Kelet-Magyarország, 1992. június (52. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-20 / 145. szám
SI y&kt’MíUivamrízá# Htvtgi mtÜéf&u ] 7 ... 1 K i i T* l.i C v-1 ♦ I < T v*n ^ f -•Jw'y ^ ■ & '*i ^ s si '‘#"ÉB l^kéáAc- a * 1 ínséges idők Szökő Judit S zomorú vagyok mostanában. Meg mintha érettebb is lennék, meg egy kicsit keserűbb is annál, mint amit az életkorom diktálna. Az ok egyszerű. Az utóbbi időben munkám során sokat foglalkoztam szociális problémákkal, egyre jobban érdekel a sors- nyitogatás. Már tudniillik az, hogyan tudja feldolgozni a hétköznapok embere országunk korszakos eseményeit, hogyan próbálja átmenteni magát rendszerből rendszerbe, miközben a lehető legkevesebb sérülést akaija okozni önmagának és szeretteinek. Van a társadalomnak egyfajta egészséges védekezési ösztöne, és működik minden emberben túlélési reflex. Ezekre nagy szükség is van, mert sok a csapás mostanság. Ezeket legkönnyebben azok élik át, akik rendelkeznek anyagi és mentális tartalékokkal vagy kellőképpen életrevalóak; talpraesettek, rafináltak. Érdekes például, hogy megtanult ez az ország számolni I Néhány éve adókról egyáltalán, jóformán csak demagóg politikai gazdaságtanokban olvashattunk, hüle- deztünk is, amikor életünkre zúdultak. Tudunk kamatos kamatolni, járatosak vagyunk a tőzsdei spekulációban, fejben váltunk át devizát napi áron, áfát kalkulálunk, leköltségelünk. Alkalmazkodó, tanulékony ember a magyar. De nézzük csak tovább, mert számolnak ám mások is. Miközben a hatalom birtokosai elszámoltatnak, beszámoltatnak, rászámolnak, a hivatásos meg- olvasók nyilvánosságra hozták a friss adatokat: 502 ezerre növekedett a munka- nélküliek száma, és ez még semmi ahhoz képest, amennyien lesznek... Persze számolunk mi is, kisemberek. Számoljuk egyre kevesebbre elegendő fizetésünket, s számot kell vetnünk azzal, hogy a jelenlegi helyzet nemigen fog egyhamar jobbra fordulni. Értem én a közgazdászokat, fel tudom fogni, hogy az inflációra jótékony hatással van a munkanélküliség, hiszen csökken a fizetőképes kereslet, s csappan — már most is drámaian — a fogyasztás. Egyedül a munka- nélküliekre nincs jó hatással a munkanélküliség, sem a fordított arány, sem azok az indexek. Csakhogy nem tudom, megfordult-e már a számszakma képviselőinek fejében, hogy miközben boldogan tapsikolnak a görbéknek, zajlik az úgynevezett szocializáció. És amikor úgymond megáll majd a romlás, vajon lesz-e a családok számára visszaút, út a jóléti, jobbléti társadalomba? A nincstelenség sokféle értelemben nélkülözéshez vezet. Ez nem jelent feltétlenül anyagit, számomra ínség az is, ha például a gyerekek napokig nem látják hajszolt, önkizsákmányoló apjukat, és ha a városi öregek csészével öblítik le maguk után a WC-t. Mire sor kerül a kárpátmedencei Kánaán kikiáltására, addigra a családok, melyek állítólag a társadalom alapkövei, elvesztik létbiztonságukat, s oly mértékben lerongyolódnak, hogy nem lesznek tovább képesek a társadalom üzemeltetésére. Az pedig tudnivaló, hogy hiába az út, ha elfogyott az üzemanyag. Nézetkülönbségek H ívei, sőt harcosai vagyunk a szábad véleménynyilvánításnak, de reflexeink mintha mégsem lennének eléggé demokratikusak és kulturáltak. Vajon honnan van bennünk az a hétköznapi dog- matizmus, amikor sokszor akaratunk ellenére ráncoljuk a homlokunkat, résnyire húzzuk a szemünket, mihelyst más, a mienkétől eltérő véleményt hallunk? Milyen erősen köt