Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

Fáj dal vagyoni állapota. A vállajiak, többnyire betelepített svábok, ja­varészt mesteremberek volak, s mint ilyenek, tisztes jómódban éltek. Mérken meg a szegényeb­bek laktak, nagygazda szinte alig akadt köztük, a legnagyobb birtok a 25 holdat nem haladta meg. Mérk és Vállaj mára teljesen összenőtt. A két falu határát el­mosta az idő, mára csak az időseb­bek tudják, hol is húzódott valójá­ban. Amint azt Révész Antal ta­nácselnök mondja, a kél település egyesítése a közigazgatásban mind­máig nem történt meg, csak az emberek tudatában létezik. Igaz, a Mérkvállaj nevet 1953-ban kapta a két falu, amely csak 1971-ben került közös tanács alá. Hogy a ta­nácselnök szerint mégis miben kü­lönböznek? Mérken több a bolt, jobb az ellátás, s jócskán akad munkahely is. Itt van a kesztyű­gyár, a húsüzem, a tsz keverőüze­me, a posta meg a gyógyszertár azonban a vállaji részre esik. Mérken háromezer, Vállajon ezer ember lakik. Az egykori különb­ség egyre halványabbnak tűnik. A szerelem, a házasság ugyanis nem csak a határokat, az egykori tor­zsalkodásokat sem hajlandó tu­domásul venni... A hagyomány szerint Vállajon mindig nagyobb szerepet játszott a vagyon. Az ott élők ügyeltek arra, hogy a föld ne aprózódjon, egybenmaradjon. Ha esküvőre ke­rült a sor, az örömszülők a temp­lom előtt a tanácsházára mentek, s írásban rögzítették a hivatal előtt, ki mit adott a menyasszonynak, mit a vőlegénynek. Nem volt tehát kétséges, melyikük mit vitt a há­zasságban, így aztán később sem lehetett ekörül vita. S hogy Mér­ken gyermek is gyakrabban szüle­tett? Ezekután talán nem is kell mondani. Itt nem a házassági szerződés, hanem az volt a szokás, hogy egy gyermek mindig a ház­A falu közepe, Mérk temploma, ahonnan négyfelé visz az út. nál maradt, legyen, aki majd öreg­korukra elgondozza a szülőket. — Sok volt a gyermek, s kevés a megélhetés — folytatja az emlé­kezést özvegy Kiss Károlyné. Csoda hát, ha csak keveseknek adatott meg a tanulás öröme? Mérken az volt a jelszó: nem lesz belőle nagyságos úr, a kapához nem kell tudomány! Aztán persze jött a jobb világ. Megkaptuk az ofb-földet, akkor végre gazdálkodhat­tunk. Látom, nem tudja mi az — néz rám mosolyogva, így hívták a jutta­tott földet, amit a föl­dosztás idején Kállay Gyula birtokából osz­tottak szét a szegények között. Rászorultak, nekem elhiheti. Volt olyan család, ame­lyiknek még egy konyhakertje sem volt, s három négy familia élt egyetlen lakásban. Akkor mond­ták azt a mondókát is: „Urak, papok szaladjatok. Ti parasztok marad­jatok!” A parasztok maradtak is, s dol­gozni kezdtek a kevéske földe­ken. Ana akkor még ők sem igen gondoltak, hogy eljön majd a be­szolgáltatások,pabláslesöprések ideje, s a megtermelt életből ne­kik csak kevéske jut. Bizonyára szívesen maradtak volna azok is, akiket erőszakkal hurcoltak el annak idején. Kovács Andrásné ma is napra pon­tosan tudja, öt év fogság után mikor ért visz- sza falujába. — Szegény urammal együtt voltunk az orosz fogság­ban is. Ott ismer­kedtünk meg, de csak később házasodtunk össze. Sok jót és rosszat megéltek együtt. A megboldogult Kovács András a gyönyörű Zemplénből származott, s nemigen gondolta, hogy a történelem szerez majd neki feleséget. — Olyan mint az én uram volt, ezen a vidéken nem találtam vol­na...