Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-30 / 152. szám
90. június 30. II KeletA IWagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 ■ Ha volt is valaha a szatmári németeknek MERCH nevű ispánja vagy élt is egy bizonyos szláv MIREK vagy MIRKÓ ezenavidé- n, porai rég visszatértek a teraszét örök körforgásába. Mint ogy a MÉRGes sárkány is címer- attá szelidült a Báthoryak paj- án. Hát a MERSZ, a merészség sgvan-e vajon a jövő igenlésére a Dbfelől eredeztetett talányos nevű luban, ahol a Nyírség összebékül :atmárral egy felszakadó sóhaj- snyira az országhatártól. Szalka felől az autóbusz egyked- len eszegeti a kilométerekft maga ott. Az út két oldalán derűs étek, :elíd ligetek, mosolygós erdősé- ;k váltogatják egymást. A Teremtő rilván derűs jókedvében formáz- atta ilyenre ezt a tájat. Az út futószőnyegként gurul be a ázak közé és válik a község főútijává. Mérk — hirdeti a tábla. Az slegyes falu’’! Ahol az utódok ma- /ar, sváb, vagy rutén tőről is fakad- atnak és élhetnek három vallás mításai szerint is. Eredetük, vallá- jk eltérhet, csak Istenben és mun- ában egyezzenek meg. Az eddig érvényes közigazgatás zerint közös tanács tartja össze a árom a falut — Mérk, Vállaj, Tibor- zállás — immár évtizedekre nyúló ázasságát. A községháza alig ve- ető észre az utcasoron. Aki nem iratos erre aligha tudja meg, hogy teddig tart Mérk és honnan kezdőik Vállaj az akkurátusán emelt pórik gyöngyfüzérében. — Néhány évtizede még ellensé- let kerestek egymásban a két falu akói, ahogy a magyarországi .zomszédfalvak talán mindegyikében. Aztán a helyset, a közös gondok nemcsak a házak sorát, hanem az embereket is összébb-összébb hozták egymással. Révész Antal tanácselnökkel beszélgetünk az irodájában. Iskolaigazgató volt amikor megismertem. Emlékszem már akkor beszélgettünk a hagyományokról, amelyek szinte eltűntek a történelem süllyesztőjében. Később egy havas téli estén igazi schramlizene ütemét tapsoltuk együtt a kul- t ú r h á z zsúfolt nézőterén egy távoli sváb falu művész- együtte- s é n e k vendégeskedése a! kaiméból. Emlékszem arra is, milyen szeretet tel mutogatta meg a templomokat, nagy hangversenyek terveit szövegetve. Tavaly karácsonykor a szociális otthon inkább könnyes, mint mosolygós ünnepségén találkoztunk. Már akkor biztos voltam benne, hogy ilyen intézményt csak ott létesítenek, ahol jó emberek élnek. A községnek 2462 lakosa van. Ha megnézzük a korábbi népszámlálások adatait azt láthatjuk, hogy 1784-ben 567 volt a lélekszám, viszont a kéLvilágháború között meghaladta a jelenlegit, sőt 1944-ben csaknem elérte a 4000-t. Már nem „elegyes” falu — A téeszszervezés után az iparosok ingázókká váltak. Sok ember a bizonytalannak látszó mezőgazdaság helyett az iparból való megélhetést választotta. A fiatalok a városhoz szoktak. Mátészalka erőltetett iparosítása való- Sággal elszívta a munkaképes fiatalokat, akiknek többsége a bejárás, az ingázás helyett előbb- utóbb a beköltözést választotta. A falvak elöregedtek, lélekszámúk csökkent. A közös gondok egyre közelebb hozták egymáshoz Mérket és Vállajt. A korábbi ellentétek elsimultak és most már a két falu lényegében egynek fogható fel. Nincsenek meg és nem is lehetnek meg egymás nélkül. Helybeni munkalehetőséget elsősorban a Kossuth Tsz jelent. Az állattenyésztésen és növénytermesztésen kívül további 9 melléküzemágban foglalkoztatja a munkaképes korú lakosság csaknem egy- harmadát. Eredményeiket jónak mondják, bár ami van és ahogy van, nyilván viták, konfliktusok és ellentétek között születik itt is. A földbérleti rendszer viszonylagos nyugalmat jelent. —Az elköltözés lelassult, de nem állt meg. A fiatalok száma annyira kevés, hogy már lassan nem lesz, aki elmenjen. Szerencsére némi visszaszivárgás is tapasztalható. Ha sikerülne megnyitni a teherforgalmi