Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
10 1989. augusztus 19. Czine Mihály indulása Jó helyre születtem” Megyénk szülötte, Czine Mihály, az irodalomtudományok doktora, az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára július 18-án vette át az Elnöki Tanács magas kitüntetését, a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Czine Mihály néhány héttel ezelőtt Nyíregyházán ünnepelte 60. születésnapját. Ebből az alkalomból a „Szabolcs- Szatmár Megyei Tanács Alkotó Díja” kitüntetésben részesítették. Barátai, kollégái, tanítványai, olvasói köszöntötték Nyíregyházán. Ekkor kértük meg arra, beszélgessünk azokról az emberekről, akik számottevő szerepet játszottak az életében. — Nagy ajándékot kaptam a sors tó! azáltal, hogy jó helyre születtem. Jó hely volt e2 a vidék irodalmilag, nyelvileg, történetileg egyaránt; ahogy Ady írta: ez a táj Magyarország dagasztó- teknője. Jó hely ez művészileg, hiszen Erdély, az Alföld s a Felvidék érintkezési vonalában fekszik, tehát dalaiban, táncaiban, templomaiban minden együtt van... A nyírbátori református templom fatornyában például az erdélyi építészet mutatkozik meg talán utolsó tökéletességében. A bátori templom egyébként ugyanakkor épült, mint a kolozsvári Szent Mihály templom. Érdemes és fontos ez a hely, hiszen az első ember, aki mértékre tudta szedni a magyar verset, szatmári volt: Erdősi Sylvester János. De Károli Gáspártól Móricz Zsig- mondig, Kaffka Margitig, Ady Endréig és Krúdy Gyuláig mily gazdag ez az örökség! Persze, ezt csak visszanézve érzi így az ember. — Milyennek látja az életre szóló élményeket, a családi otthont? — Paraszti, sőt szegényparaszti famíliában születtem. Apám juhász volt, tíz gyermeket nevelt fel. Én Nyírmeggyesen születtem, s hároméves lehettem, amikor Hodászra költöztünk. Apám ekkor már öregedett, s ekkor jutott el oda, hogy saját házba költözhessen, ne cseléd legyen, hanem - kisparaszt, aki néhány hold földjén dolgozik. A gyerekei járhattak aratni meg kapálni; aratni tizedében, kapálni harmadában. Engem azonban mégiscsak szerettek az istenek, mert kivételesen sok olyan emberrel találkoztam, akik helyzetemet kedvezővé tették. — Kik voltak ezek az emberek? — Mindenekelőtt családom tagjai. Apám 1877-ben, Adyval egy esztendőben született, ö nemcsak a saját korát közvetítette nekem, hanem egykori számadóinak korát is. Jártak hozzá a szomszéd faluból is az emberek. Azok a dalok, amelyeket én tőle hallottam, példaként szerepelnek számos, az ötfokú- ságról szóló kiadványban. A legidősebb bátyám 1905-ös. Amikor én születtem, ő akkor házasodott. (Az ő fia lett a legjobb barátom: Czine Feri, itt volt tsz-elnök Pátrohán, most már nyugdíjas.) A bátyám másfajta világot képviselt a számomra: azt az ízlést, kultúrát, amelynek gyökerei az első világháború előtti időkre nyúlnak vissza, de amelynek java ideje a húszas évekre tehető. A másik kedves bátyám úgy tudott tárogatózni, hogy az egész falut elbűvölte. Nyári estéken muzsikált gyakran, mivel ő juhászként nappal tudott pihenni, így éjszaka sem volt fáradt. A harmadik bátyám csendőrnek állt akkoriban, próbacsendőr lett, ő a Szabad Szót rendelte meg a faluban: ő gyűjtötte az előfizetéseket. Most Ausztriában él. — Hogyan emlékezik a Szabad Szóra? — Én ebben az újságban, úgy tíz—tizenkét éves koromban találkoztam Illyés '-Oyula, Németh* László, Veres Péter, Darvas József, Nagy István nevével. Velük később személyesen is megismerkedhettem; munkáik