— mondja szemében könnyek­kel özvegy Kovács Andrásné. Az orosz fogság persze nem­csak nekik, sok-sok mérkinek is kijutott osztályrészül. A „málen- kij robot”-ról hallott, olvasott élményeket most közvetlen kö­zelről tapasztalhatja e sorok író­ja, aki csak elképzelni tudja, mi­lyen is lehetett, amikor gyűlésre hívták a falu népét, mondván, valami olyasmiről lesz szó, ami majd mindenkit érdekel. S ami­kor már megtelt a terem, rájuk zárták az ajtót, s megkérdezték: ki itt a német párti...? Mivel a válasz nem volt, nem is lehetett egyértelmű, — többnyire „alles, alles” volt — válogatás nélkül összeszedtek mindenkit. Igaz, egy szempont azért mégis csak léte­zett: a 18 és 30 év közötti korha­tár. Volt olyan család, ahonnan a férjet és feleséget is elvitték, a gyermekeik meg árván maradtak a faluban. A történelem átka, hogy nem csak a politizálók, a pártoskodók, hanem az ártatlanok is fizetni voltak kénytelenek, s ki hosszabb, ki rö- videbb időt áldozott fel életéből a fogság idején. Vajon hogy élik meg ezek után a mai pártharcokat, választási hadjáratot a mostani mérkiek? Amint azt özv. Darabán Tamásné, a falu borbélya mondja, többnyire úgy, mint az ország többi falujá­nak népe. — ígérnek itt most a pártok fűt és fát egyszerre, csak legyen, aki elhiggye nekik. Nézzük a tv-t és egyre inkább arra gondolunk, nehéz lesz a mostani nagy bajból ki­mászni. Főleg hogy nem a munka megy, hanem a beszéd... Márpedig a mérkiek mindig is í munkából, két kezük után éltek. Nem kenyerük a sok beszéd, ana nekik nem jutott idő. Csak ha a dologgal végeztek, akkor jöhetett a napi politika. Ahogy most is, ahogy mindenkor és mindenütt kellene. Kovács Éva Valóságunk közelképben Dunának, Oltnak... Mérken már szombat délre kitakarították a falut. A há­zak előtt friss gereblyézés nyoma, a jár­dák tisztára seperve várják a va­sárnapot. A járókelőkre a virágá­gyak tulipán és nárcisz hajtásai fi­gyelnek. A korai tavaszban egyre többen állnak meg beszélgetni. Bár az idő inkább márciust, mint februárt mutat, javában tart a farsang, a nagy mulatozások, ví­gasságok ideje, a téltemetés, ta- vaszvárás ünnepe. Valamikor, ez idő tájt három nap folyt egybe Mérken és Vállajon, hiszen a svábfarsangra kevés lett volna egyetlen éjszaka. A népszokások egész sora lépett érvénybe ilyen­kor. Szigorú szabály volt például, hogy a lányok csak szülői felügye­lettel mehettek a bálba, vagy ak­kor, ha egy fiú hívta őket oda. A partnert aztán illett a lánynak ebé­dre hívnia, ahol finom hurka, kol­bász és az elmaradhatatlan ünnepi fánk volt a szokásos farsangi menü. — Mi asszonyok, ilyenkor el­mentünk collogázni — mondja szemében a szép emlékekkel özv. Kiss Károlyné, márki lakos. Hogy ez mit jelent? — kérdezi, látva, nem értem a szó jelentését. Néze­lődni, bámészkodni mentünk. A bálterem szélén, a fal mellett padok, székek voltak, azon ül­tünk, figyeltük a lányainkat, a fia­talokat. A farsang igazából a svábok ünnepe volt, de a mulatozásban eggyé váltak a mérkiekkel. Mint ahogy az évek, évtizedek során lassan szinte minden téren egy­máshoz igazodtak. Persze nem yolt ez mindig így. Valamikor biztos verekedést jelentett, ha vál- Ctji fiú mérki lánynak próbált ud­varolni, s elcsattant néhány pofon vakkor is, ha mérki fiú jelent meg a vállaji bálban. Hogy mi lehetett az örökös el­lentétek oka? A fiatalos virtus mellett leginkább talán a két falu N agy lépésként az Európa házba vezető úton, a múlt héten megállapodott Glatz Ferenc és Andrej Plesu a kulturális kap­csolatok további alakulásáról Románia és hazánk között. Ennek lényege, és azt Glatz Ferenc más országok estében is érvényesnek nyilatkozta, hogy megszűnik az állampolgárok feletti állami ellenőrzés kulturális területen is. Az állam nem fogja korlátozni