Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-14 / 293. szám

1991. december 14.

:4 ‘K.eíet-'Magxjarország hétvégi meCCéhíete 9

Pintér Nándor Amint éppen figurákká váltunk I. (1990)

Luca és a boszorkányok

Korabeli magyar híradás

Batári Gyula

Minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője, Wolfgang Amadeus Mozart 1756. május 28-án született Salzburgban. Atyja, aki szintén zeneszerző volt, korán felismerte fiának tehetségét. Tanította, és már hatéves korától hangversenykörutakat szervezett részére, ahol kísérője is volt.

Magyar vonatkozás, hogy Mozart — 1762-ben — gyermekkorában Pozsonyba járt hangversenyezni hazai mágnások meghívására. Már öt és fél éves korában közreműködött Ebertin Sigismundus Rex Hungáriáé című daljátékának előadásában.

Az úgynevezett Köchel-jegy- zék szerint Mozart 622 zenemüvet alkotott, azonban az újabb Szakirodalom már ezernél több műről ír. Az életében nem mindig a iecjjGbb egészségnek örvendő zeneszerző fiatalon, harmincöt éves korában, a Requiemjét alig befejezve hunyt el Bécsben 1791. december ötödikén. Halálos ágyánál juthatott csak tudomására, hogy a Szent István- dóm karnagyának nevezték ki. December 6-án volt a temetése.

Egy korabali magyar politikai hírlap, a Hadi és Más Nevezetes Történetek már egy nappal a nagy zeneszerző halála után híradást közölt elhunytáról.

íme a szomorú közlemény:

„Ezen hónapnak ötödik napjára virradóra végezte rövid, úgy mint csak 35 esztendőkre terjedt életét amaz egész Európában nevezetes Mozárt Farkas; a’ Ts. ‘s K. Udvar Kompositora (Musi ka-szerzője). Tsudálták a’ leg főbb Mesterek is ezen nagy Mu- sikusnak igen igen ritka tehetségeit. Mit hagyott ez a’ gazdag tá- lentumú Ember maga után? örökös nevet: de azonban egy gyámoltalan özvegyet két árvákkal; és sok adósságot. Már az árvákat fel fogta a’ nagy lelkű B. Svieten. Egyik ezen árva Gyer- meketskék közül, ámbár igen kit- sin: még is úgy veri már a’ klavi- cordiumot, hogy mindenek tsu- dálkozással hallgatják.”

Ezen híradás bizonyság arra

is, hogy a korabeli magyar sajtó és olvasói a kor legjelentősebb zeneszerzőjét, Mozartot ismerték és tisztelték. Másrészt arra is figyelrjieztet, hogy az adott időszakban egy magyar hírlap milyen gyorsan reagált egy fontos, az olvasókat érdeklő szomorú eseményre. Egyébként a híradásban megemlített fiú Kari Thomas Mozart, aki egy ideig szintén zenei pályán működött.

Cserbakőy Levente

Tegnap, december 13-án Luca napja volt, Szent Luca szűz és vértanú ünnepe péntekre, boszorkányos, bűvölőnapra esik. A népszokás szerint e napon kell a tyúkok tojókáját megpiszkálni (kurkálás, durgálás, sutulás) a jó tojástermés biztosítására. Este fokhagymával keresztet húznak az istállóajtóra és fokhagymát dugnak a párna alá is. Felénk, az Ecsedi-lápnál lucapogácsát is készítettek és beletettek egy-egy férfinevet tartalmazó cédulát. Amelyiket a fövő vízből elsőnek kikapott a lány, az lesz a jövendőbelijének a neve. Cserépbe lucabúzát vetnek, a tűzhely mellé .teszik és mindennap meglocsolják. Ha karácsonyra kizöldül, jó termés várható, s bőséges, ha olyan sűrű, hogy a belé állított gyertya fénye nem látszik át.

A Luca-napkor kezdődő és az éjféli miséig tartó boszorkányjáró időszaknak a neve: lucatizenket- ted. Ekkor készítik a lucaszéket, amellyel megláthatják a gonoszokat. A lucaszék penta- gramma (ötágú csillag) alakú zsámoly, amelyet tizenkét léle fából kell faragni. Ezeket a fákat vizen átvinni nem szabad, és vasszeg felhasználása nélkül kell összeügyeskedni. Mindennap bíbelődni kell vele egy kicsit úgy, hogy karácsonyra kész legyen. Szentelt krétával kört, várat kerítenek a szintén jelen lévő gonosz ellen, és ráállnák a zsámolyra. Aki mindezt megcse- lekszi, az Úrfelmutatáskor meglátja a boszorkányokat. Ám nem szabad elálmélkodni, hanem haza kell rohanni, hogy a széket nyomban elégesse, mert ha nem, úgy a boszorkányok széttépik a kíváncsiskodót. Ahhoz, hogy biztosan hazaérjen,

vigyen magával mákot és azt markostul dobálja szét, mert a boszorkányoknak a mákot szemenként össze kell szedni. Ha belép háza kapuján, megmenekült.

