Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
1989. június 10. _____________________________________________ , _________■ _ ■' ■ '■ • II Keleta Magyarország----------------------------- VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN hétvégi melléklete Mielőtt megítélnénk múltat, jelent, mindenféle lépést és döntést, hogy tisztán lássuk, ami történt, s ami van (mert ez a feltétele a jövőbe látásnak), kinek-ki- nek tartása és tisztessége szerint legelőbb önmagával kell elszámolnia. A krónikás, az újságíró, aki nem tegnap kezdte megörökíteni legjobb tudása szerint a zajló életet, nyilvánvalóan több élménnyel, történéssel szembesül, mert a helyzete — s természetesen a felelőssége is — lényegesen eltér azokétól a névtelen olvasókétól, akik tőle, az újságírótól értesülhettek sok mindenről, ami ezzel a nemzettel, a szűkebb hazával megesett az elmúlt néhány évtizedben. Ám egy ilyen elszámolás sokkal nehezebb is, hiszen akinek a toll a munkaeszköze (olykor fegyvere), nagyon sokszor drámaibban, érdekesebben éli meg a napokat, ismeri meg a cikcakkokat, az emberi jellemeket. Ebből álljon itt egy csokor, úgyis, mint elszámolás, a valóság felerészben megírt, felerészben elhallgatott szelete. * „Vinni kell a falura a kultúrát, megragadni minden alkalmat, hogy rávezessük a falusi embereket is az olvasás örömére, hasznosságára!” — Ugye, ismerősek ezek a szavak, hiszen a hatvanas évek elején így kezdett kibontakozni az ország e szegletében is az író-olvasó találkozó mozgalom. Persze, annyi író azért mégsem volt, hogy minden faluba jutott volna, s ezért a helybéli írogató embereket is beszervezték az ilyen találkozókra. Néhány riport és egy-két novella után így kerültem be én is „az irodalomba”, s egy jól felkészült irodalom- történész társaságában mentünk ki az egyik szatmári faluba író-olvasó találkozóra, ahol útitársam valóban okos előadást tartott az irodalom szerepéről, s hogy milyen írók-költők indultak e szűkebb hazából. Aztán én következtem, felolvasván egy-két tárcát, netán egy hosszabb novellát. Majd később jöttem rá, hogy mindez csupán előjáték volt a fő műsorhoz: az ötven- vagy hatvanfős vacsorához, ahol csigatésztás húsleves, tejfölös és rántott csirke, szatmári töltöttkáposzta terhelte az asztalt, mindenféle finom italokkal. Húzta a cigány is, alig tudtunk elszökni éjféltájt, s az okos előadást tartó komoly tanár sem volt már szeszmentes .. . Később hallottam, hogy kivilágos kivirradtig éltette a magyar irodalmat, meg az új tehetségeket a szatmári falu lakosságának egy része — természetesen a téesz számlájára. * „Szocialista falu eladó”. A nagy társadalmi mozgás, a téeszesítés idején történt, hogy egy teljesen váratlan dolog miatt nagy pánik keletkezett a megyei pártbizottság épületében. Az első emeleti két lengőajtóra valaki kisebb hirdetményt ragasztott ki: „Szocialista falu eladó! Megtekinthető ... X Y-nál”. — Ez felháborító, provokáció! — dohogott az egyik munkatárs, s nyomban intézkedett: megérkeztek a nyomozók, még kutyákat is hoztak magukkal, amelyek elindulhatnak a nyomokon ... Egyszer kopognak az ajtómon a második emeleten, mert hogy akkor ott volt a Angyal Sándor: Rendezetlen album Batári László: Hóolvadás. (E. E.) szerkesztőség, s kérdik, ki járt nálam ma délelőtt. Mondom, egy idős ember, akinek az a hobbija, hogy kis makettet készít és azzal egészíti ki kevéske nyugdíját, ha megveszik. Kérte, írjak róla, csináljak neki egy kis reklámot. Amikor mindezt elmeséltem az akkori első titkárnak, nagyot nevetett, mert — az Éber Elvtárssal ellentétben — ő ebben nem látott semmiféle provokációt, hiszen akkoriban a téeszesítés volt a téma, a Bujtoson élő idős bácsi egy ilyen szocialista falu elképzelt makettjét formálta meg és szerette volna eladni. — Azért jó, ha az ember elővigyázatos! — válaszolt a célzásokra ama bizonyos Éber Elvtárs. * Az áremelés nem újkeletű dolog, bár volt olyan időszak, amikor jobb lett volna, ha az árat gyakrabban az értékhez igazítják, ahelyett, hogy kölcsönöket vesznek fel. Ennek ellenére olykor-olykor hozzányúltak az árakhoz és emelték. Így történt, hogy egy ízben azt látom az árjegyzéken: drágább lett a babérlevél. Ezt a poént nem lehet kihagyni! — gondoltam, s az akkoriban hetenként jelentkező szatirikus rovatomban elmeditáltam róla, hogy nem is olyan rossz az, ha felemelik a babérlevél árát, mert egyesek bizony nagyon olcsón jutottak igen gyakran hozzá, volt akire vagonból villával szórták... Később észrevettem, az egyik fontos beosztásban lévő megyei vezető, ha teheti, elfordítja a fejét, hogy ne is kelljen fogadni a köszönésemet. Egyértelműen megorrolt rám valamiért. Majd megtudtam, hogy — a javaslattal szemben — mégsem kapta meg a kormánykitüntetést. Ezt annak tulajdonította, hogy én már jóval korábban „szórakozni” kezdtem az egész üggyel, merthogy az a „babérlevél” csakis az ő kitüntetése lehetett. * Egy élmény úgy 15 évvel ezelőttről. Hangyaszorgalmú kollégánk, aki amolyan ezermesterféle ember, egy hétköznapi ebéd után invitált bennünket, menjünk már ki a kis telkére, ahol összeütött magának a pince fölé egy faházikót. Letisztult már a bor is, kóstoljuk meg. Ki állna ellent egy ilyen kérésnek? Beszálltunk az előmelegített Trabantjába és irány a „nyaraló”. Amúgy istenesen összerázott bennünket az odavezető földút és a pvc-Jaguár rugózata sem ostromolta a világszínvonalat, ezért megváltásnak tűnt, amikor kiszálltunk a faház előtt. A túloldalról zavart hang ránk köszönt: — Szervusztok, csak nem énhozzám jöttetek? — Akkor vettük észre, hogy szemben a faházzal nyaralóerődítmény körvonalai bontakoznak és az ismert gazdasági vezető üdvözöl bennünket. Leplezni sem tudta meglepődését és erőnek erejével le akart vinni bennünket a már elkészült pinceborozójába: „Csak nem teszitek meg velem azt a szégyent, hogy kikosaraztok?” Megtettük, mert egyébként kollégánkat sértettük volna. S amíg tartott ez a húzd meg-erezd meg játék ott az utcán, mit látnak szemeim! Fenn a tetőn jól megtermett munkásember hegeszti a vasszerkezetet, mellette a közismert igazgató vállalatának főmérnöke segédkezik a munkanap kellős közepén. Köszönnöm kellett a tagbaszakadt embernek, már csak azért is, mert friss ismerősök voltunk : féloldalas riportot kanyarítottam róla a vasárnapi újságban, mint az egyik kiemelkedő pártkongresszusi küldöttről... ... Tizenöt évvel később a ház gazdája egy politikai rendezvényen éles szavakkal vádolta a hivatalban lévő vezetést, amely nemcsak tutyi-mutyi, hanem erkölcsileg is feddhető. Gondolom, mostani politikai csatározását később abban a nyaralóban pihente ki, amelyet munkaidőben fusiztatott össze valaha egy pártkongresszusi küldöttel. * A hasonlatok mindig sántítanak. Mert gondolták, hogy az újságíró mondhat valami érdekeset, ezért afféle politikai tájékoztatóra kérték fel az egyik megyei szerv rendezvényén: próbáljon eligazító táblákat kirakni a bonyolult politikai terepen, hátha tisztábban látnak majd az emberek. Rá is terelődött a szó mihamar az észbontóan nagy államadósságra, meg arra a pénzügyi politikára, amely nemcsak felelőtlen, hanem hozzá nem értő is, hiszen ha egy körömfeketényit tovább láttak volna az orruknál azok a fene nagy közgazdászok, akkor nem szedik fel hitelre a hitelt — így az egyik felszólaló. Mit mondhat erre egy maga is zavarban lévő előadó: azért azokat a dollármilliárdokat nem csupán elkótyavetél- tük. Sok minden épült belőlük, meg nagyobb darab is lett a kenyér, szebb a ruha és így tovább. Akkor jött a hasonlat: „Valószínű, úgy jártunk, mint az az ember, aki minden évben híresen nagy névnapokat rendezett magának, s ha nem volt pénze, futott az OTP-be, vette fel a személyi kölcsönt, s amíg nyögte egy éven át, addig szidta, szapulta a rendszert, amely nem tudja őt megfizetni, mert neki már tizedikén is sokadika van, annyi helyre kell szétosztani azt a szégyenteljes havi bért. Ilyen partikat társadalmi méretekben is rendeztünk mi, s ha nem volt rá való, nyújtottuk a markunkat kölcsönért a határon túlra.” — Bármennyire is tetszetős a hasonlata előadó elv- társ, nem is kicsit sántít. Tudniillik engem, mint egy kis hivatalnokot, egyszer sem invitáltak meg arra az össznépi partira, oda úgy látszik, mindig mások jártak. Csakhogy a számlát most nekem is benyújtv.ii' ',-1',^'. 1 Kvv -uh * .•Hjn íiovsen tzoivl .Janagt.rn •-V ..- ; -f 1 V * »/ • r Telefon az Illetékes helyről: — Csak arra szeretnélek kérni, ha netán rendőrségi hír érkezne N.