értelmezésével máig foglalkozóm. — Az ön családjában hat fiú és négy leány élt... — A legidősebb néném, Juliska, ő már meghalt; mindig énekelt és imádkozott. A zsoltárokat így otthon is tanultam, nemcsak az iskolában. Teri néném, aki most is Hodászon lakik, sok verset tudott. Óvodába, de legfeljebb első-második osztályba járhattam, amikor ő már Reményik Sándor költeményeit mondta nekem. Az ő meggyesi tanítói felvidéki és erdélyi magyarok voltak, akik 1920 után repatriáltak. Emma néném tizenöt éves volt az én születésemkor. Ö a napokban múlt hetvenöt •Esztendős. Tulajdonképpen ő pesztrált engem; tőle románcokat, balladákat, érzelmes dalokat tanultam. Édesanyám Erdélyben, illetve a Parti- umban nőtt fel, Börvelyben, Zilahon, félárva gyerekként hányódott a rokonok között. Rengeteg erdélyi mesét, balladát tudott. Amikor a Kriterion gondozásában kiadták a szatmári balladákat, elcsodálkoztam, hisz ezeket a változatokat én már ismertem tőle. A falu, ahol tisztes szegénységben nevelkedtem, hasonlított arra, amelyet Arany János úgy jellemezett : itt minden pórház egy-egy mesefészek, minden pórfiú egy-egy élő mesegyűjtemény. Az emberek itt fonóba, tollfosztóba jártak, a bátyáim széplányoknak udvaroltak, a nénéim körül is derék legényeket láttám. Még ma is. ha hazamegyek, az a megszólítás: „Ugye, te a Czine Zsiga öccse vagy? Ugye, te a Zsiga bátyám fia vagy?” Érzelmileg még mindig ebből élek egy kicsit. — Gyere be — mondják — s máris sütik a rántottát, hozzák a pálinkát, a bort. Ezt a hangvételt nem én érdemeltem ki: rám hagyománvozódott apám, anyám, s a testvéreim által. — Milyen nyomokat hagyott önben a falusi elemi iskola? — Hodász akkoriban 2600 lakost számlált. Én a részben osztott református iskolába jártam. Az első,-második osztály az egyik tanító, a harmadik-hatodik a másik keze alatt nőtt fel. A „kisiskolában” 120—130.gyerek tanult, a nagyban 120. Mindkét tanítóm kitűnő ember volt. A legnagj'obb szeretettel emlékszem rájuk. — Kik voltak ők? ~ Elsőben és másodikban Liszkay tanító úr. Nemcsak a betűvetésre tanított meg, hanem tőle hallottam először Nyi- rő-novellát. A faluban akkor a „köz- művelődést” a vallásos esték jelentették: a pap, vagy a tanító, minden héten kedden vagy csütörtökön az iskolába hívta az érdeklődőket. Az éneklés, az imádkozás mellé verset vagy novellát olvasott. A Liszkay tanító úr Nyírő-el- beszélésére, s a nénémtől hallott Re- menyik-versre is csak jóval később ismertem rá. Akkor csak annyit tudtam: „Eredj, ha tudsz, eredj, ha gondolod.” Most az Erdélyi csillagokba bele is vettem ezt a költeményt. A Nyírő-novellát gyerekként valami nagyon szépnek, érzelmesnek, meghatónak éreztem. Az életemben még nagyobb jelentőségű Siketh Mihály tanító úr. Amíg élt, mindig meglátogattam, amikor erre jártam. Akkor is, amikor már nem Hodászon, hanem Nyírmihálydiban lakott, a lányánál. Miért olyan fontos személyiség Siketh tanító úr az ön pályáján? Igazából mindent neki köszönhetek. Ö járt ei apámhoz egy esztendőn keresztül, hétről hétre: „Zsiga bácsi, engedje ezt a fiút iskolába! — mondta. Apám engedett Volna, de hat fiából mar négy a fronton szolgált, vagy megházasodott. Énrám is számítottak otthon. Már meg is vették a kis gubát, hogy majd .járjak a juhokkal. A tanító úrnak ellenben sikerült rávennie apámat, hogy hadd menjek. Ügy kerültem előbb a bátori polgáriba, ahová, hogy beérjek, reggel ötkor, néha fél ötkor kellett kelnem, ugyanis négy kilométerre laktunk az állomástól, s hat óra körül indult a vonat. Siketh tanító úr figyelt rám később is. Amikor már megszereztem az oklevelet, megválasztottak volna Meggyesre kántortanítónak, és Beregdarócra is kineveztek volna állami tanítónak. Akkor is. hozzá fordultam segítségért. Mindez 1948-ban, az államosítások idején történt. Siketh tanító úr azt mondta: ne menj te se Meggyesre, se Beregdarócra, eredj a tanárképző főiskolára Szegedre. — Azonban mégsem oda jelentkezett. Miért? — Mindenekelőtt azért, mert a nyíregyházi képzőben is kitűnő tanáraim voltak. Legfőképp Sárdi Béla. Ö azt tanácsolta, hogy próbáljam meg a pesti egyetemet, az Eötvös kollégiumot. Ez elég bizonytalannak tűnt, mert oda az ország legjobbjaiból, a gimnáziumban érettségizettekből is erőteljesen válogattak. — Kikre gondol még szeretettel, akik egyengették az útját a pesti egyetemig? — Szólnom kell a hodászi református tiszteletesről, ő töltötte be az iskolaszék elnöki tisztét. Mindig be-bejött az osztályba és Hollandiáról, Indiáról, Gandhiról beszélt nekünk. Nagy műveltségű pap volt, annak idején Móricz Zsig- monddal együtt iratkozott be a debreceni teológiára, Adyt is ismerte. Rokonságához tartozott (talán a felesége révén) Halász Imre, aki az „édes anyanyel« vünk” gondolatát először vetette föl a Nyugatban. Fóris tiszteletes úr a Nyugatot, még korábban a Vasárnapi Űjsá- got olvasta. Nála láttam először a Nyugatot. Én a szívem s hitem szerint pap szerettem volna lenni. A tanítóság elérhetőnek bizonyult, de ha lehet, gondolatban, akkor talán papnak kellene lenni ... Anyámnak sem volt nagyobb álma, minthogy a fiából pap legyen. A képzőt befejezvén elmentem Fóris nagy tisztel fű úrhoz. Meghallgatott, s azt felelte: igen fiam, de ne légy te pap, én is földrajz—történelem szakos tanár szerettem volna lenni... — Térjünk vissza egy kicsit a nyíregyházi évekhez. Egyik régebbi írásában több hajdani tanárát emlegette ... A tanítóképző különös iskolatípus: ez volt az út a szegénységből a „magasabb” értelmiség felé. A polgáriból vagy kereskedelmibe, vagy a képzőbe lehetett jelentkezni. Én ekkor nemigen tudtam, mi a kereskedelmi, de ha tudtam volna, akkor is inkább a képzőt választom. Ebbe az intézetbe a polgáriból a legjobbak, a gimnáziumból a gyengébbek jöttek. Az én társaim közül ellenben többen lettek műegyetemi tanárok, mint például Kilián József, P. Nagy József, vagy orvosok, mint a debreceni klinikán Szűcs doktor. De évfolyamtársam volt Oláh István, a nádudvari parasztgyerek, a későbbi honvédelmi miniszter is . .. A diákok között akadtak sporttehetségek is, akik részt vettek a berlini olimpián. Különben színes tanári kar oktatott itt. 1945 táján jött Diószegi Balázs, Űjvidékről, rajzot tanítani. Csáktornyáról érkezett Znojemszki Ferenc, Léváról Tóth igazgatóhelyettes úr, az igazgató Dohanics János valamikor Székelyke- resztúron kezdte pályáját. Diószegi tanár úrtól ugyan rajzolni nem tanultam meg, de Dosztojevszkijről s az angol irodalomról tőle hallottam a legtöbbet. Amit ő olvasott, azt rajzórán elmesélte nekünk. A sarkadi parasztfiúból lett tanítóképző intézeti tanár Kiss Lajos, aki a pedagógia-pszichológia doktora volt, a lélektant adta elő. Mellesleg gyönyörűen tudott népdalokat énekelni. Bolvári Zoltán tanár úr, aki most kántor Sárospatakon Kodálynak volt kedves tanítványa. Bartók- és Kodály-szeretetem, s a népdal iránti vonzódásom az ő óráinak eredménye. — Egy régebbi esszéjében nagy teret szentel Sárdi tanár