bennünket a titkolt babona, hogy minálunk van a végső, abszolút igazság! De persze nemcsak nagy, országépítő dolgokban van ez így, hanem apró vitáinkban is, kinek miért tetszett vagy nem tetszett egy könyv... Hogy meg tud fagyni körülöttünk a levegő, ha valakinek különvéleménye mer lenni! Más oldaláról ismerszik meg jól ismertnek hitt embertársunk, ha nincs egyetértés akár egy filmalkotás megítélésében. Könnyű elintézni a másikat akár egy kézlegyintéssel, és egyetlen, helytelennek ítélt kijelentése kommentár nélküli felidézésével. Olykor egy jelző is elég, hogy megfelelő kézmozdulat kíséretében csodálatra méltó biztonsággal merítsük ki egy másik ember jellemzését. Milyen elegánsan elfelejtjük, hogy nemcsak a szövegnek van környezete, hanem egy-egy kijelentésen kívül minden embernek még sorsa is van. Nem lehet senki életéhez pusztán a hibák aláhúzása céljából piros ceruzával közelíteni. A legkönnyebb legyinteni. A legyintés, mely a közhiedelemmel ellentétben nemcsak egy kéz gesztusa lehet, mert ugyanazt fejezi ki az ajakbiggyesztés, a fitymálás, a szemöldök egy jellegzetes rándulása. Ugyanazt, vagyis a visszautasítást. Az esetek többségében azt jelenti a metakommunikáció nyelvén, hogy bezzeg én mindent tudok, véleményem felülmúlhatatlan és vitathatatlan. Azzal szembeszállni ezért nincs is mód, no meg nem is ajánlott, felesleges minden szószaporítás. A másik ilyetén módon való lekicsinylése, félvállról vétele sokszor társul az alá-fölérendelt kapcsolatokhoz, a különböző szintű hatalmi, döntési pozíciókhoz, azaz főnöktipikus. Sok felettes nem tudja elviselni a konfliktusokat, azoktól igyekszik is távolmaradni. Megzavarodnak, ha színvonalasan kondicionált világukban valami váratlan szabályozatlanság következik be. Nézetkülönbségek esetén tehát két dolog lehetséges: vitatkozunk vagy nem vitatkozunk. Ha vitatkozunk, azt minden türelem, parányi megértési szándék nélkül, hevesen tesszük. Ellenben ha nem vitatkozunk, akkor legyintünk. Mélységes magabiztossággal. Mert helyére tenni a dolgokat, arra elég egy legyintés. Pedig kegyetlen kézmozdulat, mert nem bosszant, mint egy lehengerlő érvrendszer, hanem jobban szíven szokott ütni, mint egy visszakézből jött arculcsapás. Szomszédolás Túl a Határon Tiszaújlak (KM - B. G.) — Néhány évvel ezelőtt a közönséges, szatmári, beregi halandónak elképesztő tortúrán kellett átmennie, ha meg akarta látogatnia a Mezőka- szonyban, Badalón vagy Ti- szaújlakon élő kárpátaljai rokonságot. Mára hál1 istennek megnyíltak a határok, naponta százak keresik fel egymást. A legtöbben már kellő tapasztalatot szereztek, de sokan vannak még, akik nem tudják, hogy mit fognak odaát látni. Nekik — meg azoknak, akik sosem jártak még Kárpátalján — akarunk segíteni, mikor időről időre bemutatjuk legalább azon településeket, melyekbe a határállomások túloldalán botlunk. Első helyszínünk Tiszaújlak, vagyis a réqebbi, hivatalos nevén Vilok. # Az újlaki főtér Hétköznap délelőtt,- s csendes a Tiszabecs—Tiszaújlak közötti határátkelő. Átgurul- tunk már a Batáron, mely határfolyó, s megállunk az ukrán területén épített állomáson. Alapos, de gyors ellenőrzés, s mehet is az ember. Ez igen, ezek nem vacakolnak, nyugtázza elégedetten, s mire észbekap, már a Tisza hídján halad. Elég lepillantania, hogy lássa, itt még a folyó is arcot vált. A hídtól jobbra, folyással szemben még igazi szigetekkel, sellőkkel szabdalt hegyi folyó, a másik oldalt