Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-19 / 246. szám

1991. október 19. A “Keíet-üvlagyarország íétvéjji mdCékCete I 1 Mrttgfc Cservenyák Katalin ehérgyarmat felől F Mándot elhagyva > egyre inkább az az érzésem: ^ most megyek le ül a térképről. A keskeny kis műúton attól sem kell tartanom, hogy valami ámokfutó hátulról belémszalad. Most gyönyörű az ősz. A nap fáradt sugarai minden erejüket összegyűjtve idézik a nyarat. Szaladnak még egy utolsót a tágas pusztaságban, majd megpihennek a fák sárguló lombjain, hogy pirosra fessék őket. Hiába lesem, sehol egy táb­la, ami útba igazítana: itt bújik meg a fák között Nemesborzo- va, a megye legkisebb faluja. Olyan csöpp, hogy talán csak azért tettek két kanyart a tele­pülést átszelő útba, hogy ne mondhassa az idegen: no, nézd csak, egyik végéből látni a másikat! Rögtön az első há­zon tábla jelzi: ez a Fő utca. De hisz nincs is több, azazhogy van még egy, a temető felé ve­zető, de azon mindössze há­rom ház áll. Egy 1181 -bői származó okle­vél tanúsága szerint a XII. szá­zadban már lakták. Később nemesek birtoka lett, majd kis- nemesek kapták királyi ado­mányként. A borzova utótagot a tudomány szláv eredetűnek mondja, s nyírfát jelentene. Ennél azonban sokkal szebb magyarázatot ad Pápai Elemér bácsi és fia. Csak előbb keres­sük meg a házukat, ami ott áll, a falu túlsó végén, a hídon túl. Előtte kis pad, jótékonyan ár­nyékolják be a kerítésen áthaj­tó, níég lombos ágak. Ott ülnek most is, mind a ket­ten: apa és fia. A postást vár­ják, hogy hozná a fiú leszázalé- kolásáról az írást. Azonnal be­tessékelnek a hűs falú vályog­házba. Itt laknak idősebb Pá­paiék, a fiú pedig a szomszéd telken épített kőházat. Ahogy elkezdenek mesélni, eltűnnek a vályogfalak, a bútorok a szo­bából, repülünk a képzelet szárnyán egészen a tatár, tö­rök időkig. Akkoriban kis patak, a Nóbo- roda vette körül a falut, s egyetlen csapóhídon lehetett megközelíteni északkelet felől. Ha valakit nem akartak been­gedni, egész egyszerűen fel­húzták a hidat. S mivel se a tatárt, se a törököt nem hívták, hát azok aztán kint is marad­tak. Legalábbis ezt tartja a le­genda. Meg azt is, hogy a török időkben már állt a református templom, előtte a harangto­ronnyal, ami arról nevezetes, hogy egyetlen vasszeg nem volt benne. A négy fiatoronyból a négy égtáj felé könnyen beláthatták az őrzők a környé­ket, s ha veszély leselkedett, máris húzták fel a hidat. Erdő ölelte körül akkoriban a falut, s benne rengeteg borz lakozott. A nevét is innen kap­ta: előbb Borzsodva, majd Bor- zodva lett, végül elmaradt a „d” is. Az itteni férfiak az első világháborúban saját költségen indultak hadba, s ottani vitéz­kedéseikért kapta a falu a ne­mes előtagot. A második világháborúban már az idősebb Pápai Elemér is harcolt. A faluból négyüket hívták be, Ecsedi Kálmánt, Nagy Lászlót, Baku Miklóst és őt, de csak ketten tértek visz- sza. A másik két elesett emlé­kének nemrég állítottak oszlo­pot a falu kis terén. — Besztercén történt, hogy nyolcvanhetünket vittek lefelé. Rettenetes puffogás volt. Több, mint a fele odaveszett. Én pe­dig fülhártyareppenést kaptam, azóta nagyot hallok — emléke­zik vissza a szelíd tekintetű öreg, a falu férfiainak legidős- bike. Fia máris pattan fel ültőhelyé­ből, s valahonnan egy képet ke­rít. Apját ábrázolja katonakorá­ból. Mellén három kitüntetés és a mesterlövész bojt. — Akkoriban várta az asz- szony a fiamat. De félt itthon egyedül, hát hazament Vámos- orosziba, ott szülte meg. Aztán a fiút még két lány követte. Igen jómódú gazdák laktak itt, még a két Szekeresről is át­jártak ide napszámba aratni, majd jött a téeszesítés. — Batári agitált itt — meséli az öreg. — Jött, hogy be kell lépni a csoportba. Azt válaszol­tam, ha mindenki megy, én is. Visszajött később, de azt mond­tam neki, még ráérünk, gondol­kodom rajta. Erre úgy megfogta az ingem nyakát, hogy szívbil­lentyűtágulást és idegösszerop­panást kaptam. A fiú sosem vágyott el itthon­ról. Azazhogy egyszer Nagy Ti­bor barátjával felmentek Pestre dolgozni, de nem „pászolt” az ottani élet, hát hazajöttek. Vá­lasztott magának asszonynak valót Paládról, és megteleped­tek a szülői ház mellett. Kőmű­vesnek állt be, levelezőn le­érettségizett, aztán mestervizs­gázott. — Tizenhat évet töltöttem az iskolapadban, és most már töb­bet kell ülnöm itt a ház előtt a kis pádon. A gerincem felmond­ta a szolgálatot. S ahogy lassacskán vissza­zökkenünk a jelenbe, kérdezge­tem, merre folyik az a patak, amiről beszéltek, megvan-e