úrnak ... — Ö akkor fiatal pedagógusként került hozzánk. Úgy beszélt nekünk Ady- ról, Móriczról, Szabó Dezsőről, hogy azoknak a gondolatoknak én az egyetemen, a szigorlaton is hasznát vettem. Számos Adyról. szóló könyvet adott a kezembe: írjak dolgozatot Ady vallásos verseiről, ö olvasott fel Szabó Dezső Elsodort falujából részleteket. Beszélt Móriczról, akiről én már akkor tudtam valamit a tiszteletes úrtól, főként életrajzbeli tényeket. Sőt olvastam a Fáklyát, amit a néném hozott haza onnan, ahová tejet hordott. Sárdi Béla tudatosította bennem, hogy mi is rejlik igazán ezekben az írókban. Tehát a népi irodalomhoz való kapcsolódásom is részben az ő műve. — Mi történt a képző után? Mit jelentett önnek az Eötvös kollégium? — Megfogadtam Sárdi tanár úr jótanácsát és jelentkeztem az Eötvös Kollégiumba. Csodálkoztam, hogy fölvettek, mert százhúsz kitűnően érettségizett jelöltből magyar szakra mindössze öten kerültünk be. Azt hiszem, nagymértékben Fülep Lajos támogatott, aki a művészettörténet tanára volt a kollégiumban. 'Itt egy hétig tartott a felvételi vizsga. Művészettörténetből nem sokat tudtam, de Fülep professzor úr érdeklődni kezdett az irodalom iránt. Ady- nál állapodtunk meg. Annak alapján, amit kérdéseire válaszoltam, alkalmasnak talált. A kollégiumban történelemből Kosáry Domokos lett a' szakvezetőm, irodalomból pedig Király István. Eredetileg inkább történésznek indultam. Kosáry óráira együtt jártam Szűcs Jenővel, Molnár Jánossal, Pölöskei Ferenccel, Trócsányi Zsolttal. Később mégis engedtem az irodalom, illetve Király István „csábításának”. Király lett az egyetemi főnököm is. Tőle tanultam az irodalomtörténetből, az irodalomközelítésből a legtöbbet. — Köszönöm a beszélgetést. Karádi Zsolt II Keletit Magyarország ÜNNEPI MELLÉKLETE A kenyér lerténetérii M ióta eszünk kenyeret? És vajon milyen lehetett őseink mindennapi kenyere? — A múlt század húszas éveiben Nagyváthy János Magyar házi gazdasszony című könyvében így ír: „Jó kenyérnek azt tartjuk, amely domború, héja sem igen lágy, sem 1 kemény, sárga vagy barna, de nem fekete, égett; a béli szívós és nem elmorzsolható. Ha a bélit bényomják, ismét magától felduzzad, inkább apró sűrű, mint igen lyukatsos, jóízű, nem savanyú, több napok múlva is a tejet felissza, mint a spongya, iha a fenekét megütik ököllel, az egész kenyér megrendül.” A mai kenyér eredete után kutatva egészen távoli időkhöz érkezünk. IKis-Ázsiában és Eszak-Irán- ban időszámításunk előtt 10—8 ezerben, Közép-Európában 5 ezer körül már foglalkoznak búzatermesztéssel. Az első magyár kenyérsütők nevét 1139-ből ismerjük. A dömösi apátság szolgái voltak: Meiri faluban Vrabog, Kimis, Háladi, Muncasti, Scege, Gukus, Tenkudi, Hidegkút faluban Cosar, Edelényben Kimis és Gonoidi, Esztergomban Milost, Enyingen Casmer és Dömösön Cigu. A középkorban használt kézimalom alig változott, és még századunkban is használták. Az első magyar vízimalmokról az első említés 1061-ből való. Irodalmi emlékeink szólnak a dunai hajómalmok- ró. A szélmalmok viszont csak a 18. században jelennek meg hazánkban. Valamennyi malom kővel ~ őrölte a gabonát. De a kő maghéját is összetörte, a korpa bennmaradt a lisztben, — ettől szitálással kellett megtisztítani. Mechwart András találmányával, a máig használatos hengerszékkel sikerült a malomkövet helyettesíteni. A gázenergia elterjedésével felépülnek az első gőzmalmok is. ínséges években a legkülönbözőbb növényekkel pótolták, helyettesítették