A boszorkányok jellemzően ellenségei az embernek. Harmatot szedve megszedik a föld hasznát, ők a legveszedelmesebb szemmelverők, ők keverik meg szerelmi varázsitalaikkal a falu hagyományos erkölcsi-érzelmi rendjét.

Ezt a másságot nem értették, és nem értését megideologizálva kezdődtek Európában a boszorkányperek. 1330-ban indult Hispániából ás átcsapott Olasz-, Francia- és Németországba. Itt két dominikánus szerzetes: Insti- toris és Sprenger foglalkoztak vele lázasan. A XVIII. század elejéig a magyarság népies fogalma különbözött a közép-európai inkvizicionális boszorkányfogalomtól. Eredetileg a néphitnek ama démoni alakja, amely üdére és szívmátra néven is ismeretes.

Ezért van, hogy ha azt mondjuk, boszorkány, az átlagembernek valószínűleg a mesebeli yöreg banya jut eszébe, aki seprűnyélen röpköd, vagy roskadozó kunyhóban gyanús kotyvalék fölé görnyed varázsigéket mormolva. Ő a fekete boszorkány. Úgy látszik, nem hiába lépett Földünk a Vízöntő világhónapjába és kezdődött el a New Age (új korszak). Angliai központtal megalakult a Pogány Szövetség, a Fehér Boszorkányok Szövetsége, amely az alábbi három alaptörvény szerint működik: 1. A természet szeretete és tisztelete. 2. Tedd, amit akarsz, de ne árts senkinek. 3. Az istenség kettős jellegének elismerése. Azt mondják a fehér boszorkányok, hogy alaptörvényük jószándékú- sága miatt van sok barátjuk a papok között. Mert egy boszorkány csak jóra használhatja erejét és tudását. Gyakorlati okokból sem érdemes és célszerű a mágiát rosszra fordítani, mert aki ilyet tesz, az háromszor annyi rosszat kap vissza, mint ameny- nyit ő okozott.

Szepesi Attila:

Láng-suttogásban

Láng-suttogásban, vulkán-hajadban, nyíló öledben, ajkad füzében, örvény-szavadban, melled havában, virág-öledben, nyakad pihéjén, nyelved füzében, láng-bíborában,

csillám-szemedben,

tükör-sza vadban,

öled bozótján,

gyöngyház-nyakadban,

lehelleteddel

lángot cserélve,

átlélekülve

tíz ujjad lángján,

szirom-öledben,

izzó csípődön.

Hamupipőkéje

nők előírásos életét a pesti Pal- lavicini kastélyban, a Remete utca 16. szám alatt.

A II. világháború után teljesen magára maradt. így egyedül érte 62 évesen 1951. május 22-én az embertelen kitelepítési rendelet. Másnap már Bódi Imre beseny- szögi tanácselnök zaklatja. Es zaklajta, gyötri éveken át, egészen 1953 októberéig. Ez a túlbuzgó, embertelen tanácselnök megfosztja használati tárgyaitól, hol ide, hol oda költözteti az idős és szívbeteg Andrássy Borbálát, hogy annak egy csöppnyi nyugalma se lehessen. Egyikszer eldugott ékszert és pénzt keres nála, másikszor rádióleadót és kémkedésre utaló iratokat, hogy holmija között turkálhasson. Még rajzvázlatait is lefoglalja, és ,,bűnjel"-ként azÁVH-ra küldi.

Szabadulása után, 1953 őszén előbb lányát látogatja meg Olaszországban, aztán, mert Pesten nem telepedhet meg, nővéréhez költözik Dénesfára. Mikor azonban engedélyezik számára a fővárosi letelepedést, azonnal lakást bérel és Budapestre költözik. Itt éli át hol lelkesedve. hol elcsüggedve az 1956- os forradalmat és szabadságharcot. A bukás után nincs keresnivalója az országban, kéri és 1957-ben meg is kapja Kanadába a kivándorlási engedélyt. Montreálba megy fiához, Pallavi- cini Edéhez. Itt éri Antal nevű fia kivégzésének szörnyű híre; itt rendezgeti kiadásra naplójának jegyzeteit. A kiadást nem éri meg. 78 éves korában, 1968 augusztusában Montreálban meghal.