-ből egy balesetről, amennyiben lehet, mellőzd, hagyd ki. Tudod, arról van szó, hogy a hölgy, aki karambolozott, egy nagyon rendes veterán elvtársnak a lánya és nem vetne jó fényt az öreg munkásságára, ha most kiteregetnénk azt a közlekedési balesetet. Mert tudod, milyenek az emberek... Nem könyvelhetem el a jótetteim között, hogy a hír mégiscsak megjelent, hiszen a hölgy ittasan vezetett és halálos balesetet okozott. .. * Mondom a mozgalmi embernek, na öregem, most szépen nézünk ki, mert a politika, amit te is, meg én is támogattunk, zsákutcába jutott. Mondom még azt is, hogy ő, mármint a mozgalmi ember, még inkább kellemetlenebből érezheti magát, hiszen amit ő megtett, azért rendkívül magas kitüntetést is kapott. Mire a válasz: — Nagy tévedés! Azt a kitüntetést én nem azért kaptam, amit megtettem, hanem azért, amit nem tettem meg, mert így volt erkölcsös. Hosszan elgondolkodom, s végtelenül sajnálom magamat. Én annyi mindent nem tettem meg ebben az életben, hogyha mindent díjaznák, akkor talán még a hátamra is jutna medália. * A szatmári üzem munkása, aki gyerekfejjel vette nyakába a világot, tejfelesszájúként ingázott szülőfaluja és a rettenetes bűzt árasztó újpesti bőrgyár között, s adta haza kevéske keresetét a népes családnak; aki csak több év munkájával tudott magára akasztani egy rendes öltönyt és mindig a legolcsóbb cigarettát szívta; aki egy égrenyíló szobában volt ágyraj áró évekig, annak idején az első szóra a munkásőrök közé lépett. Ott menetelt az 50-es évek végén Újpest macskaköves utcáin, adta a szolgálatot éjjel, hogy másnap beálljon a bőráztatóba, s nem várt érte sem kitüntetést, sem nagy pénzeket: a szíve vitte, azután ment. Megnősült, gyerekük született, s mert a lakáshivatalban sem munkásőr egyenruhában jelent meg, nem is kapott még egy komfort nélkülit sem. Ekkor menekült a szülőfaluba, meg a közeli üzembe, s a két kezével maga húzott fel egy szoba-konyhás lakást, amit négy év után sikerült bepucolnia. Munka mellett leérettségizett, egy ciklusban a városi pártbizottság tagja is volt, megtanulta a marxista—leninista esti egyetem iü; Al leckéit és szívta tovább- aoíöi nie Kossuthot. Nem lett .belőle,.!}; [9V keménygalléros káder.amo-;,, ■ i9f) lyan brigádvezetőféle ran- gig vitte, de együtt élt és él a sorstársaival. Most azt mondja, hogy neki ebből elég volt, ami ebben az országban most történik, az kész kabaré, ő kilépett a pártból. „Ha megkérdeznétek ti, újságírók az én melóstársaimat, meg a parasztokat kinn a falun, akkor nem kritizálnátok annyit az elmúlt 30 évet. Mert mi nem éltünk fényesen, de a munkásnak meg a parasztembernek jó volt az a 30 év. Nem éhezett, néha fázott, einbérül' aa '>■ í sZóltakhozzá. Most meg fel- t ma derítik, hogy az egész egy nagy hazugság volt, ezt a hazugságot én ráadásul fegyverrel védtem. Hagyjatok engem békén, hadd emésszem meg az életemet, hadd rendezzem el magamban ezt az egész zűrzavart, ami még a füstnél is jobban szorítja a szívemet.” * Riportúton, vasüzemben. Mondom az igazgatónak, kellene egy ízig-vérig munkás, akire felnéznek a töb- ?s biek, nem afféle lim-lörrtr! ember, meg ügyeletes1 íölélfá^1* munkás, hanem csák afcfíöl teszi a dolgát, de azt! tiä?> áí tességgel. imir.tsíi — Volna itt egy, lent az előkészítőben, de aligha fog szóba állni veled — mondta az igazgató, mert hogy valamiért megorrolt az újságírókra, s nem is ajánlja a találkozást. Furdallt a kíváncsiság, ugyan mi az a rossz fa, amit a tűzre tettünk, hogy ekkora a harag. IJÜ i Io3 fan itiul ] löt itífií í Isi — Azért haragszom magukra, mert rólam nemrégen egy újságíró riportot készített és én olyan szépre, jóra sikerültem benne, hogy hozzám képest Jézus Krisztus bűnöző. Ha tudni akarja, minden hónapban legalább egyszer berúgok, az asszony meg majdnem kirúg, szidom a meccsen a bírót, fizetéskor meg az igazgatót és a fogam is szokott fájni, meg azt sem szeretem, ha a lapomba hátulról belelesnek! Engem anyám szült, rendes asz- szony, nem lombikban születtem ... Maguknak meg ilyen ember nem kell, maguknak csak a tökéletes kell, hát keressenek ilyet! (A könnyebb megértésért: akkoriban és sokáig valóban az volt a „jó pont” az újságíróknál, ha sikerélményt nyújtottak a tisztelt olvasóknak.) 1 6
