen a leányok ruháit csodálták meg, de a szemük a férfiak viseletén is megakadt. Akkor bő gatya és ing, fekete lajbi volt a viselet, harisnyával, kicsi fekete kalappal. A férfiak is a nyakukba selyem kendőt kötöttek, a kendő szélén szép borozda volt. Most már a kendőt csak az asszonyok viselik, a gatyát kiszorította a nadrágos csizma. A leányok ruhája most már rövidebb lett, rövidebb lett a köntös, most csórén hagyják a karjukat, akkor ezt senki nem tette volna meg. Most a haját is levágja egyik-másik, pedig milyen szép volt, amikor a befont haj végére piros pántlikát tűztek, egyszer-egyszer nemzeti- szintit is. Most ahajat. megkötik derékban s fo- natlan lóg a vállukon, hogy a legyeket hajtsa el — mondja az öreg néni, aki a világ változásával sehogy sincs megelégedve, Kendő volt a nyakán a szép leánynak s az asszonyok fejükön kendővel mentek a templomba vasárnaponként. Most. pedig vétek — az asszonyok hajadonfővel is bemerészkednek az Istenházába. S ezeket a ruhákat többször elkérték az urak, hogy szin- eléadni vigyék. El is vitték s vissza is kaptuk Még Déván is játszottak ilyen ruhákban. Sok jó népszokásról is sÄnt beszél az öreg asszony, aki korát meghazudtoló emlékező tehetséggel bir. A leánykérésge kerül a sor, az egyszerű, mert megkérdezik a leánytól, hogy akar-e elmenni vagy neme« „Hogy-ne akarnék“ válaszolta ő 64 évvel ezelőtt, amikor megkérte a-derék Daradics. Avájn a sutuból, ahol várta a kérőket, szendén ejefjött. Meg volt a lagzi. Mit is táncoltak? Ma már maguk a csángók sem tudják, hogy milyen táncok voltak a régi táncok. Az öreg asszony elősorolja s kissé szégyenkezve, mintha nagyon szeretett volna, táncolni: A legcsendesebb;, volt a, Lábvetősdi, erősebb volt a Tronipolka, kerekbe kellett járni az Estájer-t s a Kalapot Sj/v, helyben csárdásnak vagyis a legszenvedélyeiebb táncnak felelt meg a Ropoca. ,r[£ A húst oká-vaRfUjérték, nem kilóval. Bukovinában a húst s » súlyt nem kilóvat mérték. Egy oka meg volt cirka másfél kilo. A vásznat pedig sing-gel mérték. Ahogy az asz- szóay mondja, egy sing kicsibb volt, mint egy méter, de félméternél többecske. A pálinkát pedig nem decivel, hanem szindzsák-kal itták. Egy szindzsák körülbelül egy fertálynak a fele volt-. Érdekes, hogy Bukovinában nem volt font1 elnevezés, ami pedig nálunk régi időben meg volt. emlékszem gyerekkoromban még itt is használták. Moldovában dolgoztak. Szent Péterkor — folytatta az öreg néni — a férfiak elmentek Moldovába kaszálni a román urakhoz s 5 -6 hétig egyfolytában ott voltak... A harájcon is dolgoztak, igy nevezték a katonarétet. Kapálták a tere-buzát (törökbuzát), amiről a nóta is van, hogy „tere-buza, édes máié, de szép élet a leányé“. — Hiába kérleljük az öreget, mondjon több régi csángó nótát, nem jut eszébe. De egyet még elmond: „Bukovina olyan ország, ahol a szegényt sajnálták“. Most már — teszi hozzá elkeseredve — itt azt sem sajnálják. Hogy lett belőle kenő néni. Ez csak azért tartozik ide, mert 87 éve ellenére, ma is a legjobb és egyedüli szakértő kenő. A leánya egy alkalommal összetörte magát s ő hozta helyre.a csontjait. S azóta olyan ösztönösen érzi a csontokat, hogy orvosok is igénybe veszik született tudományát. Egy ezredes fiát is ő gyógyította meg, amikor az egyik intézet már lemondott róla. Négy veje van a telepen, 25 unokája és 14 dédunokája s 87 évével úgy dolgozik, mintha nem is venné tudomásul az idők haladását, mintha nem is egy darab népi történelem élne benne Ma már ő az egyedüli Déván, aki az ösz- szeköttetést tartja a moldovai, illetve bukovinai elmúlt élettel.