még a kis csapőhíd? A patak kiszáradt, medrében csak na­gyobb esőzéskor marad meg egy kis víz, a híd pedig eltűnt, amikor megépítették a köves- utat. Nincs már meg a harang­torony sem, elvitték Szentend­rére a szabadtéri néprajzi mú­zeumba, s most ott úgy muto­gatják, mintha a mándi patics- templom harangtornya lenne. Helyette építettek ide valami ormótlan jószágot, ami úgy mu­tat a múlt század eleji klasszi­cista templom mellett, mint lo­vasszekéren a traktorgumi. El­tolták a dolgot az akkori egy­házvezetők, ráadásul eladták az egyik harangot is. A geszte­nyefákat pedig kivágták. De azért így is barátságos a falu. A házak előtt mindenütt járda, a kerítések tövében virá­gok nyílnak. Az alig több, mint száz lakosból napközben alig van otthon valaki, mégis az az érzésem, láthatatlan szemek vigyázzák lépteimet. Amint né­zelődni, keresgélni kezdek, azonnal elém toppan valaki, hogy megkérdezze, kit kere­sek. Nem tolakodón, hanem vendégnek kijáró tisztelettel. Errefelé ugyanis nemigen for­dul meg idegen. Kis segítség­gel hamar megtalálom hát a tanító úr, Zsurkay György há­zát. 1947-ben került ide a deb­receni tanítóképző elvégzése után kántortanítónak, s mellette lelkesen szervezte a falu sza­bad idejét is. Akkoriban volt egy telepes rádió az iskolában, s ha valami érdekes műsort su­gároztak, tömve volt az épület. Később szereztek egy tévét is, s attól kezdve, ahogy eljött a hat óra, már mindenkit ott talált az iskolában a képernyő előtt. De volt itt más is: színjátszó­csoport, mozi, TIT-előadások a gazdáknak. Az iskola udvarán gyakorta vertek fel sátrat, abban tartot­ták a vigasságot. A legemléke­zetesebb 1948-ban volt, amikor megépült a műút. Az ünnep­ségre összeadott pénzből vet­tek egy hízót, birkát vágtak, áthívták a jánkmajtisi borkeres­kedőt, s ehetett, ihatott minden­ki kedvére ingyen. Aztán egyre többen enged­hették meg maguknak, hogy saját tévéjük legyen, s szinte egycsapásra megszűnt a kö­zösségi élet. Hetvenötben be­zárt az iskola is, attól kezdve átjártak a gyerekek Nagysze­keresre. A tanító úr is ment utá­nuk, s akkor már „csak” az alsó négy osztály okítása volt a feladata. Aztán jött egy — sze­rencsére — kisebb infarktus, és a nyugdíjazás. Leszázalé­kolt fiával ma kettecskén műve­lik a kertet, mondván: így leg­alább kitesznek egy egészsé­gest. Hiába kerestük ezután a pol­gármestert, Nagy Zsigmondot, fontos ügyben el kellett mennie. Másnap táviratot kaptam tőle, mindenképp szeretne beszélni velem, mielőtt az írást leadom. Úgy gondoltam, mi sem egy­szerűbb megoldás, minthogy felhívom telefonon. Vérmes re­ményeket ugyan nem fűztem a vonal minőségéhez, arra vi­szont álmomban sem gondol­tam volna, hogy tolmácsra lesz szükségem. No, nem azért, mintha nem egy nyelven be­szélnénk a polgármester úrral, hanem mert zúgáson, recsegé­sen kívül semmit nem hallot­tam. Pár perc múlva azonban megszólalt érthetően, egy ked­ves női hang — utóbb kiderült, a mándi postáról Banduláné Abonyi Erikáé —, aki küszkö­désünket hallva felajánlotta: majd ő tolmácsol. így aztán „csatárláncot” alkotva megin­dulhatott a diskurzus. A falu idei költségvetése 4,2 millió forint. A környező közsé­gekkel közös iskola, óvoda, öregek napközi otthonának fenntartásához a költségek ará­nyában hozzájárul a falu. Két komoly beruházásra futja a ke­véske maradékból: új mélyfúrá­sú kutakra, s azokból jut el ve­zetékeken az ivóvíz a házak hatvan százalékába. Most épül a daráló, tápraktár és mérleg­ház, s megrendeltek egy tanul­mánytervet a gázbevezetésről. A legnagyobb gondot azonban a buszközlekedés okozza. A Volán ugyanis október elsejével megszüntette azt a járatot, ami­vel munka után hazajöhettek volna a Gyarmatra ingázók. Hiába kérték írásban a visz- szaállítását, elutasító választ kaptak. Hatszáz méteren folyik a vita, a Volán szerint ugyanis 1500 méter kerülő, ha bemen­nek a faluba, a polgármester azonban már számtalanszor lemérte, hogy mindössze ki- lencszáz méterről van szó. A valódi ok minden bizonnyal az lehet, hogy kevés az utas. Hogy lehetne több, amikor kicsi a falu is maga? gngpgggl e ezeknek az D embereknek is joguk van ahhoz, f hogy bekapcso­lódjanak az or­szág vérkeringé­sébe, ha már itt szeretnek élni, s nem vágynak valamelyik nagyváros panel­rengetegébe. S ne csak egy pötty legyen a nagyobb léptékű térképeken valahol az ország keleti csücskében, ahová csak akkor vetődik el az ember, ha éppenséggel egy kis romanti­kára vágyik. ft A király '^adománya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom