Keleti Ujság, 1929. november (12. évfolyam, 250-274. szám)

1929-11-11 / 258. szám

e

mssssm^

Xll tVF. 258. SZIH.

Nagy István Bukarestben

Blaga Lucian vezércikket irt a nagy magyar piktorról „Lejöttem, hogy dolgozzam egy kicsit“

(Bukarest, november 9.) Életemben most először találkoztam Nagy Istvánnal. Sokat hallottam és sokat olvastam róla, képei közül azonban alig Iát. tam kettőt.hármat. Éppen ezért nem célom e cikkel képességeit méltatni, azt megtették nálam hi- vatottabbak és megtették úgy, ahogy arra a magyar müvészet'történelemben még eddig alig volt példa. Képei, melyeket tőle láttam, azonban még emlékezetemben vannak és most az első kézfogás után gondolkozom: Csakugyan ez a Nagy István festette ezeket a képeket — csakugyan ezek a kemény favágásra, erdőirtásra predesztinált ujjak markolták meg azt a törékeny krétát, mely mint gyémántfúró a sziklába hatolt be sorsok és emberek gránit torlaszai mögé. Csakugyan ez a mosolygó- szemű, pedáns nyárspolgár, ez az ezüstös fejű, faluesze kinézésű székely állt ott a művészetnek amaz ormain, hol nincs hazugság, hol az élet mint az igazság, nem hangos és nem kendőzi arcát.

A Metropol szálló egyik, kis udvarra nyíló szó- bicskájában szemben ülök Nagy Istvánnal. Csik- ország rejtett falvaiban látni ilyen fejeket, ilyen keményen kiesztergályozott szittya koponyákat, ilyeft dacos mozdulatokat és hallani ilyen királyi hanghordozást. Ez nem modor és nem betanultság. A csik- mindszenti székely ma is igy beszél. Erről az emberről lepattan a nyugati kultúra minden raffiné- riája, lelke átúszta a Szajnát, átúszta a Rajnát s még csak meg se vizesedett. Nagy István maradt, se több, se kevesebb, amilyen csak egy van a vilá. gon. Surányi Miklós könyvet irt róla, abban olvasom, hogy a francia főváros mindennapos nagy eseményeiről a Budapesti Hirlap-ból szerzett tudomást, melyet a kis párisi kávéházban mindennap rendesen elolvasott. Körülötte zúgott, rohant a világ, ő megmarad megszokott újságja mellett, moly nehány napos késéssel hozta a „friss“ híreket.

— Lejöttem, hogy dolgozzam kissé — mondja Nagy István. Régóta készülök Bukarestbe, most végre elhatároztam magam. Nem állítok ki bár sok képet hoztam magammal, melyeket el szeretnék it- ten adni. Nyári kóborlásaim java termését hoztam el, s nehezen válók meg tőlük, mert számomra uj eredményeket és uj megoldási lehetőségeket jelentenek e képek. Művészetemnek egy uj állomásához érkeztem el. S ennek örvendek, mert ebből tudom, hogy nem állok egy helyben, nem ismétlem önmagamat, még tudok újat adni.

— A nyár folyamán minden időmet a szabad természetben töltöttem. Körülbelül kétezer kilométert gyalogoltam be. És nem jártam témák után, az én képeimnek nincs témája, témáik: a témátlanFalusi csend

Írfa ; Charles-Henry Hirsch

Az építész márciusra igérée a villa be* kölíözbeíőségét. Couvieuxék a türelmetlen* ség lázábao égve várfák ezt a boldog napot Amikor végre báfaf fordíthatnak a párisi bérkaszárnyának s a maguk tetője alá kői* főzve élvezhetik az áldott falusi csendet. Couvieux addig is balomra vásárolta az összes kapható kerfgazdasági könyveket. Azokat böngészte naphosszat Már egész könyvtára volt belőlük Couvieuxné halastóról ábrándozott, melyen fehér vízililiomok úszkáljanak. Kutyát is fognak tartani, tei> mészetesen. Couvieuxné angol agárra vágyott. Couvieux farkaskutyára szavazott- Csak a szomszédsággal nem törődtek Akikkel pedig elsősorban kellett volna törődniük. Egyik oldalt Barbentane kisasszony volt a szóm* szádjuk Másik oldalt a Malavoine-bázaspár.

