Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-06 / 80. szám

1991. április 6.

Ledegradált barátság

M

agára valamit is adó urbánus település nyújtogatja a csápjait Nyugat felé. Rendre kapjuk a híreket az újabb kori útkeresés eme módjáról. Létezik ugyanis egy világszervezet, amely a baráti és a testvéri városokat tömöríti. Mifelénk igazán gazdag hagyományokat mondhat magáénak a nemes egyszerűséggel barátsági munkának titulált mozgalom. Igaz, a hetvenes években szinte csak a vezetők ,,barátkoztak" egymással. Ha a szomszédból érkezett a vendég, tudtuk, a protokoll szabályai mellett melyik üzletbe, patikába vigyük el, mert családjának és barátainak nem feltétlen díszcsomagolású pirospaprikát, hanem Amo szappant, rágógumit vagy női ruhát szeretett volna ajándékozni.

Nyilvánvaló, hogy ezekből a barátságokból vajmi keveset profitáltak az emberek. A hétköznapi turizmus révén úgyis jobban ismerték az egyes pénzek hivatalos és feketepiaci átváltási arányát, mint mondjuk egy banktisztviselő. Jól tudta a közvélemény, hogy — legalábbis egy ideig — a Szovjetunióból porszívó és bar- kácsgép nélkül nem lehet hazajönni, Romániából a dzsekiket, felsőruhákat érdemes áthozni, Csehszlovákiában a papír-írószer, a cipő és az üveg-porcelán a sikk. Lengyelországból bőrtáskát, szőrmét „kell" átcsempészni a határon.

Aztán jött a világútlevél, és szinte ezzel párhuzamosan a szomszédok bezárkózása. Lehúzták a sorompót a kurrens áruk behozatala előtt és egyszeriben nekünk már nem érte meg szom-' szédainkhoz utazni. Mert azt ugye valamennyien gondolják: nem éppen a műemlékek, templomok, népművészeti értekek iránt érdeklődnek külföldjáró honfitársaink.

S küszöbön egy újabb lehetőség, immár nyugati országokba eljutni, s ha lehet, államköltségen. A fentebb említett világszövetség ugyanis nem kevesebb, mint 3 ezer települést tart nyilván, és ezek túlnyomó részé á fejlett világban található. Csak az utóbbi hónapokban kapcsoltak. hazai városaink, talán érdemes lenne csatlakozni. A helyi önkormányzatok általában lelkesen tapsoltak a kínálkozó alkalom hallatán.

Hogy mégsem szezám tárulj, és már tódulhat a magyar, annak egészen egyszerű a magyarázata. Pontosan az történik, mint a privatizációnál, hogy odaát elkezdenek számolni. Jó az nekik, ha boldog-boldog tálán a homályos barátságra apellálva elindul meghódítani az Alpokon túli vidéket? Hiszen ok egészen másként képzelik el az együttműködést a világszervezeten belül. Nem a kétoldalú proto- kollbarátságot szorgalmazzák, hanem készek helyünkbe jönni, ha úgy vélik, mi szeretnénk átvenni valamit, amiről náluk már bebizonyosodott, hogy jó. Például az önkormányzati testületek működéséről szívesen tartanak nekünk előadásokat — idehaza. Ők úgy tartják: felesleges nekünk fáradnunk, ők a helyünkbe jönnek. De bármi más ismeretre leszünk kíváncsiak, a világszervezet keretén belül megnézik: honnan hozhatnák a legjobb előadókat és nekünk csak egy szavunkba, meg némi pénzbe kerül és már repül is hozzánk a nyugati szakember.

Újabb kori „testvérkedésünk” tehát nem lehet szakasztott olyan, mint a nyak- kendős elvtársak idején. Vélhetően így lesz a kap- csólat tényleges barátság, nem pedig „barátsági munka” vagy pusztán bevásárlási lehetőség.

Szép játéknak

szurkolunk

I

gazgatói pályázatokról sokat beszélnek az emberek. Érhető, hiszen nem mindegy, hogy ki lesz a főnök egy adott helyen, kinek a stílusát, a munkatempóját, ne adja az ég, a rigolyáit kell megszokniuk a beosztottaknak. így aztán természetes, hogy a bírálóbizottság mellett a széles közvélemény is megnyilatkozik.

