Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04 / 81. szám
8 A %det-Magyarország hétvégi nieiCékCete 1992. április 4. Vadászkaland Dankó Mihály adászbarátaim megrökönyödésére — ha szó- I ba kerül — min- ( dig kifejtem, [ hogy én a va- daknak szurkolok. Talán az egyenlőtlen feltételek miatt, vagy, hogy mentalitásom alapján tiltakozom mindenfajta erőszak és élet kioltása ellen. Azok közé tartozom például, akik rendszerint bontott csirkét vásárolnak, mert nincs senki a családban, aki elmetélné az „ártatlan” jószág nyakát. Én a nyúlnak, a fácánnak tapsolok tehát, ha a vadászaton a többszöri duplázás ellenére sikerül nekik kereket oldani. A tanyai iskola padjait koptatva, barátaim sokat meséltek a hétvégi vadászkalandjaikról. Ugyanis három osztálytársam apja is tagja volt a helyi társaságnak, s a körvadászatok alkalmával magukkal vitték őket. De volt egy-két idősebb, magányos úr, akik az iskolából toboroztak hajtót. így lehetőség nyílt a többieknek is belekóstolni a mesék birodalmába. — Te gyerek, nincs kedved vasarnap eljönni velünk? — hangzott el számomra is a bűvös felhívás. Örömöm az egekig csapott, erre vártam már hetek óta. Elképzeltem a puskaropogást, álmomban kézzel fog- dostam össze a nyulakat. Szóval, alig bírtam magammal vasárnapig. Reggel hatkor ébredtem, hogy időben a találkozóhelyre érjek. De bizony megszeppentem a sötéttől. Keresztülvágva a földeken, minden bokor, csutkakúp ezernyi rémséges formát öltött, hogy ijesztgessen. Már rég visszafordultam volna, ha nem ígérem meg. No, meg apám szavai is segítettek egy kicsit: „Csak az élőtől kell félni, és mindig győződjél meg róla, mitől ijedtél meg." Végre odaértem ismerőseimhez. Széles lett a jókedv, a napokban esett friss hóval dobáltuk egymást. Az sem zavart, hogy a hőmérő higanyszála jóval a nulla fok alá süllyedt. Majd csak kisüt a nap, gondoltam. A fák ágait ujjnyi vastag zúzmara festette fehérre. Kitaláltuk társaimmal; ha valamelyikünk egy kisebb fa mellett ment el, a másik megrúgta a törzsét, s a mit sem sejtő ámuló barát nyaka jócskán tele lett. Én sem akartam kimaradni a csínyből, kinéztem magamnak az Útszélén egy jókora akácot, ügy lekötötte a figyelmem a csibészség, észre sem vettem, hogy utolért bennünket az egyik vadász. Zsupsz, rúgtam egy erőteljeset a fába, aztán usgyi. Persze pajtásaim is megérezték valamit a turpisságból, mert ők is szétrebbentek mint a verebek, amikor vércse csap le közéjük. Egyedül a vadász nem sejtett semmit, mélyen elgondolkodva bandukolt utánunk, amikor a nyakába zúdult az égi áldás. Mondanom sem kell, H... bácsi volt a szenvedő alany, éppen akihez engem hívtak hajtónak. Bizony, az arcomat a hideg mellett a szégyen is pirosra festette. Szerettem volna elsüllyedni. Ő morgott valamit a foga között, s megpróbált „kivetkőzni” hóember mivoltából... Nos, gondoltam, fordulhatok vissza. Szerencsére nem így történt. Végre megérkeztünk az első kiinduló helyre. Én oda- sonfordáltam a vadászomhoz. Rámnézett. i4Te vagy az a híres?” — kérdezte, s választ sem várva csak any- nyit mondott még: „El ne csellengj tőlem!” Megindult a kör, a bokáig érő szűz hóban mélyen süppedt a bakancsom. Tőlünk jobbra, balra a hónuk alatt puskát cipelő emberek némán mentek egymás mellett. Mindössze a talpunk alatt recsegő hó zavarta az áhítatot. Mintha nem is vadászni indultunk volna... Nagykabátom és a bundasapkám egyre jobban