az egyéni kezdeményezéseket, pl. nincs akadálya, hogy a határokon túlra innen magyar folyóiratra előfizessünk. Örült a szívünk itt a határ szélén, mert Sza- bolcs-Szatmár-Beregben korábban is sokan így gondolkoztak. Mint pl. a megyei könyv­tár vezetősége. Kárpátaljával még tavaly ősszel megkez­dődött a kapcsolatok új szellemű építése. A „hivatal” helyett a szakma találkozott. Ungváron a partnerintézet az ottani területi könyvtár lett. Megtalálta az utat a nyíregy­házi könyvtár az ottani Kárpáti Kiadóhoz és a napilaphoz, a Kárpáü Igaz Szó szerkesztő­ségéhez, és kialakult az együttműködés a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsé­gével is. Első látogatásuk alkalmával a Gorkij könyvtár több tízezer forintos ajándékával jelentkeztek, amit a nyíregyházi könyvtáro­sok kiegészítettek szakmai segédkönyvek­kel, különböző művészeti albumokkal, szak- és gyermekirodalommal. A bemutat­kozás jól sikerült, az ungvári kollégák fel­tárták gondjaikat, amelyek közül a legége­tőbbnek az iskolai könyvtárak magyar nyel­vű anyagának helyzete látszik. Viszont jó ér­zés volt azt tapasztalni; ronggyá olvasottak a magyar klasszikusok, Jókai, Mikszáth, Móricz. Konkrét megállapodás született a kap­csolatok további folytatásáról, a könyvtáro­sok tapasztalatcseréjéről és szakmai tovább­képzéséről. Vagy húsz könyvtáros érkezik a közeljövőben Nyíregyházára szakmai isme­reteit bővíteni. Mindkét nyelvet beszélő gyerekeket hívnak meg a könyvtár olvasótá­borába Ibrányba a Tiszához — megyénkből pedig ottani sporttáborokban vehetnek részt a gyerekek. Megállapodtak a Kárpáti Kiadó és a könyvtár kiadványainak kölcsönös terjesztérésől. Egy példa: itt kapható a Hato­dik Síp című ungvári folyóirat, a könyvtár pedig előfizeti az ungváriaknak a Szabolcs- Szatmári Szemlét. Erőteljesebb lesz a közeljövőben az együttes kutatómunka és publikáció számos szakterületen. Elsőként egy idegenforgalmi célokat szolgáló Útikalauz jelenik meg tu­ristáknak, amire a határ megnyitása óta oly nagy szükség van, mint egy falat kenyérre. A továbbiakban néprajzi, történelmi, köz- gazdasági stb. szakemberek újabb kötetek­kel jelentkezhetnek. Kölcsönösen irodalmi rendezvényeket is tartanak, író-olvasó talál­kozókat, ankétokat rendeznek. Legutóbb Beregszászban volt olvasói ankét. Március­ban Vásárosnaményban a Beregi napokon, majd a Nyíregyházi Művészeti Hetek kere­tében találkozhat a közönség a kárpátaljai magyar irodalom alkotóival. A Magyar Könyvtárosok Egyesülete me­gyei szervezetének mintegy ötven tagja a közeljövőben Nagyszőlősön, Beregszász­ban és Ungváron tanulinányozza az ottani magyarság könyvtárügyét. A korábbi for­mális, hivatalos és merev, már-már kötele­zőnek érzett kapcsolattartás helyébe őszinte emberi érdeklődés lépett. Közvetlenné vál­tak a kapcsolatok, telefonon, levélben és személyesen is. Most már ők is jöhetnek. Romániában élő magyar testvéreinkkel korábban elképzelhetetlen tempóban tettük meg az egymásratalálás első lépéseit. Hiva talosan 1980 óta nem volt kapcsolat, és most két-három héten belül több történt, mint azelőtt évtizedekig." A kezdet a könyvse­gély-akció volt. amit eredetileg a Magyar Könyvtárosok Egyesülete hirdetett meg, de mások is elkezdtek gyűjteni. A nyíregyházi könyvtárosokat az evangélikus egyház kereste meg konkrét kéréssel: segítséget kért a magyarrá szerveződő 68 tanulócso­portos nagyváradi gimnázium. Azután egy kohói tanárnő jelezte: az ottani általános is­kolába kellenének magyar könyvek. Fel­gyorsultak az események: Kovács Tibor könyvtárigazgató