a búzát fűrészporból, kukoricacsutkából, sás és nád gyökeréből, tölgy és bükk makkjából sütötték a nyomorúságos kenyeret. A kenyérsütés csak lassan vált iparrá, még lassabban nagyiparrá. A városokban ugyan pék sütötte a kenyeret — kisipari módszerekkel. De falun még nem is olyan régen házilag dagasztották a foszlós, fehér óriás kenyeret. A sütőipar korszerűsítése Magyarországon csak 1953 után indult meg. (Kádár) Pedagógusnyár ’89 „Vakáció!” — írják föl a táblára a bűvös szót a diákok a tanév utolsó napjaiban. S tény: a nyári szünet ráfér mind a nebulókra, mind tanáraikra. Ellenben ilyenkor, úgy augusztus közepe-vége felé már a gyerekek is és a pedagógusok is gyakran gondolnak a közelgő becsengetésre. A -kéthónapos pihenés viszont szükséges a feltől tő- déshez, a kikapcsolódáshoz. A következő sorokban hárman beszélnek arról, milyen is volt ez' a pedagógusnyár ... ★ Molnárné Dobró Tünde matematika szakos középiskola tanár: — Az én szünidőm a tanulás és a pihenés jegyében telt: felsőfokú nyelvvizsgára készülők angolból. A nyaralást pedig az a két hét jelentette, amikor autóbuszos társasutazáson vehettem részt: Olaszországban jártunk. A tanévkezdésig még van pár napom, s megvallom kicsit szorongok, hiszen ősztől az egykori iskolámban, a Krúdy gimnáziumban fogok tanítani. Tavaly végeztem Debrecenben: egy évig a Kereskedelmi Szakközépiskolában dolgoztam. Nyolc osztályom volt. Szeretem a gyerekeket, bár ez az iskolatípus nem sokat adott nekem szakmailag. Bennem mindig küzdött a természettudományos és a humán, én ezért örülök, annak, hogy mostantól angolt oktathatok. Az egyetem egyáltalán nem . vértez fel pedagógiailag. Ügy vélem, valakinek vagy van érzéke ehhez a pályához, . vagy nincs. A Krúdyban hajdani tanáraim közé kerülök: ez persze inspirál is. ★ Fohsz Józsefné tanító — magyar-pedagógia szakos vezető általános iskolai szak- tanácsadó: — Az én nyaram nem volt látványos; májusban nagy volt a hajtás: felmérések, jelentések stb. A szaktanácsadói évzárás is július elejére csúszott. Július közepén részt vettem egy tehetséggondozó tábor szervezésében. A különböző versenyeken, pályázatokon győztes gyerekekkel öröm volt dolgozni. Azóta otthon vagyok, rendbe szedtem a .lakást, s máris az új tanév indításán töröm a fejem. S persze, igyekeztem olvasni, hiszen ilyenkor pótolja az ember azt, amit év közben elmulasztott. Ilyenkor selejtezem, rendezgetem, válogatom az összegyűlt folyóiratokat, könyveket. S ami leginkább fölkavart — a Petőfi- ügy. Jószerivel „agyonvá'- gott”. Ideges lettem tőle. ★ Drégelyi Lászlóné nyugalmazott történelem-földrajzszakos gimnáziumi tanár: — Tizenkét éve vagyok nyugdíjban, pár évig még vállaltam egyetemi előkészítőiket. Öt esztendeje ellenben, hogy meghalt a lányom, nem csinálom. A két unokát az apja neveli, én pedig fel-felutazom hozzájuk Pestre. Férjem 84 éves, beteges. A fiam itt él Nyíregyházáig benne sok örömöm telik. O sokat törődik velünk. A harmadik gyermekem Hódmezővásárhelyen lakik. Az ő gyerekeinek is vannak kisbabái, így dédnagymama vagyok. Jártam a nyáron Szegeden, Vásárhelyen. Két testvérem él Szegeden, őket segítettem, mondhatni, én vagyok a támaszuk. Most pedig augusztus végétől beutalóval utókezelésre utazunk a férjemmel. Büszke vagyok arra is, hogy a régi tanítványaim közül sok a jogász, de vannak egykori hallgatóim Pesten és Szegeden is. Hát ennyi. S napjaimat főleg a családommal való törődés, a csomagok küldése töltötte ki.