határátkelőhelyet, az sokat jelentene. A falu múltja nagyrészt a több mint 200 éve idetelepült sváb ősök története. Jelene és jövője a kései utódok, a sokadik generáció sorsát jelenti. Csak a nagyon öregek beszélik, vagy értik a nyelvet. A középkorúak és a még fiatalabbak már nemhogy megszólalni nem tudnak őseik nyelvén, de nem is értik a sváb szót. kolbászból, vagy a sváb szalonnából, annak a szájában megmaradt az ízek és zamatok emléke. A készítés módja leírható, utánozható, de elsajátítani mások nem tudják — Errefelé csak magyarul tudtak érvényesülni, mivel a békeszerződés után csak ez a másfél falu maradt a határon innen. A rokonfalvak mind odaát vannak. Akkor, a húszas években lassan kezdték elveszíteni anyanyelvűket az itt élő svábok. A második világháború vége tragikus következményekkel járt. A sokat emlegetett kollektív felelősség, a visszatelepítések, a jóvátételi munkára való elhurcolás többszáz családot érintett. A hagyományokról ezek után hosszú ideig beszélni sem lehetett. A svábság fölemlegetése kifejezetten hátrányt jelentett. Az utóbbi évtizedben kutattunk fel még hamvaiban továbbélő hagyományokat. így maradt meg a lakodalom és a sertésfeldolgozás. Valóban, aki evett már a híres soha. A Vállajon dolgozó parányi kis manufaktúra után most már a Mérki Svábhús GT is bekapcsolódott az előállításba. Az ABC-ben — ahol minden van ami a városban és nincs ami ott sem kapható — készséggel világosítanak fel, hogy a húskínálatból csak a kolbász az amire én gondolok, de szívesen ajánlják a szakboltot. Ott minden igazi svábkészítmény. A téesz udvara tele kerékpárral. Az elnök Nyíregyházán, a helyettese valahol a határban. Az épület is, de különösen a dekoráció a régi, megingathatatlannak hitt dicsőséget hirdeti. A közelmúlt hangulatából lépek ki a főutcára. A presszóban éppen ráérő férfiak iszogatnak ezt- azt. Hármukkal — legyenek ők monduk Sándor, József és Benedek — szóba elegyedek, amíg a kávémra várok. Dicsérem a falu békés, kiegyensúlyozott nyugalmát. Közben kénytelen vagyok felfedni mi járatban vagyok. — Túl szépeketet azért ne írjon! A felszín békéje alatt itt is feszültségek vannak. — így Sándor, aki hármuk közül a szóvivőnek látszik. Beszélgetünk az itt élő emberek munkaszeretetéről, dolgosságáról, földbérletről, visszaköltözőkről. — A fiam mechanikai műszerésznek tanult — mondja József — de nem kellett se Szálkán, se Ecsedben. Hazahoztam a téeszbe. Lehet sohase találkozik olyan munkával, ami hasonlítana a tanult mesterségére. — Nekünk is volt földünk, de ha most visszakérnénk, mit gondol hol adnák ki? — váltja a témát hirtelen Benedek. — Talán Bagdadban úram! Ahová repülővel kellene menni kapálni. — Lent kellett volna kezdeni a reformokat. Odafönt honnan tudnák, hogy a községekben mi van. — veszi vissza a szót Sándor. Mire megtudják addigra a nagyok szépen újra elrendezgetnek maguknak mindent. Öt év kell legalább mire itt is érződik majd valami. Olyan messze esünk, hogy innen a madárfütty se hallatszik el. Elbúcsúzom tőlük, hamarosan jön a busz. Később kiderül, hogy csak a menetrend új, a járat a régi — volt. Tanácstalanul álldogálok az út szélén. Mögöttem patyolattiszta ház, pedánsan rendes udvar. Elől rózsa, középen szőlő, hátul a csűr. így van sorja a dolgoknak. Eszembe jut a tanácselnök amint jogos elégedettséggel beszélt az iskolában bevezetett némettanításról, az augusztusi meg karácsonyi hangversenyek hagyományáról. Aztán arra a kapcsolatra gondolok, ami a távolságok miatt lényegében megszakadt a magyarországi németek hivatalos szerveivel. Meg arra, hogy a gyermektánccsoport sem működik már. Előbb egy fiatalasszony száll le kerékpárjáról és anélkül, hogy kérdezném angyali kedvességgel mondja, hogy majd négy óra múlva jön egy járat. Nem sokkal később egy idős bácsi lassít mellettem: — Elment! Nehéz lesz! Tudom. De már nem a buszra gondolok! Hanem mindenre, ami elment és mindenre ami nehéz lesz. Itt Mérken, akárcsak mindenütt minálunk. Réti János Morzsák és mazsolák A madzag Ülünk az irodában. János, aki még zöldbáró, mellette István, aki már se nem vörös és se nem zöld, korengedményes nyugdíjas és bölcs mint egy kitömött bagoly: — Az a mi tragédiánk — mondja —, hogy nem beszéljük a nyelveket. Az angolt, a németet, a franciát. — Dá—állítom le a korengedményest, mert ezt a lemezt már ismerem, ismerjük — különben is az érdekelne, hogyan fogadja a falu a mai politikát? János nem hirtelenkedi el a választ, gondolkodik egy sort, közben kínálja a kávét, a kólát majd látszólag egy, a tárgytól eltérő történetbe kezd: — Én is benne voltam abban a bizonyos leltározó bizottságban. Tudjátok a hatvanas években amikor a termelőszövetkezet alakult, leltárba vettük a gazdák, a már tsz- tagok minden ingóságát. A lovakat, a szekeret, a vetőgépet, mindent, ami volt. Akkor azt mondta nekem az egyik gazdálkodó: — Jegyezze jól meg maga elvtárs, nincsen olyan hosszú madzag ezen a büdös világon, amelynek egyszer vége ne lenne... — És? — Egy madzanak a végére értünk. Kezdjük az újat. A parasztemberek többségét ez nem nagyon érdekli. Ezek az emberek dolgozni, élni, megélni szeretnének. Nem szeretik, nem értik a politikát. Persze itt is akadnak kivételek... —Az a mi tragédiánk—mondja a bölcs és korengedményes, hogy nem beszéljük a nyelveket, az angolt, a németet, a franciát... — Hagyd már abba ezt a marhaságot. Kell a nyelvtudás. Ahány nyelv, annyi ember, de tanuljunk meg először magyarul beszélni. Mi több, tanuljuk meg magyarul megérteni a szót. Madzag? Ez a madzagelmélet több mint logikus. A birka Nagy darab ember a juhász. Nem hústorony, magas és izmos, tele van vele az ajtókeret. Onnan szól: — Tegyen már valamit. A birkákat füröszteni kéne, de az állatorvos nem adja ki az engedélyt. — Miért nem adja ki? — Mert azt mondja, nincs hozzá jogköre. Ahol az úsztató van, az már a másik falu határa, de az a határ ennek a szövetkezetnek a földje. Mégis az az orvos az illetékes. — Akkor ahhoz kell menni. — Mentem, de nem adja ki az engedélyt, azt mondja, nem adja. — Mi az, hogy nem adja — csattan fel az ágazatvezető, aztán nagy hirtelen elhallgat, nézi a juhászt és nyilatkozik. — Nem erre az életre született maga. Hát nincs abban a nyájban egy felesleges bárány? Érti? Ha nem, majd teszek valamit én. A gyapjú Nem telt el egy hét és azzal keresett meg az ismerősöm, hogy tegyem szóvá (írjam meg), olyan tanfolyamot indítanak, amilyen még nem volt. Juhászoknak rendeznek továbbképzést. — Pénzért? — Természetesen. Hát mit adnak ma már ingyen? Igaza van az ismerősnek. Nem mondhatok ellent, de zohorálok: — Ha egy juhász apjától, nagyapjától nem tanulta meg a mesterségét akkor az ássa el magát. A buta juhász a tanfolyamtól nem lesz okosabb, ha csak arra nem tanítjátok meg őket hogyan kell a birkafü- rösztést elintézni. De mondok mást is. Ha a juhász a bárányt a húsiparnak adja el, akkor a gyapjút a gyapjúforgalmi nem veszi meg. Adja a gyapjút a juhász annak, aki a bárányok után a hasznot zsebrevágta. Úgy bizony. Mert a gyapjúforgalmi már bárányforgalmi is, de a húsipar még nem gyapjúipar. Szóval mit csináljon juhász? Mindenre megtanítjátok? — Az élet itt a tanítómester. Az ám, az élet mindenre megtanít. De vajon mekkora tandíjat kér? És vajon tandíj-e a vesztegetés, a korrumpálódás, a lekenyerezés, az ajándékozás és mindez a frinc- franc, ami minden rendszerben él, virul és virágzik. A kifli Tesztelem a kollégáimat. Menynyibe kerül ma egy kifli. A válaszok: —Mit tudom én? Mit akarsz vele? — Nem szoktam kiflit venni... — A kifli. Talán egyhúsz, vagy egyötven... De ha biztosat akarsz hívd fel a kenyérgyárat... Nem hívom fel a