Szatmárnémetiben, Toldi Gyuláné igazgatóhelyettes Nagyváradon adta át a könyvszállítmányokat kb. két hete; elment Kohóra a 8. számú iskola adománya; és január végén már Nyíregyházán tárgyal­tak a könyvtárügy és könyvterjesztés szat­márnémeti illetékesei. Szép emlékei között őrzi meg Toldi Gyuláné a januári nagyváradi eseményeket. Az Ady Endre Gimnázium diákjai a sétáló utcában gyűjtötték az aláírásokat a magyar oktatás visszaállításáért. Gyönyörű napsü­tés volt, hömpölygőn a tömeg az utcán, felszabadultak az emberek. Egy fegyverest látott csupán. Igaz, jegyrendszer van, de van élelmiszer a boltokban, és elfogadhatóak az árak. Jellemző volt viszont a hangulatra a bizonytalanság is, az van a levegőben, hogy a helyzet napról-napra változhat. (Az újabb hírekből halljuk: erősödtek a követelések a magyar líceumok újbóli megnyitásáért.) Az iskolákban a felszerelések elfogadhatók, fű- tenek. De valami mindig hiányzik. Most a villanyégő és a neoncső a hiánycikk, 25-ös lámpákkal kénytelenek a nagytermekben is világítani. A gimnázium kívánsága szerint tételesen összeállított lista alapján vitték a szállít­mányt. Az iskola 28 ezer kötetes könyvtárá­nak egyébként csaknem a fele magyar nyel­vű anyag, szépirodalom. Hiányoztak vi­szont az „alapkönyvek” az értelmező szótár, a lexikonok, albumok, a természettudomá­nyos szakirodalom. A legjobban talán mégis a folyóiratoknak örültek: most már ők is ol­vashatnak Csernobilről. Hasonlóan nagy örömmel vették át a szállítmányt Kohón, ahol a hatvanas évek­ben kiadott könyveket használták. De az is jobb volt, mint semmi. Az iskolai könyvtár ugyanis nemcsak a gyerekeké, és a felnőttek is „éhesek” a betűre. Szatmárnémetiben kb. 14 ezer forint érté­kű könyvet, folyóiratot, lexikont vittek, il­letve a könyvtárosképzésben alkalmazható szakmai segédkönyveket, módszertani kiadványokat. A következő lépés lesz a három Szatmár megyei város könyvtárainak gyarapítása, illetve a szomszédos megyék városi könyvtárai közötti kapcsolatok felvé­tele. Nyíregyházán járt a napokban a Szatmár­németi könyvtár román igazgatója és ma­gyar munkatársa, valamint az ottani könyv- terjesztés vezetője. Lehet, hogy utóbb majd mérföldkőnek tekinthető az itt lezajlott tár­gyalás, jelenleg az együttműködésnek olyan reményei csillantak fel, melyek a történelmi kutatásokban eddig elképzelhetetlen távla­tokat hoznak. Feltehetően a könyvtár őrizte meg odaát azokat a dokumentumokat, me­lyek nálunk a levéltárakban, az egyházaknál és a múzeumokban vannak, mi pedig rendel­kezésükre bocsáthatjuk a szatmárnémeti anyagot, a mikrofilmtárat. Új korszak kez­dődik a kutatásban a dokumentumok vagy másolatok cseréjével. U ngváron korábban volt a könyvtárnak magyar részlege — az utóbbi időben a magyart az idegen nyelvű irodalom ré­szeként kezelték. Erdélyben a magyar gyerekek a magyar irodalmat más nemzetek irodalmi anyaga között tanulták. Az új idők szele azt ígéri: végre magyarok lehetnek a határokon túl élő magyarok nyel­vükben, kultúrájukban is. De addig még sok a teendő. íme egy a sok közül: az ünnepi könyvhét idején itt találkoznak nálunk ungvári és szatmárnémeti könyves szakemberek (ko­rábbi jó kapcsolatok révén eljönnek Lipcsé­ből, Rzeszówból és talán Kassáról (?) is). Az is egy lépés lesz Európába, Ady nyolcvan esztendős álma szellemében: Dunának, Ok­nak egy a hangja... Elválaszt a határ, de fölötte lehetséges a kézfogás... Baraksó Erzsébet fll Kelet­1990. február 10. lisjüuaroircröfi , 11 A l»qyjwiw HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom