Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-15 / 139. szám
Az oldalt összeállította: Nagy István Attila A' Göncz Árpád levele Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy szívem minden szeretetével köszöntsem Önöket, akik a magyarság végváraiból érkeztek. Most, amikor ünnepélyesen is kezdetét veszi a III. magyar nemzeti kisebbségi színházak fesztiválja, kell-e emlékeztetni bárkit, bármelyikünket arra, hogy a színházak mindig a nemzeti tudat szülöttei, hordozói voltak? A magyarságé, mely — régen is, most is — csak a határainkon kívüli nemzeti kisebbségekkel, sőt, a még távolabbi diaszpórával teljes. Kezdettől fogva. 1790-től, amikor is Kelemen László és társulata „összve szövetkezett", hogy felállítsa az első magyar játékszínt, megteremtve ezzel a magyar nyelvű színjátszás alapjait. Magyar nyelvű színjátszást mondtam, hisz a nemzettudat és a nyelv mindig is édestestvérek voltak, egyazon anya tejével táplálkoztak. Színház, színjátszás nincs nyelv nélkül. S megfordítva: a nyelv őrzésének, ápolásának egyik szentélye a színház. Kivált a végeken, ahol Thália papjai, papnői nemcsak a múzsának hódolnak. Helyzetüknél fogva. A kisebbségi színjátszóknak küldetéses szerepet szánt a sors, választott sorsuk. Most, amikor áldozatos és áldásos munkájuk előtt tisztelegve köszöntőm őket, hadd búcsúzzam Ady szavaival: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!" E gondolatokkal szeretném útjára bocsátani a magyar nemzeti kisebbségi színházak idei fesztiválját Kisvárdán. Meleg barátsággal köszöntőm valamennyiüket: Budapest, 1991. május 30. Göncz Árpád Búcsú a zsarnoktól Harmincnyolc éve működik színház Komárnóban, mégis csupán egy éve hívják Jókai Mór Színháznak. Beke Sándor igazgató azzal kezdte a ténykedését, hogy önállósította a kassai színházat, s a két intézmény azóta külön úton jár. Viszonylagosan jó körülmények között dolgozhatnak, bár, teszi hozzá Beke Sándor, nagy gondot jelent a villany- számla kifizetése. Négy bemutatót tartottak ebben az évadban, s egyet az ifjúság számára. — Mennyire élteti a közönség a színházat? — Havonta legalább húsz alkalommal lépünk színpadra, de alig lehet jegyet szerezni egy- egy előadásra. — Mostanában feszült a helyzet a magyarlakta területeken... — A nemzetiségi villongások igazából a pártok között zajlanak. Mi nem pártpolitikát hajtunk végre, hanem művészetet csinálunk. Mindig arra biztatom a kollégáimat, hogy csak a színházzal törődjenek. Hagyják a politikát! — A Caliguló mégis a hatalomról szól. — Bízom benne, hogy a darabban megjelenített világ nem lesz többé valóság. A csehszlovákiai magyarság még élénken emlékszik az itteni caligulókra. Ezért is búcsúzik tőle örömmel a néző, amikor a groteszk játékot nézi. Gondolatmorzsák Eddig a félelem légkörében teremtődtek a jó előadások, ezután a szabadságnak kell létrehozni a jó produkciókat. (Ablonczy László) Elkerülhetetlen annak a vizsgálata, hogy mi tartja meg a nemzetiségi színházak közönségét, annak érdekében, hogy megünnepelhessük a magyar színjátszás 300. évfordulóját. (Enyedi Sándor) A kisebbségi lét nem válhat mártírszereppé, és nem adhat felmentést az igényesség alól. Szembe kell néznünk a magunk tehetetlenségével. Szellemi provinciává lettünk. Fel kell számolni a nemzetiségi mítoszokat. Erdélyi lélekkel, de európai szemmel kell kilábalni a jelenlegi helyzetből. (Kötő József) Már-már szenvedéstani versenyt kell rendeznünk, hogy ki szenvedett többet 1945 óta magyarként. Megnyugtatom Önöket, mi, itteni magyarok is elég sokat szenvedtünk. Mikor külhoni embereink hazatérnek, látva az itthoni viszonyokat, gyakran megkérdezik: hogy bírtátok? Mindig azt válaszolom: sehogy. Amit a kommunizmus teremtett, nem lehetett bírni. Mégis bírtuk, hiszen színházat csináltunk, és fönnmaradtunk. Ebben persze volt már gyakorlatunk, hiszen századokon át ezt csináltuk. Tragikomikus módon a legtöbb magyarság-energiát azok hordozták, akik a legrosszabb sorsban