kenyérgyárat, hanem összegzem a teszt végeredményét. Ez még az a réteg — amely bár egyre vékonyodik — de viszonylagos biztonságban él és nem szegény. Különben is szegény a legszegényebb. Állítólag már négy- millióan vannak, sokuknak még egy kiflire sem telik. A házban lakik az az idős asszony, aki végül is pontosan tudja, hogy egy kifli ára 1 forint 70 fillér. Ismeri a vaj, a tej árát. A húsárakra viszont gondolni sem szeret. —Tudja amikor én még fiatal voltam, négy fillér volt a kifli, két fillér egy boci tejcsokoládé. Az a pici boci tejcsokoládé. — De hiszen akkor még pengő volt. — Az, pengő volt. De hát mit számít az, hogy mi a neve a pénznek, ha van. Én igazán nem panaszkodom, beosztással élek, meg aztán nekem már nem is olyan sok kell, de ahogy múlnak az évek, úgy romlik ez a pénz és egyre türelmetlenebbül várom a pénzes postást. Amikor jön örülök, mert alig van már fillér a házban. Mit is kérdezett? Ja a kifli ára. Mit akar vele? Talán megint fel fog menni az ára? Mondja hogy nem... A munka — Milliomos. Úgy hidd el nekem, hogy milliói vannak és csak dolgozik, nem élvezi az életet. Ül a vendéglőjében reggeltől estig, ahelyet, hogy ki jönne ide a zöldbe, szívná a jó levegőt és ultizgatna. — De hiszen Te is dolgozol. Het- venkilencéves vagy, hetente egy- szer-kétszer vonatra szállsz, töröd magad, tárgyalsz és üzleteket kötsz, anyagért, alkatrészekért rohangálsz. Te miért csinálod? — Az más. Amíg élek én dolgozom. Szeretek jól élni. Jól élni? Erről én nem vitatkozom, mert tudom, hogy hamis a beállítás: Ha már indokolni kell azt a büdös munkát, csak nagy ritkán mondja meg az ember az igazságot. Az igazság az, hogy a munkáról nem lehet leszokni, másrészt ha nem dolgozna a már 70—80 éves ember, akkor hatalmába kerítené az a félelmetes rossz érzés, hogy már felesleges. A nagyecsedi ház gazdája, aki mintakertet művel, a szőlőtőkék közében járva azt mondja: — Súlyosan operáltak. Nem tudom ki hogy lenne vele, de a kertben végzett munka teszi elviselhetőbbé a saját bajaimat. Sajnos a feleségem már járni nem tud. Előbb-utóbb el kell adni ezt a házat, a kertet, közelebb költözünk a gyermekekhez. Csak azt nem tudom még, hogy ott mit fogok dolgozni. A ház gazdájának a felesége ül az egyik széken, a másik széken gyúródeszka, pogácsatésztát gyúr és szaggat. Nem sok idő teltével már száll ki a konyhaajtón a sütemény finom illata. Hinném, hogy a háziasszony a vendégek kedvéért cselekszik. Is-is. A házigazdának évek óta a pogácsa, a sült tészta a vacsorája. Naponta megiszik a saját termésű borából egy üveggel, megeszi naponta a pogácsát és az tartja benne az erőt a munkához. A munka viszont élteti, tartást, önbizalmat és hitet ad. Az élet sóját. Sirályok Hiszek a szememnek. Alkonyat előtt Nyíregyházán a Jósaváros felett népes sirálycsapat kergebirkák módjára, céltalanul és össze-vissza repdes. Szokatlan látvány, és ezt a jelenséget nehéz értelmezni. Mert például, ha látja az ember, hogy a galambok reggel rendezett sorokban a Sóstó felé repülnek, akkor tudja: nem az erdő fái közé szállnak, túl az erdőn a mezőre, a szántókra igyekeznek begyesedni. Ha viszont alkonyatkor fecskék cikáznak a levegőben, ők úgy táplálkoznak, bogarásznak, röptében kapják el a legyeket, szúnyogokat és egyéb ízes falatokat. No de a sirályok? — Galambokat láttál te haver. Hát hol van itt a tenger, mit keresnének itt a sirályok. Sirályok pedig vannak. Elgondolkodtat azonban, hogy a barátom azt sem tudja, hogy mi a varjú, a csóka és a holló közötti különbség. Azt sem vette .észre, hogy a sirályok már belakták maguknak a sóstói tó vizét és ott vannak minden víztározónál. Hogy sirály legyen itt nem kell ahhoz a tenger... Vihar támadt. Fergeteges szél és kövér esőcseppek csapkodták az ablakot. A szél szárnyán repültek el a sirályok. Seres Ernő Mérki , mm