melegített. Dúrr..., dúrr, — hallatszott innen is onnan is. Előttünk is feltűnt egy tapsifüles, de mire a vadászom emelné fegyverét, a szomszéd eltalálta. így ment ez még jó néhányszor, a zsákmány mindig másé lett. S hogy mégse tétlenkedjek, és a „kollégám” sem legyen túlterhelve, az én vállamra is került egy jól megtermett bak nyúl. A hátsó lábát ösz- szekötöttem az elsővel, és hátamra csaptam mint egy tarisznyát. Nekilódultam. Nagyon büszke voltam magamra. Igazi hajtó lettem... Az sem zavart, hogy a nyúl fejéből patakzó vér tenyérnyi területen ráfagyott a kabátomra. Egyre fogyott a kilométer. Már vagy három órája gyalogoltunk, a lépéseim kezdtek rövidebbek lenni, s a nyúlra is mintha folyamatosan súlyt rakott volna valaki. A vadászom kitartóan ballagott, nem lőtt az még egy „hangosat” sem. Végre összeért a kör. Számbavettük a zsákmányt. Nem valami sok, de azért minden hajtónak jutott egy állat a vállára. Mivel a kocsik másutt vártak, tovább kellett vinni a komákat. Rövid pihenő után ismét felkerekedett a társaság. Egy gyümölcsösön keresztül vezetett az utunk. A nap csak nem akart előbújni. Inkább még hidegebb lett. A keményre fagyott bakancsban kezdett sajogni a lábam. Szerencse, hogy hallgattam apámra, és újságpapírt is csavartam a kapcák közé, így legalább nem fázott. A nyúl feje bánatosan verdeste az odalamat, s az orrára fagyott vért látva egyre jobban haragudtam rá. Csak abban bíztam, lő az én vadászom is még egyet-kettőt, és az osztozkodás után boldogan vihetem majd haza. De valahogy nem volt szerencséje, az öreg egycsövű mordaly továbbra is csak hallgatott. H... bácsit ez nemigen zavarta. Néhány ház mellett haladtunk el, amikor megállt, titokzatosan magához intett, és a kezembe nyomta a puskáját: — Itt várj, mindjárt jövök..., aztán vigyázz! Úristen, azt sem tudtam, mit csináljak félelmemben. Először jól távol tartottam magamtól a fegyvert, majd felbátorodva, mindig közelebb, közelebb került hozzám. Megnéztem erről is, arról is. Vajon van-e benne lőszer? — suttogtam el a kérdést. — Nem láttam, hogy kivette volna belőle! Uj- jaim messze elkerülték a ravaszt, nehogy véletlenül elsüljön... Mégis, ahogy múltak a percek, már fel mertem emelni, sőt még célozgattam is vele. Azon kezdtem imádkozni, legalább most jönne erre egy nyúl, én lőhetném le..,., leshetne az öreg. Álmodozásomból aztán rekedtes hangja ébresztett. — Na, megjöttem, indulhatunk. — Nem történt csoda, a fegyver visszakerült az ő vállára, és én cipelhettem tovább a „dögöt”. Ekkor jutott eszembe, már dél jócskán elmúlt és még nem ettem. Elővettem kabátzsebemből az otthonról hozott zsíros kenyeret. Hát ilyet, akárhogy próbáltam beleharapni, nem sikerült. Kővé volt fagyva... Nem tehettem mást, csak nyalogattam, legfeljebb egy két morzsát tudtam letörni belőle, hogy valamennyire oltsam az éhségem. ■ találkozóhelyen kiderült, a teríték ismét gyérre sikerült. Megtudtam, néhány vadhúsra éhező kutyának is ez volt az utolsó nyulhajtása, de a dühös szenvedély „lehozott” egy pár vadgerlét is a fáról. Fáradtan roskadtam le egy fa- tuskóra. Barátaim körül álltak, kérdezgettek. Eldicsekedtem, hogy volt a kezemben a puska.' „H... bácsi mindig tudja, hol lehet forralt bort inni, és oda biztosan betért melegedni.” — válaszolták nevetve. Megtörtént az osztozkodás. A vadászoknak is szerény zsákmány jutott. Nekem egy huszas és egy vállveregetés... Már nem is emlékszem, hogyan