Már most ez a két szomszéd régi idők óta jóbarátságban élt és ellenszenvvel fogad» fák e .betolakodott" párisiak érkegéséf. Couvieuxék csakhamar megszokhatták a vén» kisasszony élesen rikácsoló hangját, aki minduntalan bebukott a híreivel Malavoine» ékhez. Sokszor csak átkiabáltak egymás kq» szöbéről. Az azután különösen épületes hangverseny volt A vénkisasszpny sipito* zása és Malavoine borizü recsegése.

Couvieuxék nem voltak könnyen barát* kozok.

— Éljen csak ki=ki magának, — fontos» kodott az óvatos Couvieux

— Igazad van, — helyeselte a feleség«.

Este nyitott ablaknál a gramofonnal

szórakoztak. Ez a falusi gyönyöröknek el* maradhataílan kelléke volt. Pedig hát a

Ság. Az őletet kerestem, az életnek egy rezzenését...

Megnézem az első képet. Három kaszáló férfit ábrázol a kép, körülöttük némán domboruló mező, titokzatos fekete fák. Borús árnyékos minden, melyből csupán három ing fehérsége villan elő. A fekete kréta hatalmas barázdái árkolják a papirt keresztül-kasul. Fekete-fehér és mégis színes a kép.

— Ujjaimon sokszor kiserkedt a vér — mondja a művész. — Úgy érzem, hogy az idegeimmel dolgozom.

— Az olajat nem szeretem, bár a legkönnyebb anyag. A szinek szétbontják a kép egységét. Csak nagy mester tudja őket kellőképpen felhasználni és odaállítani mondanivalóinak szolgálatába.

A beszélgetés más irányba terelődik. Politikáról, miegymásról esik szó. Azután megint visszakanyarodunk. Megkérdem, mikor járt utoljára Csikország- ban. Nagy István sóhajt:

— Bég nem jártam arrafelé. Annakidején a szignranca igen sokat kellemetlenkedett. Egyszer le is tartóztattak. Valahogy elidegenedt'cm szülőföldemtől, a hegyektől, a fenyvesektől, ahonnan kiindultam, amelynek minden titkát úgy megismertem,

MMItHI»

_ i

mint saját szivem dobbanását... De hagyjuk.

Kalapját fejébe nyomja és lemegyünk az uóéira. Lenn a Calea Victoriei nagy zür-zavara fogad bennünket.

— Van ebben a városban valami Párisból, — mustrálgatja az uccát. — Az életnek ezt a gyors, élénk ütemét csak a Szajna partján tapasztalhatja az ember.

Nagy István művészete hódítani jött el Bukarestbe. A mester talán nem is tudja, hogy nyitott kapukat dönget.

A fővárosi „Rampa“ cimü lapban ma vezércikk jelent meg ezzel a címmel: „Nagy István“. így, magyar ortográfiával. Blaga Lucian, a kiváló román iró és esztéta irta, akinek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy Bukarestben tartózkodik az, akiről a cikk szól.

„A görög tragédiákig kell visszamenni — írja Blaga — ha fel akarod fogni annak a fátnmnak, ki- kerülhetetlennek érzetét, mely Nagy István képeiből olyan elemi erővel árad ki. A hősi háttér természetesen eltűnik, köznapi lesz és Ödikusz király helyét Bolond Sándor foglalja el.“

A román esztéta iró igy jellemzi Nagy Istvánt cikke végén:

— Egyszerű ember. Székely. Nagy István. Egyszer melátogattam s kijövet igy szóltam kisérőm- höz. Ez az erdélyi ember azt hiszem nem tud arról, hogy Európában létezik egy úgynevezett kultúra is. Társam igy válaszolt: az Istennek van-e kultúrája? Ugye, hogy nincs?1

Kakassy Endre,

A polgárság tiltakozása ellenére várossá akarják tenni BánfSyhnnyadot

(Bánffyhunyad, november 9.) Pár hónappal ezelőtt a járási bizottság a polgárság meg kérdezése nélkül előterjesztést tett a megyéhez, amelyben az uj közigazgatási törvényre hivatkozva Bánffyhunyadnak várossá tételét kérte• Értesülésünk szerint a vármegyei prefektus a kérését véleményezte is.

Hosszú idő telt el, hogy a polgárság tudomást szerzett az akcióról, ami az egész községben nagy megütközést váltott ki. A lakosságnak ugyanis semmi érdeke nem fűződik hozzá és semmi előnye nincs belőle, hogy Bánffyhunyadból város legyen, mert az csak az amúgy is nehéz gazdasági viszonyok között újabb megterhelést jelentene. Sérelmes egyébként az, hogy a járási bizottság a polgárság véleményét ki sem kérte. Ha későre is, de még kellő időben szereztek tudomást a bánffyhunyadiak az akcióról és megmozdultak ellene. Szombaton az adófizető polgárság

kétharmadrészének aláírásával memorandumot nyújtottak be a vármegyei prefektushoz, amelyben tiltakoznak, hogy Bánffyhunyadot várossá tegyék megkérdezésük és beleegyezésük nélkül.

