Keleti Ujság, 1930. október (13. évfolyam, 216-242. szám)
1930-10-13 / 227. szám
mindéül ren észre, and a pengd» poharak mellett, a kavarok ködén át, jaws muzsika hallgatás közben elkerüli a figyelmet. Mennyire látszik ilyenkor szívtelen- ségük, léhaságuk, hogyan kiütköznek apró csalásaik, milyen üres báboknak, dróton rángatott bohócoknak mutatkoznak a férfiak, milyen ostoba és hiú komédia, őszinte érzések nélküli gyönyörhajszoláe, árulás, csalás ax egész éjszakai élet!... A herceg hirtelen felriadt. Az ajkán valami keserű mosoly Yonaglott. Ha ezek a nők most megtudnák, hogy 6 nem az álmok hercege, hanem csak főpinoér, akkor is ilyen kedvesek lennének hozzál Egy bátortalan leányhang szólalt meg asztaluk mellett. — .Virágot tessék venni! Bájos szóke gyermeklány kínálta portékáját. Élénk kék szemei nevettek a fiatalságtól és egészségtől. A herceg belenézett ezekbe a szemekbe, melyek még magukkal hozták a napfényt és az élet nagyszerű, őszinte frissességét. Belenyúlt a leány kosarába és teleszórta virágokkal az asztalt. — Parancsoljanak hölgyeim! — mondotta és igazságosan, egyenlően osztotta ezét a virágokat. Gondosan ügyelt, hogy egyforma számmal kapjon mindegyik a fehér és piros rózsákból és a hatalmas krizantémokból. A nők észrevették ezt, kissé bosszúsan haraptak ajkukba. Maurepas és Quesnay visszajöttek. Nehány kedveskedő szót mondottak, reményüket fejezték ki, hogy a hölgyek és a herceg jól mulattak, aztán felkérték a hölgyeket táncra. — Nos? — kérdezte Manrepas Juliettől. — A hare még álll! — válaszolta Juliette. — A herceg még nem tudott dönteni, de nekem tévedésből egy vörös rózsával többet adott mint Yvettének. Pedig láttam, hogy vigyázott az osztásnál! De ez már önkény- teleu árulás! — BrávóI — mondotta elégedetten Manrepas. Mikor a herceg magára maradt néhány pillanatig a táncolőkat nézte. Látta, hogy izgatott«* összesúgnak. Azok most róla beszélnek. És hirtelen, megint megpillantotta a virágárus leányt, amint visszafelé jövet éppen mellette akart elsietni. — Gyere ide! — szólította magához. — hogy hívnak? — Lisefte! — Lisette — mondotta a herceg — mit szólnál ahhoz, ha én most megszöknék veled innen? A leány elnevette magát. — .Vélem? Hová? — Mindegy... valamelyik kis vendéglőbe... rendes helyre, ahová nem frakkban járnak az emberek, hanem bársonykabátban, ahová nem pénzt visznek, hanem érzést éa szivet, ahol mi ketten, akik mostohagyermekei vagyunk a sorsnak, egy kicsit elbeszélgethetünk. Te gazdagságról élmodol Lisette, tőlem pedig a gazdagságot lopták el. De mind a kettőnknek megmaradt a szive és egyszer, hadd örüljünk annak, hogy még tudunk tisztán, becsületesen érezni, őszinte szavakat mondani! Két órát kérek tőled Lisette, két óráig akarok egyszerű, elégedett, derűs és békés ember lenni! Lisette csodálkozva nézett az elegáns, frakkos urra, nem igen értette, hogy miről van szó. De hát sok minden különöset, érthetetlent látott már éjszakai vándorlásai során. Vállat vont. — Jöjjön! — mondotta egyszerűen — kinnl várom az előcsarnok kapujánál. Mikor Manrepas és Quesnay néhány pere múlva a hölgyekkel visszatértek, felháborodva látták, hogy a herceg megszökött. Szerencsére jól nevelt gentlemanok voltak, akik nő társaságában sohasem ragadtatják el magukat. IJjabb pezsgős üvegeket hozattak és hamarosan teljes lett a béke. Aminek jeléül Maurepas Yvettnek, Quesnay pedig a szenzációs Maurepas modellrubába öltözött Juliettnek udvarolt hajnalig. Finom, ham arcbőre lesz minden nőnek, aki állandóan MACK-FÉLE HiB-BORäX oldatával mosakszfk. Valódi csak piros dobozban, térdelő női alakkal, mert kimérve nem kapható. un. BVF. K7. SZAW. Sírok, amelyek leleplezik az aradi vértanuk tragédiáját Mit találtak az ásatások alkalmával Schweidel és Lázár vértanuk sírjában? — A leletek alapján re» konstruálni leket a kivégzés lefolyását — A csontok történelmet írnak Az aradi vértanuk október hatodiki évfordulójával kapcsolatosan különös jelentőségre tarthat számot Bar- tuet Lajos dr. egyetemi magántanár