éltek. Szomorú kitüntetés, de így van. Az utóbbi években körbejártuk az országhatárt — kívülről —, és azt tapasztaltuk, hogy jobb kint magyarnak lenni, mint idehaza. (Gyurkovics Tibor) Egy tiszta zsoltár Már a jövöt tervezik Fesztiválhangulat Kisvárdán A lehetetlen megkísérlése Kincses Elemér, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatának a vezetője nagy feltűnést keltett, amikor a Hl. nemzeti kisebbségi színházak fesztiválján arról beszélt, hogy a kisebbségben dolgozó színházaknak a szeretetlenség és a megtűrtség körülményei között kell élniük. — Mit jelent ez a mindennapokban? — kérdeztem a neves író-rendezőt. — A művészet a tisztaság, a szépség, a tiszta értékek megőrzésének a kísérlete. Minden művészi tevékenység a lehetetKincses Elemér Kállai János A kisvárdai nemzetiségi színházi napok alkalmából sikerrel mutatkozott be megyénk közönsége előtt a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata. Már a múlt hónapbeli, nyíregyházi előadásuk fogadtatása is jelezte: szerencsés vállalkozás volt elhozni és bemutatni nálunk Ko- vách Aladár Erdély földjére is csak nemrég „hazatért” drámai játékát, a Téli zsoltárt. A szerző, akinek ez az egyetlen, színpadra szánt, eredeti műve, politikai okok miatt volt kénytelen leélni életét távol hazájától. Ezért is szólnak megrázó erővel gondolatai, Szabó József rendező átigazításában, napjaink színpadáról. Mint minden történelmi tárgyú dráma, ez a mű is azokra az aktualizálható momentumokra építi hatásrendszerét, melyek a ma nézőjének is azonosítható üzenetet közvetítenek. És ez nem egyéb, mint a töretlen hűség a szülőföld iránt, s a szolgálat kötelezettségének a vállalása. A mű kulcsfigurája, a valóban drámai életstációkat bejáró Apáczai Csere János a zsoltártisztaságú, férfiasán erős lélek, a mindenkor a tehetségek felemeléséért küzdő pedagógus szimbólumává magasztosul. A főhőst alakító Medgyesfalvy Sándor és a feleség szerepében Fábián Enikő nem patetizálták túlzásig a szerző indulatainak, érzéseinek tolmácsolását, ezért szólalhattak meg hitelesen a nemesen szép gondolatok. A darab eszmeiségében rejlő értékek mellett kétségtelenül a dráma veretes nyelvezete érdemel figyelmet. Az Utrechtből hazatérő Apáczai család Gyulafe- hérvárott már otthon van, nyelvében is hazaérkezett, s ezt az ízes mondatok, melyeket a nagyváradi színészek remek artikulációval interpretálnak, jól érzékeltetik. Nem kell szabadkoznia a darab rendezőjének: a színes szavakat nem fakította meg az idő. Szabó József dramaturgiai- lag próbált valamit oldani-moder- nizálni az epikus szerkezeten, de a darab — éppen hagyományossága miatt — jelentősebb kompozíciós beavatkozások nélkül is élvezetes volt, igazi szín-^ házi élményt adott. Apáczai és felesége: Medgyesfalvy Sándor és Fábián Enikő Harasztosi Pál felv. szönhetően mindenütt telt házak fogadták az együtteseket. Ünnep volt tehát az idei kisvárdai színházi találkozó, még akkor is, ha némiképpen beárnyékolta a kaposvári színházi rendezvény, amelyet — a rossz nyelvek szerint — szándékosan a kisvárdai „közelében” tartottak. Talán ennek tudható be, hogy a szakma tüntetőén távol maradt, azokat az arcokat lehetett látni, akik minden hasonló eseményen ott vannak. Pedig, ahogy dr. Virágh Pál köztársasági elnöki megbízott mondta megnyitójában, a színház az életről, az azt feláldozó ember küzdelméről szól. Mozgásba hozza képzeletünket, olyan színtereket teremt, amelyeken megélhetjük á magunk hétköznapi történéseit is. Volt idő, amikor a színház az egyetlen eszköze volt a hatalom elleni tiltakozásnak, mondta, majd hozzátette, hogy a kisebbségi létben ma is nagy jelentősége van a színháznak, mert növeli a megmaradás esélyeit. A fesztiválon természetesen sok szó esett a jövőről is. Szakmai bizottságot hoznak létre, amely figyeli a színházak bemutatóit, s a legjobbakat meghívja a következő évi fesztiválra. Ez a továbbfejlődés egyik záloga. A másik, hogy a bemutatott darabok után