11 . -‘TI napló Pallavicini

A

;' Ede közreműködé- I! sével csak 1990í ben jelenik meg

!~ t - - Budapesten a

Gondolat Könyvkiadó gondozásában Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és 56-os naplója címmel. E megjelent naplóval a tiszadobi kastély Hamupipőkéje felébredt hosszú, gyötrelmes álmából és mesél. Mesél a jóról és rosszról, a szépről és csúnyáról, a lelkesedésről és csuggedésről, az emberségről és embertelenségről. Érdemes néha ráfigyelni!

Temesi Ferenc

ELJÖTT A MI IDŐNK

a testvérek: ütött az óra. Erre

N vártunk, ezért harcoltunk, erről álmodoztunk. Kimúlt végre a magyar könyvkiadás, kiszenvedett a könyvkereskedelem. De nem ám csak úgy részeiben, itt-ott, hanem egészen. The end, fin, fine, konyec, kaput. Minden valamire való író magának ír elsősorban, ez mostantól nem szellemeskedés: szabály. Az íróasztalfióknak írunk, mint kamaszkorunkban. Eljött á teljes írói szabadság ideje.

Aki még kiad könyvet, az szent ember, s a szentek megítélésében a pszichológusok megbocsáthatatlanul pesszimisták. Hogy mi a könyv? Könyv az, amiből filmet csinálnak a televízió számára. Vagyis ez volt. De már ez se kell. Nem kell a krimi, nem kell a sci-fi, nem kell a nőregény, a horror, a pornó, a karriertörténet, a természetgyógyászat, az ecetetrá. De angol, francia, német szerzőktől se. Mit mondjak: ebben az országban már amerikai írói álnevet se érdemes felvenni. A könyvesboltokban az eladók a magánügyek meggyónásáról áttértek a szellemi játékokra. Ha ember téved a boltba, rá se hederítenek; tudják, hogymem vevő. Minden alul- és fölüljáró összes asztala roskadásig tele az 50 százalékkal leárazott könyvekkel, és a járókelők, akik egy éve még egymás lábát taposták a pultok előtt, most úgy mennek el mellettük, mintha utcai késelést látnának. Elfordítják a fejüket.

Kiütötte volna a bóvli ömmagát? Csacska, késő rokokó lelkű olvasásszociológusok hihetnek ebbqn (már ha van még ilyen foglalkozás). Mert hogy az írás mint foglalkozás is megszűnőben. Munkanélküli író — elvben — nincsen, csak pénz és állás nélküli van. Se ösztöndíj, se honorárium, se előleg, se utólag. Az írás, mint bármely más munka, élettechnika is, amely biztos helyet nyújthat a valóság egy olyan szeletében, amelyet társadalomnak hívunk. Hát ez mától nincs többé. Olyan emberek számára sem, akiket az írás választott szolgálóinak.

Nem mondom, az írás mint szakma sosem tartozott a legvonzóbbak közé. Az aligátorokkal való birkózás után talán ez a legnehezebb foglalkozás. Az egyetlen szakma, amelyben senki se tartja nevetségesnek, ha napi 24 órás munkával sem tudsz megkeresni egy vasat se. Ráadásul annyi szerencse kell hozzá, hogy a lóversenyzés komoly, megbízható, nyugodt, polgári foglalkozásnak tűnik mellette. Az a foglalatosság, amelyben

minden áldott és kevésbé áldott napon be kell bizonyítanod tehetségedet olyanoknak, akiknek soha nem is volt. Hálás hivatás: először ismeretlen az ember, aztán megírja első nagy művét, és neve a homályba vész.

Na persze ismerek én olyan alakokat is, akik szeretnek írók lenni, csak a papírmunkát utálják benne. Lelkeket, melyeket annyira megmérgezett az írás, hogy saját magukat sem látják tőle, nemhogy a tényeket, melyekkel szemben nem viseltetnek ugyan ellenszenvvel, csak éppen apátiába esnek, ha szembesülniük kell velük. Ismerek öltögető- ket, akik több méternyi könyvet férceitek ösz- sze, és fele annyit sem olvastak. Akiknek húsz évükbe került, hogy rájöjjenek: nincs tehetségük az íráshoz, csakhogy már túl híresek ahhoz, hogy abbahagyják. Tudok toll- rágókról, akik kilesték a siker titkát, amely csupán ennyi: mindig olyasmit kell írni, amire azok a vevők, akik mozgatják az ajkukat olvasás közben. Ezek az emberek egyben mégis megegyeznek: látomással bírnak magukról. Ha valakinek az a hallucinációja támad, hogy ő író, a világ összes gyógyszere és orvosa nem gyógyítja ki belőle. Hát most ezek a betegek mind éhen fognak veszni.

