Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-14 / 215. szám
1996. SZEPTEMBER 14., SZOMBAT ^3 Harasztősi Pál felvétele bői az önkormányzat kétezret elengedett. A költségvetés legnagyobb hányadát az oktatásügyre kell fordítnai. A régi és az új iskolaépületben az idén összesen kilencven gyerek tanul — elsőtől nyolcadik osztályig. A kilenc pedagógus között nincs képesítés néküli; mindenki megkapta az F-kategóri- ás besorolást. Jók a tárgyi feltételek; igaz, szakkörökre, napközire nem futja, de a polgármesteri hivatal minden nebulónak adott 7000 forintot az évkezdéshez. Ga- csályi Csabáné megbízott igazgató mondta: vállalnák a befogadó iskola szerepet, ha Gelénes és Vámosatya (ott az idén mindössze három első osztályost tudtak regisztrálni!) hozná a gyerekeket; de, mint hírlik, inkább Tiszaszalka felé húz a szívük... Fejlesztési elképzelésük van a barabási tanerőknek, érzik: mozdulni kell valamerre, ha meg akarnak maradni. Batári Károly tanár kissé nyersen szögezi le: — Jobban kellene orientálni az embereket az iskolára, a tanulásra; mert abba az Európa Házba bugyutákkal nem lehet bemasírozni! A hányatott sorsú Gerzsenyi Béla bácsi (82 esztendős) úgy véli: a lakosság 90 százaléka nincs abban a helyzetben, hogy a körülményein változtatni tudjon. Nincs tőke, nincs forrás, ahonnan meríteni lehettudtam mi az. Osztály-ideges, az igen. Mindig ideges voltam, ha akár felülről, akár alulról bizonyos osztályok eleve elrendelt hatalmát óhajtották előtérbe helyezni. Ilyenkor óhatatlanul és újra meg újra visz- szatérően eszembe jutott az a bizonyos szónoki kérdés, amely a Nagy Francia Forradalom, tz, s onnan a Rémuralomhoz vezetett: Mi volt a harmadik rend eddig...? Már vártam, mikor állítják fel a nyaktiló- kat. Osztályidegen. Hogy nem vagyok-e véletlenül anarchista? Nem. Fenét. Még véletlenül sem. Világéletemben a Törvény és a Rend feltétne. Hogy mi lesz a téesz felszámolását követően megmaradt földekkel — erre mint a földrendező bizottság elnöke sem tud választ adni. Vitéz Béla az elsők között volt, aki otthagyta a Beregtáj szövetkezetét. A most negyvenhat éves, rokkantnyugdíjas férfi szavaiból kitetszik: az egykor 600 embert foglalkoztató gazdaság széthullásáról semmi jót nem tud mondani. Úgy érzi, kisem- mizték a barabásiakat. — Uram, itt már öt éve nem folyik termelőmunka. Abból élnek a bentmaradtak, amit eladnak. Néhány, körön belüli ember mondja meg: mit, mennyiért, kinek lehet odaadni. Aki benne van a melltartóban, az a nyerő. Hogy mi lesz ennek a vége? Jó lenne tudni. Persze, rám most azt mondhatják: ha csorgattak volna neki is valamit, biztosan befogná a pofáját. Hát, nem! A hegyközség dolgai sem megnyugtatóak. Én vagyok a bíró, ismerem a helyzetet. Lopják, hordják a szőlőt. Mit mondjak, jófajták teremnek: rizling, hárslevelű, leányka. Kitűnőek a boraink; különleges a klíma, sárga, kötött talaj, lehetne itt magas színvonalon szőlészkedni! — Fontos, persze, hogy fontos a szőlő- termelés, de nem meghatározó az emberek len híve voltam. Kisgimnazista koromban mindig széles ívben elkanyarodtam az utcasarkon posztoló Rendőr Bácsi mellett: hátha kiszúrja, hogy az óraközti szünetben óhajtom szomszédom füzetéből kimásolni megíratlan számtan leckémet. A Törvényt sem szegtem meg, soha. Valahányszor szép, piros, kék, fekete párhuzamos karikákkal, ha jól emlékszem, alul, felül kis aranykö- röcskével ékesített labdámmal a hónom alatt elosontam a Házmester Néni ajtaja előtt, visszafojtottam bűntudatos lélegzetemet: nem hallotta-e meg, hogy odafent, második emeleti, kis lakásunk előszobájáéletvitelében — mondja Melegh Béla. — Most már a hegy teljes egészében magán- tulajdon. Eléggé leromlott állapotban vannak a földek. A közös időkben ment tönkre minden, pontosabban a végső szakaszban. Most is elsíbolnak mindent, amit lehet. Az emberek meg csak hallgatnak, mert félnek. Mitől, kitől? Ők tudják... Hülye világ ez, uram! A hegy persze mindettől függetlenül gyönyörű ősz eleji színekben pompázik. A magántulajdonú pincében jófajta borok kóstolása várja a betérőt. Szinte idilli minden. Aztán, amikor már beleízeledtünk a király- leányka zamataiba, a hárselvelű elomló bársonyába, szóval, amikor már egy kicsit lehiggadtunk a súlyos tartalmú eszmecserék után, következett az igazi meglepetés: a kőbánya. Égbe szökő, gigantikus sziklák, a természet erejének manifesztu- mai. És csönd, nyugalom, mintha a világ itt érne véget. A bokrok nyílásán át a Kárpátok lankái kéklenek, egy magaslati ponton a határőr tornya mered az ég felé. Áthúz egy nagy szárnyú madár fölöttünk, cik- kan a hangja, majd eltűnik a mind söté- tebbre boruló felhők alatt. Zivatar közeleg, az első, nehéz csöppek már a nyakunkat hűtik. jó lesz sietni! ban háromszor, négyszer a kőpadlóhoz pöccintettem a lasztit: ki-ki maga mesterségét folytatja... Istenem, de szép idők voltak: utcasarkokon posztoló, komoly arcú Rendőr Bácsik, lakásuk ajtaján, ablakán szigorúan ki- fürkészgető Házmester Nénik. Gyönyörű, amikor a gyerekek játszanak. Természetes, kedves és jellemfejlesztő. Készség, hajlam és tehetségfejlesztő. De veszélyesek a felnőttek felelőtlen játéka. Nem azt játsszák, hogy Komám- asszony hol az olló? Az a legégetőbb gondjuk, hogy Komámasszony, hol a tábla?... A helység, község névtáblája. Nos, felőlem két bársonynadrágos, aranyszegélyes, aranypaszomántos zekéjű herold hordoz- gathatja naphosszat fel, alá. Csak egy kikötésem van: ahányszor elhaladnak egymás mellett, mosolyogjanak egymásra. Őszintén, nyíltan, szeretettel. Kedvesen. Vagy bízzák az egészet a Pál utcai fiúkra. Mindig szerettem Molnár Ferenc kedves ifjúsági regényét. A Pál utcai fiúkat, a Gitt Égyletet is. Csakhogy a Pál utcai fiúk manapság rúgós bicskákkal járkálnak, s nem a Fűvészkertben cserkésznek, hanem füvet szívnak, esetleg szippantanak. A gittet pedig felnőtt, fizetett — marha magasan fizetett — politikusok rágják, és csak rágják, rágják, rágcsálják... Ó, nem: sohasem voltam anarchista, és sohasem voltam ellensége semmiféle jóaka- ratú pártnak. De ki-ki maga mesterségét folytassa... Á kicsi emberek pedig, Hófehérke kis törpéi, akik nem akarnak világpolitikát csinálni, csak a maguk kis portáját szeretnék lakhatóvá, használhatóvá tenni — hadd ne legyenek többé, sehol a földkerekségen, elhagyatott, sorsukra bízott, szélfútta, eső áztatta, üres gyomrú kerti törpék a mások kertjében. MÚZSA Weöres Sándor versei Ha kérdezik, ki vagy, ezt mondd: egynemű vagyok a széllel, folyó sodrával, esőcsepp hullásával, madár röptével, fapadlón járó facipős ember lába zajával. Levegő-e a szél? Víz-e a folyás és a csöpp enésí A röpülés madár-e és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogásaf Megszűnik a szél, a levegő nem szűnik meg, de szél nélkül halott. Elhullt a madár, a teste új mezbe öltözött, száz új alakba szétivódott — de a röpte nem maradt meg és el se veszett. Többet nem is tudok magamról és mire tudnék, már több leszek annál, bogysem tudhatnék bármit is. Még nem vagyok egész és mire az lehetnék, már több leszek annál, bogysem magamban lehessek egész. Még nem is élek, nem is fogok élni: életnél teljesebb leszek a holtom után. — Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy. Ráolvasás A szomorúságon átevezni minden érzékkel, mindannyi gondolattal: rangot jelent a végtelenben sajátmagunkat odahagyni mindmesszebbről csodálkozni távolodó önmagunkra. Cím nélkül Hogy a vágy teljesüljön, ahhoz több remény kellene. Hogy a remény létrekeljen, ahhoz a vágy hiánya kellene, így forog körbe minden szándékunk: már azt se tudjuk, melyik igazságos a halandókhoz. Tudjuk, hogy csontokon lépdelünk, saját csontjainkon, tudjuk azt is, de nem tudjuk, meddig a mienk, melyik váltóőr állítja át az egészet. (Szemelvényeinket a modern magyar líra egyik legkimagaslóbb egyéniségének 1987-ben megjelent kötetéből válogattuk. Weöres Sándor Kútbanéző című könyve a bölcsesség, a személyesség, a tiszta líraiság, a vallomások, a kibeszélő szándék diadalát hirdetik az elmúlás felett.) Nagy Tamás illusztrációi