viszont már az általunk is ismert szelíd képét mutatja. A hídról legurulva nyomban a községbe érni, s így, első látásra semmi különös. Csak a szűk, városias porták tűnnek szembe, meg az az egy-két, fából épült ház, melyek valamikor jellemzőek voltak Ung- ra, s Ugocsára. Tiszaújlak a nagyszőllősi székhelyű Ugocsa megyéhez tartozott, s a vidék egyik legjelentősebb települése volt egykor. A ma mintegy három és fél ezer lelket számláló nagyközség régi patinája megkopott már ugyan, de még ma is érzékelni, hogy szebb napokat látott egykor. Akkor válik ez igazán nyilvánvalóvá, amikor feltűnnek az utcafrontra épült, a mi tájainkon is megszokott polgár-, s módosabb kereskedőházak, melyek sora többszáz méteren át, egészen a központig tart. Tipikus, monarchia-beli, kisvárosi hangulatot sugall a kép, csak ne lennének ennyire kopottak, kedvetlenek ezek a házak. Mintha egyiknek sem lenne gazdája... Ám ez csak a középületekre érvényes. Mert a magánházak többsége tiszta, takaros portán áll, ahol láthatóan igényes a tulajdonos. — Ezt az ellentmondást mi is látjuk — fogad bennünket a polgármester, Szergej Brjaszkalov, aki született ukrán, de tökéletesen bírja a nyelvünket, s általános népszerűségnek örvend a településen. A nemrég megtartott választások nyomán, tanítóból lett vezető a tiszabecsi polgármester, Balogh Sándor személyes közvetítésével tudott az érkezésünkről — mert Kelet-Európá- ban ilyen a telefonhelyzet—, s alaposan felkészült a fogadásunkra. Térképekkel, kimutatásokkal várta a vendégeit, s teljesen meglepődött, mikor a nevét hallva, mi elöljáróban az ő személyes sorsáról érdeklődtünk. _ — Az én családom kijevi. Édesanyámat küldték ide, ahol egy nagy, árva gyermekeket gondozó intézet vezetését bízták rá. Én már itt születtem, tehát tősgyökeres újlaki vagyok. Magyarul persze még egészen kicsi korában megtanult, hiszen Újlakot nem csak harminc évvel ezelőtt, de döntően ma is magyarok lakják. Aki a történelemben jártas, annak nem mondunk újdonságot, hogy a Rákóczi-féle szabadságharcnak fontos eseményei fűződnek ide. Kezdődik Esze Tamással, aki 1703. május 24-én szegénylegényekből verbuvált két gyalogoscsapattal és negyven lovassal rajtaütött az itteni gyűlölt sóházon. Ezután zsoldosokat toborzott a császári sereg számára, ám azokat a hegyekbe irányította a felkelők közé, akik már javában készülődtek a nagyságos fejedelem zászlaja alá. A szabadságharc első győztes csatáját is Újlak alatt vívják meg a kurucok. A révet őrző német puskásokat világgá kergették, szabaddá vált az út a Tiszántúlnak. Ma mindkét eseményt emléktábla, emlékmű őrzi, melyek a kárpátaljai magyarság zarándokhelyei. — A magyarok mellett a zsidók játszották a fő szerepet Újlak életében — folytatja a polgármester. — Azok, az Önök által is emlegetett polgárházak jó részét is ők lakták, aztán- hogy jött a háború, majd a hatalomváltás, Újlak fejlődése megrekedt. Pontosabban fogalmazva megszűnt az a pezsgő élet, mely korábban jellemző volt rá. Egy három-négyezer lelkes település az Alföldön, de még Szabolcsban is jelentéktelen településnek számít, ám Tiszaújlak ha szépségét nem is, de fontosságát ma is őrzi. Hogy mást ne mondjunk, most is hat gyárral, üzemmel rendelkeznek. A fafeldolgozó üzem, a cipőgyár, a pékség, a tápkeverő ma is százakat foglalkoztat, azaz csak foglalkoztatna. Ha lenne alapanyag... A Szovjetunió széthullását követő változások ezen a tájon összehasonlíthatatlanul