Ugyanis az olvasók (ezek az érthetetlen és akadékoskodó teremtmények) sincsenek messze már tőle. (Előbb mindig az olvasó hal éhen: ez majdnem törvény.) A lenézett középosztályt, minden kultúra hordozóját, de legalábbis viszonyítási pontját, és az értelmiséget, amely szereti magáról azt hinni, hogy ő nem tartozik a középosztályhoz, elpusztítani látszanak olyan értelmiségiek, akik a középosztály nevében törnek a hatalomra. Hatékonyságba szédült társadalmunkban a kultúrának nincs is helye. Balga, aki ezt nem látja. Akinek pénze van, az még a pornóvi- deőnál tart — az unokáira nem várhatok. Az optimisták azt mondják, hogy a mi demokráciánk van olyan jó, mint a nyugat-európai. Ebben az egyben pesszimista vagyok: félek, hogy igazat mondanak.

Valamikor — kamaszkorom gőgös gőzeiben — azt hittem, középszerű mérnökre szükség van, középszerű íróra nincs. Ma — hogy már nincs szükségem többé a középszerre — (be)látom, hogy nem volt igazam. De ma már nemcsak a középszer, a szellemi elit bizonyos rétegeinek puszta léte is kérdésessé vált. Megpróbáltam népszerűbb könyvek fordításával eltartani a regényfemet. Áz egyik kiadója már tönkrement (kiadó kiadó), a másiké (a tao könyv) most megy tönkre.

(Az első könyv el sem jutott a kiadásig, a második fantomkönyv lett.) Vállalkozzam? Mire? Ha az írók jó üzletemberek volnának, eszük ágába se jutna írónak lenni. Elmegyek kártyajósnak, bizonyisten. Jövendőmondásból talán még meg lehet élni, múltírásból nem. Krúdy se szégyellte az Álmoskönyvet, Ottlik se a bridzset. Vagy barátkozzam gazdagokkal? Megtettem. Ha meg akarod tudni, mit gondol az Úr a pénzről, nézz azokra, akiknek annyit juttatott belőle. Nem a sárga irigység beszél belőlem. A fekete. A gazdagokban az egyetlen, amit szeretni lehet, az a pénzük, mondta állítólag Getrude Stein. Én az ártatlanságukat szeretem. Felfoghatatlan számukra, hogy miért nem csönget az ember a személyzetnek, ha megéhezett. Akad persze olyan gazdag is, mint egy cimborám, aki velem élte a nyomor önfeledt éveit fiatalon, és százmillió körül tart. Most, ha legközelebb meghív, kérjek tőle százezret? Az a baj, hogy adna. De min változtatna mindez? Csak megrontaná a barátságunkat. Azt a régit, amelyet majd egyszer megírok.

De most egy másik regény van soron. A regényírásban egy alapvető szabály van: nem szabad éhen halnunk, míg le nem pöty- tyentettük az utolsó pontot., (Második szabály: pont legyen a végén.) Én azért írok tovább, amiért a tyúk se hagyja abba a tojást. Ha mindent el kell adnom (nincs sok ingóságom), és egy szál fürdőnadrágban, na meg egy írógéppel fejezem be a könyvet a padlón (ott, ahol elkezdtem), akkor is megcsinálom. Nem nektek tartozom vele, honjaim, ti tesztek erre. Magamnak. Ti is meg akartok élni, én is. Csak én még kicsikét többet is szeretnék a megélésnél. És nem szórom az átkot rátok, mert nem tudtok könyvet venni. Nem vösztök könyvet, jó’ van; én meg töhötöm mög, hogy né vögyelek titokét. Úgy fogom föl az egészet, mint valami váratlanul rám szakadt szabadságot. Nem kell fél szemmel rátok pislantanom közben. Végre eljött a remekművek kora. Fércművet már nem érdemes írni.

e legyünk szemforgatók: kevés

N embert találni, akit nem ronthat meg a pénz. És mi — olvasóim, íróim —, mi ezen kevesek közé tartozunk. Ezerszázéves országunkban sokszor nem jutott szóhoz: ma csak az ő hangját hallani. Én már tudom, hogy a pénz beszél. Hallottam, amint azt mondta egy könyvesbolt előtt ácsingózónak: Isten veled!

Mozartra emlékezve