Unalomig ismételte a kormány, hogy kizárólag a szakmai tudás, a hozzáértés számít majd egy-egy pozíció betöltésénél. Ám ahogy manapság látjuk, kik pályáznak a vezetői munkakörökre, enyhén szólva kétségeink támadhatnak. Még csak véletlenül sem találni köztük az egykor volt pártállam végnapjaiban az akkori rendszer átalakításáért buzgón munkálkodó ifjú szakembereket. Pedig őket még pelenkáz- ták, amikor a húsosfazék körül azok ültek, akik később emelt fővel vonulhattak nyugdíjba. A diplomával, diplomákkal a zsebben érkező fiatal szakemberek vitték el a balhét azok helyett, akik a közöst a sajáttal gyakorta összekeverték.

Kétségtelen, hogy a rendszerváltást új emberek nélkül lehetetlen elképzelni. De biztosan nem mondhatunk pusztán hozsannát azoknak, akik új idők új szelei révén próbálnak bevitorlázni egy jól fizető állásba. Könnyű most azt mondani, hogy én a pártállam idején mellőzöttként tengettem a napjaimat, ellenzéki voltam, vagy éppen nem hagytak érvényesülni. Most viszont enyém a világ! S pályáznak igazán komoly vezetői posztokra olyanok is, akik talán még egy háromfős csoport irányítását sem kaphatták volna meg. Egészen egyszerűen azért, mert nem alkalmasak a feladatra.

Míg egyesekben túlteng az önbizalom, mások talán szerénységből vagy rosszul értelmezett visszahúzódásból — nem mernek a nyilvánosság előtt megmérkőzni. Melyiküknek van igaza? Vélhetően hibás mindkét nézet. Mert a méltánytalanul, önakaratából hátul kullogó legalább annyira rosszat tesz, mint a magamutogató. A közvélemény ugyanis régóta torkig van azzal, hogy ki melyik párt színeiben vagy ahhoz közel állva száll ringbe, azt szeretné látni, hogy a teljesítmény jobb legyen, az ott dolgozók jobban keressenek, és ne fenyegesse őket a munkanélküliség, a feleslegessé válás réme.

Éppen ezért figyeljünk árgus szemekkel, ha a megüresedő vezetői pozíciók betöltésénél patikamérlegre teszik a jelöltek emberi, szakmai, vezetői kvalitásait. Már nem X-nek vagy Z-nek, hanem — foxinyelven szólva — a szép játéknak szurkolunk.

Tóth Kornélia

| Kelet

i A Magyarország

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

7

Sipos Nóra: Virágos (festett zománc-réz)

Ki is az a Tótisz?

Egy figyelemfelhívó, majd egy keményebb hangú, szinte felelősségre vonó telefonbeszélgetés teszi szükségessé az alábbi sorokat.

Mindkét telefonáló a Mozgó Világ c. folyóirat 1991/3. számáról beszélt. Ebben ugyanis a közismert színikritikus, Molnár Gál Péter cikke jelent meg: Egy elfelejtett színházi rendező, Tótisz Tibor, 1919—1954. címmel. Az afféle lexikonszerű közlés gyanánt „ismerteti” a Nyíregyházán, 1919. december 24-én született fiatalember munkásságát, amelyet a háborúban a munkatábor, később pedig az ötvenes évek önkénye tett lehetetlenné: a fiatal színházi szakember 1954 júliusában, tüdővérzésben halt meg Recsken.

M.G.P. cikkében az olvasható, hogy Tótisz már középiskolásként nagy sikerű színházi rendező Nyíregyházán, bemutatói a ref. nőegylet színpadán kerülnek sorra, innen csak a fajvédő törvények söprik le. 16 éves korában modern hangú drámatörténeti cikksorozatot publikál a helyi lapban, 21 éves korában, szintén itt, egy verseskötetet is kiadott. — A háború után gimnáziumi igazgató — szintén Nyíregyházán; ezt az állást egy itteni franciatanárnő, Gyöngyössy Lili iránt érzett olthatatlan szerelme

miatt vállalta el, akár házasság árán is. Párhuzamosan folytatja rendezői elképzeléseit is, de ép- penhogy kiosztotta a Lear király szerepeit színjátszóinak, 1949 júliusában letartóztatták, s többé már nem láthatták őt Nyíregyházán

Ezek a főbb adatok a négyoldalas cikkben. Tovább is olvasandó azonban: a külön Megjegyzés. Azt tudhatjuk meg, hogy ez nem valóság, hanem játék. Ezt a néhány oldalt még 1979 karácsonyán írta M. G. P., baráti heccelődés során, egymást szórakoztató kitalációként. S ahogy most megjegyzi: akkor, abban a „humortalan időszakban” nem számíthatott közlésre, hanem inkább valami másra. így került sor ennek az álkritikának a közzétételére, — ahogy írásának műfaját meghatározza. Ez a jelzés egyébként már a lap élén közölt tartalomjegyzékben is olvasható.

Ez esetben tehát nem kell bosszankodni a helyi kutatás elmaradottsága miatt, nem kell lázasan helyreigazítani a cikkbeli „tévedéseket” a tényeket illetően, hiszen nem volt színigazgató, gimnáziumi igazgató, verskötet szerzője Nyíregyházán ez a soha nem létezett Tótisz Tibor...

Margócsy József

TAKÁCS IMRE:

A tankos almát eszik

Vannak a versek és a tankok. A vers elől mindig ki lehet térni, de a tank elől nem mindig. A vers szinte semmibe se kerül, de a tank sokba kerül.

Mivel rettenetesen sok a rossz vers a megjelenők között, az olvasó néha gondolhatja: mit akar ez a szerző? — és aztán, hogy: mit akar az a szerző, aki még bizonygatja is ennek a szóművészetnek a fontosságát.

is anya szülte, ők is esznek gyümölcsöt, vannak emlékeik a virágokról.

Jóllehet, hogy nem is szeretnek olyan nagyon a tankban ülni. A költők — akár jók, akár gyengék — szeretnek verset írni, az öregecske nénikék kertet ápolni, és így tovább! Eleve is mondhattam volna almát és virágot a vers helyett.

KELECSÉNYI LÁSZLÓ:

Két

Magyarország

J

ókai Mór és Ady Endre. Van-e a magyar szellemnek még két ennyire ellentétesnek látszó alakja? A forradalmas Ady és a galambszelíd Jókai, akinek ugyan volt némi köze egy forradalomhoz, de végül az a világ emelte írófejedelmi trónra, melyet Ady támadott és leplezett le először a magyar irodalomban. Akármint is ítéljünk kettőjükről, mindenképp kénytelenek elviselni egymást, hiszen légvonalban talán csak harminc méter választja el őket.

Jókai Mór kényelmes karosszékben ül. Zsinóros magyar ruhát visel, köpenyének redőzete dúsan omlik a szék támlájára, s onnan a földre. Bal kezében könyvet tart, jobbját a karfára he- Jyezi. Egy nyugodt és elégedett úr a századfordulóról. Kissé félrehajtja a fejét, mintha nem akarná a szemben levő tekintetét elviselni.

Ady Endre áll. Ellenszél tapasztja testéhez köpenyét, de tűri a szelet, karjait mellén ösz- szefonva dacol a viharral. Arca elszánt, kőmerev. Hanem mintha ő se lenne hajlandó szembenézni ellenlábasával. Mintha ő is arra a pontra függesztené tekintetét, amerre Jókai fordítja el a fejét.

így állnak szemben egymással évtizedek óta Budapest egyik forgalmas pontján, az Andrássy úton, ahoi a Liszt Ferenc és a Jókai tér összeér. így néznek a tömött buszokra, az araszoló kocsisorra, a magukba fordulva siető járókelőkre, akik nem emelik föl pillantásukat géniuszaink felé, legföljebb akkor nyújtogatják nyakukat böszme kíváncsisággal a hirtelen összeverődő tömegben, ha épp szerzői könyvégetés zajlik a téren.

Jókai Mór 1921 óta üldögél a vörösgránit talapzaton, s nézi szelíd derűvel a lassan vastagodó fatörzseket. Ady Endre három évtizede ácsorog odafönn, s kerüli az írófejedelem trónjának látványát. Olyanok a szobraik, amilyenek a korok voltak, amelyikben felállították őket. Jókai az utóromantika jegyében faragta- tott ki, s öntetett fémbe, Ady pedig még a szocreál jegyeit viseli alakmásán. Ha ma mintáznák meg ezt a két embert, az írót bizonyára kevesebb cikornyával jelenítenék meg, a költőnek meg nem lenne oly behemót, diktátoréhoz hasonló csizmája, s mindketten leszállóénak az utca népe mellé a magas posztamensről.

A szobrok olyanok, amilyenek: nem érdemes rájuk több szót vesztegetni. De a modelljeik? Ők vajon tényleg kétféle szellem, két Magyarország képviselői?