cikke, aki a kivégzés helyén, 1913 október 20-án ásatásokat végzett és megtalálta Schweidel és Lázár vértanuk sírját. Bartucz tanár írása a maga drámai feszültségében rekonstruálja az aradi tragédiát. — Nagy reményekre jogosító, lelkes munka indult meg húsz évvel ezelőtt Barabás Béla és Varjassy Árpád vezetése alatt Aradon — írja Bartucz tanár — az eredi vesztőhely megváltására alakult tizenhármas bizottság megvásárolta és 1910 október 6-án a nemzetnek átadta a vesztőhely területét, majd ugyanakkor nagybizottsággá alakult át azzal a céllal, hogy felkutatja a vértanúhalált balt nemzeti bősök csontereklyéit. Még azon év november 17-én meg is kezdte Yarjassy Árpád busz munkással a vesztőhelyen az ásatásokat. Ám a lelkes munka nem váltotta be a hozzáfűzött nagy reményeket. Téli időben, hosszú hetek verejtékes munkájával, hiába ástak fel összesen több mint hat kilométer bosszú futóárkot, a bitófán kivégzett vértanuk sírjainak nyomára sem akadtak. Tobbhşlyen való eredménytelen próbálkozás után az ásatóbizottság úgy látta, hogy a vesztőhely területén való további ásatás hiábavaló s ezért 1912 májusában a biztosabb eredményt Ígérő sáncárokban kezdte meg a főbelőtt Schweidel és Lázár vértanuk sírjának keresését. Itt azután valóban siker koronázta a munkálatokat, 1912 augusztus 21-én emberi térdkalácscsontokban akadt meg a munkások ásója, majd két sir kör | vonalai tűntek elő. Valószinü volt tehát, hogy a sáncárokban eltemetett Schweidel és Lázár vértanuk csontjaira akadtak. Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy Schweidel és Lázár földi maradványait exhumáljam. A kedvezőtlen időjárás és a talajvíz magas volta következtében azonban csak 1913 október 20-án kerülhetett sor arra, hogy a vértanuk csontvázait kiássuk. Verőfényes, szép őszi nap volt akkor október 20rika. És mégis, amikor reggel nyolc órakor az aradi vár VI. számú kapuja mellett lévő sáncárokban megjelentünk s a rideg várfalakat, majd a várfal hosszában ásott gödörben felhúzott térdekkel fekvő s egymásnak fejjel néző két csontvázat megpillantottuk, egyszerre szinte minden borzalmával megelevenedett előttünk a 64 évvel előbb ott lejátszódott véres tragédia. A két nagy nemzeti hősnek, a sáncárok vizes gödre lett jeltelen pihenőhelyük. Mert vizes gödör volt a szó teljes értelmében. Alig ástunk le két ásónyomra, már is felfakadt a talajvíz, úgy, hogy állandóan szivattyuztatni kellett, hogy a csontvázakat a földből kiszedhessük. El is voltak mállva annyira, hogy a legcsekélyebb óvatlan érintés teljesen tönkretette volna őket. Hisz 64 évig valósággal a vízben rothadtak. Kétnapi óvatos munka és lassú szárítás után mégis sikerült a két vértanú csontvázának tűrhető állapotban való megmentése. De hát vájjon tényleg Schweidel József tábornok és Lázár Vilmos ezredes csontvázát találtuk-e meg? Éppen erre- való volt a szakértő antropológiai vizsgálat. Ezért a csontvázakat a környező föld egy részével együtt vastag deszkarámába foglaltattam, majd vaslemezeket préseltünk alájuk s igy eredeti fekvésben szállítottuk őket a városi múzeumba, ahol a csontok óvatos kifejtését, preparálását, tanulmányozását és a környező föld gondos átvizsgálását végeztem. zett vértana földi maradványaival van dolgunk. Már pedig Schweidel és Lázár » kivégzéskor egymái mellett térdeltek. De vájjon melyik volt a kettő közül Schweidel és melyik Lázár? A csontvázak antropológiai vizsgálata erre is komoly támpontot szolgáltatott. A várkapuhoa közelebb eső sírban alacsonyabb termetű (160—161 cm. körüli) 55—60 éves, a másikban magasabb termetű (165—166 cm. körüli) fiatalabb 30—35 éves férfi csontváza feküdt. Előbbin a koponyavarratok legnagyobb része már elcsontosodott, a fogak rágófelülete erősen lekopott és kilenc fog még életében kihullott. A másodikon a koponyavarratok nyitottak, a fogak kopása gyengébb s kevesebb foga hiányzott. A várbeli anyakönyv tanúsága szerint Schweidel 62 éves, Lázár pedig 34 éves volt, amikor kivégezték, Kétségtelen tehát, hogy a várkapuhoz közelebb