vergődtem haza. Kezem, lábam jéggé fagyott. A vadászattól egy életre elment a kedvem, s akkor megfogadtam, én inkább a vadakat segítem. Néha még most is felriadok álmomból, mert a sérült nyúl sírását vélem hallani. Babinec József: Tél a Kárpátokban Földessy Péter: Sárkányeregetés A kincslátó nap Cserbaköy Levente Az idén lassan, néha reti- rálva, faggyal, köddel, hideg és olykor viharos böjti szelekkel kísérve érkezett meg a tavasz, kedvét csorbítva az amúgy is kedvesze- gett, bizonytalanságban lévő gazdáknak. Rémhírek, ijesztgetések és fenyegetések között is egy ami biztos: a nagyhét már a küszöbünkön van. A keresztény húsvétot közvetlenül megelőző hét nap a nagyböjt utolsó szakasza, amelynek első napja a virágvasárnap. Az ünnep lényege: szentelt pálma-, illetve olajágakkal, nálunk barkával, körmenetet tartanak Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásának emlékére. A nagyhét kiemelkedő időszaka a „három szent nap” (triduum sacrum), nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. Nagycsütörtök az utolsó vacsora, és a szenvedés kezdetének az emlékére ülik meg. Ezen a napon van a püspöki székesegyházakban az olajszentelés, azoknak az olajoknak a megszentelése, amelyeket egész évben a szentségek kiszolgálásánál használnak. Nagycsütörtökön van az oltárfosztás is, amikor mindent leszednek az oltárról, csak a gyertyatartókat és a keresztet hagyják ott Jézus szenvedésének és ruháitól való megfosztásának szimbo- lizálására. Az új liturgikus előírások szerint e napon a papoknak meg kell újítaniuk esküjüket. Nagycsütörtök, más néven zöldcsütörtök, amelyik elnevezés talán a XII. sz. végéig - használt zöld miseruhákra utal, vagy azokra a vezeklőkre, akik bűneiktől megtisztulva az Úr szőlőtőkéjén most ismét zöld ágakká válnak. Azt mondják, hogy e napon a harangok Rómába mennek, azaz elnémulnak. Mise után ugyanis nagyszombat Glóriájáig (a szentmise Gloria in ex- celsis Deo = Dicsőség Istennek a magasságban kezdetű részéig) nem szólalnak meg. Nagypéntek Krisztus szenvedésére és halálára való emlékezés ünnepe, amelynek kiemelkedő része a kereszt imádása. Az ünnep nagypéntek estétől nagyszombat estéig tart. Nagyszombat már a húsvéti örömünnep kezdete. A húsvéti ünnepre készülve ne feledjük, hogy nagycsütörtököt Szatmár megyében kincslátó napnak tartották, amikor egy órára megnyílnak a kincsespincék, és mindenki annyit vehet belőle, amennyit akar. Ebben bízni azért botorság, mert ki rakná pincébe a kincsét, ha a bankokban kamatot is káp rá. Különben is, aki eddig hozzájutott, vett is magának belőle, amennyit akart, vagy nem szégyellt. A kincstalálásra van még egy mód. Ha nagycsütörtök hajnalán kimegy a temetőbe, ott egy sírra ülve egy tükörbe bámul, és ha abban lángot pillant meg, akkor az évben rejtett kincsre akad. Ki tudja, ki mit és hova rejtett mostanában. Lehet, hogy a fagyökerek és odúk kincseket is rejtenek, nemcsak vörös higanyt és más sugárzó anyagokat. A kincskereső ha lángot nem pillant meg, akkor a tükörben láthat egy élhetetlent, akinek a húsvéti locsolkodás- ra megint nem lesz Chloe parfümje a Lagerfeldtől. il öles Salamonhoz —^ egyszer elment Iß két asszony, JUß hogy tegyen igazságot közöt- — -I tűk. Harmadnapra egymás után fiút szültek ugyanabban a házban, de az egyiké éjszaka meghalt. Ez az asszony kicserélte a halottal az élő csecsemőt. Mindketten bizonykodtak, övék az élő gyermek. A