Jókai Mór nem tudta, kicsoda Ady Endre. A poéta-süvölvény még Nagyváradon újságírósko- dott, s borzongatta a begyöpösödött magyar agyakat, mikor az agg író a huszadik század első éveiben álmélkodott a kiépülő pesti Nagykörút három-négyemeletes bérpalotáin. Ő még látta az 1848-as Pestet, a középkori falak között élő kicsi várost. S hosszú pályafutása során szerkesztőként látott számos ifjú költőt. Ezek a századfordulós titánok azonban fittyet hánytak a hagyományokra, hódítani jöttek, s ha a lomha világ nem hajtotta meg előttük azonnal a fejét, rrfegvetéssel tekintettek reá. A főidből hirtelen kinövő falakra éppúgy, mint az egyik napról a másikra születő nagy vagyonokra.

Ady Endre ellenben nagyon jól tudta, ki volt Jókai Mór. Olvasta is, szerette is őt. Ennél több és gyönyörűségesebb kuriózum kevés van, sokat tanulhat az ember Jókaitól — írta egyik cikkében, s később az elsők között követelte, hogy a nemzet állítson végre szobrot nagy fiának.

Honnan uszul ránk akkor ez a téveszme, ez a mindent szétszá- lazó, kizáró gondolkodás, amely szerint ez a két ember nem fért volna meg egymással. Hiszen Jókai Petőfi barátja is volt, azé a költőé, aki Ady szerepét töltötte be két emberöltővel korábban. Ha Ady születik Jókai kortársaként, ők lettek volna a forradalomban harcostársak. A nagy mesemondónak nincs más „bűne", csak annyi, hogy alkalmazkodott tehetsége törvényeihez, s írt, ameddig csak tollat tudott fogni a kezébe.

Ady Endre engesztelhetetlenül gyűlölte a csökött, elmaradott, soviniszta gőzökkel fertőzött régi Magyarországot, amelynek Jókai Mór kedvence volt. Ezek szerint Adynak gyűlölni kellett volna Jókait is, mégis mindig nagy szeretettel emlékezett meg róla, ahányszor tollára vette a nevét. Olyan írói nagyságot látott benne, amilyen egy évszázadban egyszer adatik egy népnek. Vagy egyszer sem. Nem a politikái szerepét is vállaló képviselőt tisztelte Jókaiban, nem Tisza Kálmán tarokkpartnerét. A teremtő géniuszt csodálta, akinek legfontosabb az alkotás volt az életben. Sőt, nemcsak tisztelte Jókait, ismerte is. Midőn az aggastyán ifjú hitvesével Váradra látogatott, ő köszöntötte egy hírlapi cikkben. Jókai a legnagyobb és legkülönb magyar — írta Ady Endre, aki nem szokott meggyőződés nélkül efféle elismeréseket osztogatni. Találkozásukkor hálája jeléül az idős Jókai arcon csókolta a fiatal Ady Endrét. A régi, szabadelvű eszményeit el nem áruló író a gőgös maradi- sággal szembeszegülő költőt.

O

sSszetartoznak ők hát, ha hotmLellentét ékét sze- _ <pjetné közéjük verni a gyanakvó, sóizalmatlan utókor. Szobraik, szemben állnak, de a szellemük azonos oldalon harcol

m&is^pij&§kkóx;is, ha ezt egye_

sek konokul nem hajlandók tudomásul venni.. A két Magyarország egy és ugyanaz.

A kiöregedett és földarabolt tankokat olvasztó kohók nem működnek akkora hatékonysággal, mint amilyen hatékonysággal a rossz verseket feledésbe hullajtja az idő rostája.

Persze nem csak a vers és a tank létezik. Ha valakinek a felesége rendbe tesz egy kis ker- tecskét, vagy ha egy öregecske néni virágoskertet létesít a panelsivatagban, ha néhány fiatalember fölhúzza egy háznak a falait, az ugyanúgy alkotás, mint egy jó vers, de semmiképpen se úgy, mint egy tank.

Az emberiség egy dicséretes és elrettentő vonalvezetést művel egyfolytában.

A tank megtervezéséhez és elkészítéséhez is kell ész! És még sok pénz is, rengeteg feltétel is.

Ki lehetne alakítani egy-egy természetes országot, és egy- egy tankországot. Csakhogy a tankország tankja tönkre tudja tenni a kertországocskák pázsitjait, virágoskertjeit, szép házait.

Nem ilyen egyszerű persze ez a dolog! A tankban ülő katonákat