nagyobb megrázkódtatással jártak, mint nálunk. Hogy mást ne mondjunk, a kenyeret is adagolják, egy-egy újlakinak harminchét deka jut naponta. így aztán, aki bírja, marja. Pedig kenyér nélkül aligha él meg az ember. Hús nélkül talán, de azt nem is igen tudnák megfizetni. Egy kiló comb hetven-nyolcvan rubelbe kerül, míg az átlagos fizetés alig haladja meg az ezer-ezeröt- száz rubelt. A magyar turista tehát, ha hosszabb időt kíván eltölteni ezen a vidéken, jobb ha otthon felpakol elemózsiával, Mert az éttermekre sem nagyon lehet számítani. Újlakon is van persze vendéglő, de azt éppen tatarozzák. A rossz nyelvek szerint már több mint egy éve. Az általános pénzhiány jellemzi a települést. A gyárak többsége tönkrement, vagy afelé tart, az állam meg nem ad rubelt. A községi tanács éppen a napokban kért kölcsön egymillió rubelt, hogy a községet működtetni tudja. Pénz hiányában áll a megkezdett gázprogram, képtelenek hozzákezdeni az ivóvízhálózat kiépítéséhez, s az idén meg kellett szakítaniuk az úthálózatukkor- szerűsítését. Pedig ráférne... Jó hír viszont, hogy épül az új iskolájuk. Azt még nem döntötték el, hogy összeköltözik-e az ukrán, s magyar nyelvű intézet, az mindenesetre biztató, hogy legalább erről nem kell lemondaniuk. A magyar középiskola igazgatója Ratkovszki István, a szintén Tisza-menti Királyházáról helyezték át ide majd egy negyed százada., — Hiába vannak Újlakon a magyarok nagy többségben, s hiába értékelik jó színvonalúnak a magyar középiskolában folyó nevelőmunkát, a magyar gyermekek nagyobbik hányada az ukrán intézetben fejezi be a tanulmányait — mondja. — Nem a magyarságtudattal van a gond persze. Arról van szó csupán, hogy a főiskolai felvételik orosz vagy ukrán nyelven történik. A szülők úgy gondolják tehát, hogy az ukránnal jobban boldogul a gyemnek. S ezért még haragudni sem lehet nagyon rájuk. Az iskola a híres sóházzal szemben, a régi parkban épül, a Beregszászt Huszttal összekötő főút mentén. Hogy mikor Ipsz kész? Senki sem tudja. Ám az újlakiak reménykednek. Abban, hogy jobbra fordul a sorsuk, sokat segíthet ebben nekik a magyarországi tapasztalatok átvétele. A Tisza két partján élők között ma is élénk a kereskedelem, s már három ukrán—magyar vegyes vállalkozás is működik a községben. Egyre többen vannak, akik a vállalkozásban, a privatizációban látják a jövőt, közéjük tartozik a polgár- mester is, aki, hogy jó példát is lássunk, elvisz bennünket egy kis maszek lángossütődébe. Á tulajdonost Futó Sándornak hívják, s mint mondja, ő már három évvel ezelőtt megpróbált a saját lábára állni. Előbb pékséggel kísérletezett, de az nemigen vált be, megnyitotta hát ezt a pavilont a szülei háza előtt. Nem bánta meg, csak azt sajnálja, hogy az újlakiak többségéből hiányzik a vállalkozó kedv, aki pedig nincs ennek híján, annak a tőkéje kevés. — Róka fogta csuka ez..., de majd csak lábra állunk — legyint, s kihoz egy-egy hatalmas lángost, hogy azért ne maradjunk éhen. ♦ Még akkor nem is tudtuk, hogy Futó Sándor az éhenha- lástói mentett meg minket. Mert amilyen könnyen ment a délelőtti átkelés a határon, ugyanolyan nehéz volt este. Állítólag elment az áram az őrsön, a több száz autóssal együtt nekünk is éjszakázni kellett. Majd csak a napfénynél engedték át az embert. Jó tanácsként így csak annyit mondhatunk: ha Kárpátaljára indulunk, készüljünk fel a legfurcsább meglepetésekre is. Útelágazásban... Merre tovább? A szerző felvétele