másnap a szakma legjobb képviselőivel közösen értékelik a látottakat. Újdonság az is, hogy már az idén Beke Sándor irányításával közös produkciót hpznak létre Kisvárdán augusztusban. A bemutató után országos turné következik. Tervek tehát vannak. Most már csak az szükséges, hogy azokhoz, akik az idei rendezvényt anyagilag is támogatták, újak csatlakozzanak. Dr. Virágh Pál megnyitja a fesztivált Színház Szigligeti Jársulata, a sepsiszentgyörgyi Állami Színház Tamási Áron Tagozata, a szatmári Északi Színház Magyar Tagozata, a székely udvarhelyi Népszínház, Jugoszláviából a szabadkai Népszínház vett részt. A bemutatókon kívül sor került két tanácskozásra is a Nemzeti kisebbségi színházak kulturális feladatai, illetve Művészetünk és külpolitikánk időszerű kérdései témakörökben. Az idén először kapcsolódtak be a Kisvárdán zajló központi rendezvénysorozatba Északke- let-Magyarország nagyobb települései, valamint Kassa, Munkács, Beregszász és Szatmárnémeti városok. Újdonság volt, hogy néhány társulat „szomszé- dolhatott’ is. így jutottak el a komáromiak például Szatmárnémetibe, ami néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Igaz, hogy az örömbe egy kis üröm is vegyült, mert a sepsiszentgyörgyi társulatot a szovjet határőrök csaknem tizenkét óra hosszat „pihentették” a határon. Jelenet az első bemutatóból. Shakespeare: Ahogy tetszik. A kolozsvári Állami Magyar Színház előadása Balázs Attila felvételei A rendezvény igazi fesztiválhangulatban telt. Ehhez hozzájárult az a körülmény is, hogy a szervezők jó munkájának kö8 j J(eCet-íMagyarorszá(j hétvégi meCUtjtete 1991. június 15. Nagy István Attila Shakespeare színháza több száz évvel megelőzte a mi első kőszínházunkat. A nagy angol drámaíró alkotásai azonban megírásukkor nem vállaltak fel olyan terheket, mint a magyar drámák. A magyar színpadokon gyakran hangzottak el olyan gondolatok, amelyeket senki se mert hangosan kimondani. Emellett az anyanyelv megőrzésében, ápolásában a színház jelentős szerepet vállalt, elsősorban azon magyarok körében, akik a trianoni szerződés értelmében a nemzettől elszakíttatva, idegen államokban folytatták, folytatják munkájukat, teljesítik küldetésüket. A nyolcvanas évek végén vetődött fel, hogy létre kellene hozni Magyarországon egy olyan kulturális fórumot, amelyen a határainkon túl élő magyar színházak megmutathatnák önmagukat, szót válthatnának gondjaikról, megoszthatnák örömeiket is. Egyúttal arra is lehetőség lenne, hogy a színház iránt érdeklődők is megismerkedjenek velük. Az idén a III. magyar nemzeti kisebbségi színházak fesztiválján Szlovákiából a komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház, Kárpátaljáról a még amatőr beregszászi Népszínház, Romániából a kolozsvári Állami Magyar Színház, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Magyar Tagozata, a nagyváradi Állami , a i len megkísérlése. Ez nálunk még lehetetlenebb. Minden pillanatban meg kell küzdenünk a mindnyájunkat elárasztó gyűlölet hullámaival. Ez a forradalom győzelme óta még szabadabban, még gátlástalanabbul zúdul ránk. A román társadalom legsötétebb erői állandóan szítják ezt a gyűlöletet. Nagyon nehéz erre simogatással válaszolni. — Ilyen körülmények között megkérgesedik a lélek? — Nem, csak egy kicsit keserűbb lesz. De annál nemesebb a küzdelem, minél lehetetlenebb. Minél nagyobb a gonosz, annál fontosabb a térdre kény- szerített lelkek lábon tartása. — A fesztivál programjában bemutatták Marathon című tragikomédiáját. Kedveli ezt a műfajt? — Nem vagyok a tiszta műfajok híve. A hétköznapokat is a könny és a röhej vegyülete jellemzi. A darab a marathoni csata napján játszódik Athénban. Parabolának szántam, mert Európában a széthulló rendszerek után bármelyik ország bármelyik városa is helyszín lehetne. Én a saját marosvásárhelyi tapasztalataimat fogalmaztam meg, azokat, amelyeket a közelmúltban szereztem. Úgy érzem, hogy könyörtelenül őszinte voltam. B. A. felvétele