Ül Bútoraink tartós*

^ . ságát garantálják

í'.

m m

m

b.

legmodernebbül berendezett ssérltölnk! Né sajnálja az utat Marosvásárhelyre és győződjön meg, hogy a legszebb bútorokat legolcsóbban ressieffáseie-srais a

Székely «& Réti Rt.

Bútorgyárában vásárul hatja.

Vifágmürkás zongorák és pianinók nagy választékban! — SiajxaJnfeha! utasán» kan u.egt.ivasra kikúidjUS. — — —

gramofon volf minden baj kezdete. Mert élesen és tisztán behallotíák a szomszédok könyörtelen kritikáját:

— Hallja, lelkem Malavoinané, ezt a sátáni muzsikát ? 1 egnap is fiz óráig nye* kergették.

— Féltizenegyig, Barbentane kisasszony! Féltizenegyig I — sopánkodott Malavoinené.

— Ha igy folytatják, Istenbizony elő« veszem a puskámat I — dörmögfe Malavoine.

Ezek a jóindulatú megjegyzések Cou- vieuxékat gondolkodóba ejtették.

— Fiam ... — kockáztatta meg félénken az asszony — talán mégis illenék meglátó» gatni a szomszédokat.

— Ezeket a félparasztokat ? Akik téged »kalapos nagysága“»nak csúfolnak? Pukka« doznak az irigységtől. Különben ba azt hi* szed, bogy félek tőlük, ide hallgass . . .

— Justin I — csititotta ijedten az asz* szony.

De a férj már kisüvitette az ablakon:

— Arra a puskára majd a törvénykönyv« vei felelek!

— Justin ! . . .

— Te pedig hallgass !

Dühösen fújva nyargalt végig a szobán. A szürke párisi hivatalnokot a falu levegője tökéletesen átváltoztatta. Harcrakész volt. Vérszomjas. Majd elbánik 6 ezekkel a szóm« szádokkal Couvieuxné. nehogy még jobban ingerelje, mukkanni sem mert. Bebújt az ágyba és meglapult a paplan alatt. De ez a hallgatás mintha a férjet még jobban fel« töszjtefte volna

— Miért nem beszélsz ? . . . talán bizony pekik adsz igazat. Természetesen ... ez az ţ»şş|onyi logika ! De mindig is ilyen voltál! / Következett a szemrehányások özöne.

A leglehetetlenebb, bajuknál előráncigált szemrehányások. Végül is mindennek Cou» vieuj^né volt az oka.

Es Couvieuxné Párisra gondolt. Ahol csendben, nyugodtan élt a nagy, szürke bér» kaszárnyában. Ahol megvolt a szórakozása. Ahol a férje jobban megértette, ó, sokkal jobban . . . Mihez kezdjen itt, ebben a nagy egyedüllétben. Ahol senki sincs, aki meg» vigasztalja . . .

— Mosf meg már mi bajod ? . . . miért sírsz ?

— Mert goromba vagy . . . ezt nem ér» demelíem ... — és csendesen tovább sir» dogált, mialatt kinn az egymáshoz átkiáltozó szomszédok más beszédíárgyra tértek át.

— El is felejtettem mondani, — sipította a vénkisasszony — sürgönyt kaptam a tengerészöcsémtől. Jövő héten érkezik. Egy bóxjapot fog nálam tölteni.

— O, az a kedves, szép fiatalember, aki mult nyáron is itt járt?

Couvieuxné felfülelt. Halvány remények melengették a szivét, falán mégis akad, aki majd megvigasztalja . . . De azért csak tovább sírt.

— Ne sírj már, az Isten áldjon meg ! — kérlelte a most már ellágyult férj. — Bánom is én ! Fia éppen akarod, meg is látogathatjuk ezeket a hires szomszédokat. Te elmehetsz Barbentane kisasszonyhoz. En meg Malavoine-ékhoz. Fladd legyünk jóba velük.

— Ha mindenáron akarod, Justin, elmehetek . . .

Már nem sirt. Couvieux megcsókolta, megveregette az arcát vigasztalón.

— Majd velük együtt gramofonozunk. Akkor megbékélnek . . .