eső sírban talált csontváz Schweidel József tábornoké, a másik pedig Lázár Vilmos ezredesé. De a koponyák típusa és a vértanuk megmaradt képeivel való összehasonlítása is igazolta a személyazonosság megállapítását. Schweidel koponyája német eredetének megfelelően hosszúkás, úgynevezett mesodolicboeefál tipusu volt, alacsonyabb homlokkal és erősen kidomborodó nyakszirttel. Ilyennek ábrázolja őt az aradi ereklye-muzeumban lévő Müller- féle kép is. Ezzel szemben Lázár koponyája rövid, széles, magas volt, domború homlokkal, ami úgy az aradi múzeumban lévő képpel, mint családja örmény eredetével teljes összhangzásban áll. Az aradi ereklyemuzeumban fekszenek a vértanuk csontjai. , Kérdés már most, hogyan történt a kivégzés? Tényleg főbe lőtték-e őket, vagy a szivükre céloztak, ahogyan a források egy része állítja. Szerencsére a koponyákat olyan állapotban sikerült megmenteni, hogy erre a kérdésre is feleletet adhattunk. Mindkét vértanú koponyáján úgy a homlokcsonton, mint a nyakszirten határozottan felismerhető a golyó által okozott hatalmas seb. Schweidel fején, a homlokcsont jobboldali felén, nem messze az orrgyöktől látható » golyó behatolásának helye, 2—3 cm. átmérőjű szabálytalan nyílás alakjában. A golyó a homlokcsontot meg is repesztette és a belső tömör esontréteget a nyilas körül 9—10 mm. szélességben letépte, majd az agyvelőn keresztülhatolva, a nyakszirt- csont közepén a nyakszirtgumó mellett távozott a koponyából s itt viszont a külső tömör csontállományt tépte le. A nyílás átmérője itt 28 mm. A lövési sík iránya elölről hátrafelé lefelé lejtő, ami ismét azt bizonyítja, hogy a kivégzettek feje alacsonyabb síkban volt, mint a katonák kezében lévő fegyver, vagyis tényleg térdelve fogadták a lövést. Lázár koponyáján a homlokcsont balfelén látjuk a golyó okozta 10 mm. átmérőjű, hosszúkás és elég szabályos szélű sebnyilást. A koponya hátsó része össze volt törve, amit szintén a golyó okozhatott, annál is inkább, minthogy n kemény sziklacsont is darabokra törve feküdt a koponyában. Lázár lapockacsontjai tüzetesebb vizsgálatra nem voltak már alkalmasak, Schweidel ballapockáján azonban kőt szabálytalanul kerek nyilast találtam, amelyek szintén golyótól származhattak. Különben nagyságuk is megegyezett a koponyákon látható lősebekkel, Kétségtelen tehát, hogy a vértanuk kivégzésére kivezényelt három-három katona közül egy a fejre, kettő pedig a szívre célzott. Schweidel és Lázár esetében mindkét fejlövés azonnali halált okozó volt. Az antropológiai vizsgálat teljes eredménnyel járt. Hogy csakis Schweidel és Lázár csontvázáról lehet szó, azt jórészt már az exhumálást megelőző ásatások valószinüsitették. A sirok a vár VI. számú kapuja előtt az északi sáncárokban valóban ott feküdtek, ahol a hiteles források leírják. Az ásatás négy »írgödröt állapított meg, de csak kettőben volt csontváz, Kis Ernőt és Desscwffy Arisztidet tudvalevő elvitette a család, előbbit már október 8-án, utóbbit pedig fél év múlva. A sáncárokban megtalált két csontváz b várfal hosszában feküdt egymástól egy méternyi távolságra. Minthogy pedig a vértanukat ott és abban a sorrendben földelték el, ahol és amilyenben kivégezték őket, a sírok közelségéből nyilvánvaló volt, hogy két egymás mellett kivégA csontvázak mellett a sírban erősebb férfiruha foszlányait, gombokat s a lábon bőrmaradványokat és bőrtalpat találtam, jó állapotban lévő sarokrésszel. Sőt Lázár cipője sarkán elrozsdásodott sarkantyú is volt. Az inggomibok a mellkason alulról felfelé szélesedő Y-alak- ban feküdtek, jeléül annak, hogy kivégzéskor az inget kigombolták, hogy a katonák jobban célozhassanak. Ezzel egyúttal hamisnak bizonyult egyik forrásnak az az állítása, mintha a vértanukról a ruhákat lehúzták volna és meztelenül tették volna őket a sírba. Íme tehát, az exhumálással kapcsolatos antropológiai vizsgálatok nemcsak teljes mértékben igazolták a vértanuk személyazonosságát, hanem támpontokat nyújtottak az egykorú források szavahihetőségének megítéléséihez is.