király ekkor kardot hozatott és megparancsolta a szolgáinak, hogy hasítsák ketté a gyermeket, legyen mindkét asszonynak. Az egyik helyeselt, a másik kérlelte: Inkább legyen amaz asszonyé a gyermeki Salamon így szólt: Ne bántsátok a fiút, adjátok oda ennek az asszonynak, mert ő az anyja. A bibliai történet azt példázza, milyen nehéz igazságosan és bölcsen dönteni, lám Salamonnak is kard kellett hozzá. A gyermekek fölötti civakodás ma sem ritka. Zs. Antónia ötéves állami gondozott kislány esetét az teszi különlegessé, hogy nevelőszülei megvádolták a megyei gyermek- és ifjúságvédő intézetet, azért akarja visszaadni a kislányt édesanyjának, hogy eladják Dániába. Az édesanya sohasem mondott le gyermekéről, de analfabéta, hiszékeny és zavaros múltú. Ez gyönge háttér a kislányáért való harcban. A szeretet zászlója alatt támadó nevelőcsalád ügyesen ki is használja az anya ellen... Zs.-né Baranya megyébe ment férjhez. Úgy tűnt, az ura rendes ember, ám szentigaz, noszogatni kellett a munkára. Két gyermekük született, Mónika és Antónia, tisztességesen nevelték, szépen járatták őket. A baj Zs.-né sógora képében egy napon beköltözött a házukba. A sógor parancsolgatni, Zs. inni kezdett és mintha bosszút akarna állni uralomvágyó testvérén, jóba lett az ő feleségével. A munkahelyét otthagyta, napszám a kocsmában ült vagy csavargóit. A tanács felszólította, ne igyon, és menjen el dolgozni, különben állami gondozásba viszik a gyerekeket. Az apát jobban vonzotta a szabados élet, Zs.-né hiába harcolt foggal-körömmel, a hatóság erősebb volt nála. A két kislány az ottani „gyivibe" került, anyjuk meg összepakolt, otthagyta az urát. Hol ebben, hol abban a faluban húzódott meg albérletben, vagy a jó emberek kegyelméből. Esztendő telvén, visszament az urához, balgán hitte, megváltozhat. Megszülte Edinát és Róberttel volt viselős, amikor végképp elfogyott a türelme. Hazajött szabolcsi szülőfalujába, öreg édesanyjához. De a ,,mamus" pár hónap múlva meghalt. Zs.-né két kisgyermekével együtt Nyíregyházán talált albérletet. A házigazda félbolond fia azonban boldog volt, ha nagyokat sózhatott a gyerekekre. Az anya veszekedett emiatt, s a háziak föjelentették: csavarog, nem törődik a kicsikkel. Csavargott persze — állás után, naponta több órát. Ekkoriban kezdték bezárni kapuikat a veszteségesnek ítélt üzemek, nehéz volt munkát találni írástudatlanul. Zs.-nét egyszerre érte öröm és bánat. Állásra lelt, de ekkor már sógornője guszevi lakásában húzta meg magát a gyerekekkel együtt. Sógornője férjének zavaradott az elméje, öt gyereküket régebben állami gondozásba vették veszélyeztetettség miatt. Edina és Róbert js erre a sorsra jutott. Hogyan is élhetnének olyan körülmények között, amely a felnőtt embert is megviseli? Zs.-né üvöltött, és még aznap beszedett egy marék gyógyszert. Hat hétre rá urát is örökre elveszítette, a végképp elzüllött embert sírba vitte a tüdőbaj. Négy gyermeket szült, s nem maradt senkije. Holmija elfér két batyuban... ahogy talpraállt, megkereste a ,,gyi- vi" igazgatóját, adják vissza neki a gyermekeit. Tudja, hogy sógornője szoba-kony- hás lakásában nem lakhat, szeretne végre normális életet élni, ezért beadta a lakáskérelmét. Mónikát Pécsről Mátészalkára hozták, mert a „gyivi" hosszas vizsgálat után úgy döntött, teljesíteni kell a kérelmét. A munkahelyén az asz- szonyt csak dicsérték: magatartása, munkája is példás.
