Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

6

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN —

1989. május 2T.

|| Kelet

a Magyarország

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Balogh . Géza:

Amikor megkondiiltak az iiszkai harangok

Az a negyvennégy évvel ezelőtti késő őszi nap nem sokban különbözött a két, három, négy évvel korábbiaknál. Kedvetlen, szürke volt az ég, de erre csak a milotaiak, a tiszabecsiek, s az uszkaiak emlékeznek ma . már a szatmári Tiszaháton. Csécsén, Magosligeten vagy a Paládokon senki. A becsiek, az uszkaiak is rég megfeledkeztek volna 1944. november 19-ről, ha délelőtt úgy tíz óra tájban nem veri fel falujuk csendjét a kisbíró dobja. A község minden tizennyolc és ötven év közötti férfilakosa másnap háromnapi élelemmel köteles a túlparton, Tiszaújlakon jelentkezni, hangzott az utasítás. Háromnapi közmunkáról volt szó, senki sem sejtette, hogy hónapok, évek lesznek a hetvenkét órából.

Arra meg végképp nem gondolt senki, hogy lesznek, akik sohasem térnek visz- sza.

Május a Tiszaháton, 1989. Ragyog a nap, az égen fecskék cikáznak. A tiszabecsi étterem lépcsőjén magyarok és ukránok ülnek, békésen söröznek. És a porták csendesek. Aki csak bírja — leszámítva azt a néhány sörözőt — dolgozik. Hiába keressük Mester Gábort is, kint van valahol a Füzesen.

A Füzes bent van a Tisza árterén, hatalmas dió-, meg nyárfaligetek övezik. Isten tudja, mikor törték itt fel a földet, de nagyon jól terem, esküszik rá mindenki. A téesz háztájinak mérte ki réges-rég, örül a szem, ahogy végignéz az ember a buja zöldbe hasított szürke szántáson. Itt találjuk a tiszabecsi deportáltak egyik legidősebbikét, Mester Gábort is.

Napraforgót vet az öreg. Egyedül. Jobb kezében a kapa, bal markában a forgó. Onnan csorgatja a gödörbe négyesével, ötösével a szemeket'.

— A fejércseléd, meg a pulya szereti.

Az imént elvetette már a krumplit, s azt mondja, ül1 jek le amott a nagy diófa alá, ő még beszegi ezt a kis táblát a forgóval. Utána beszélgethetünk.

Nézem a hetvenhat éves öreget. S töprengek, hogyan is kezdjük a beszélgetést. Mit válaszolok majd, ha megkérdi: eddig mért nem tudakozódtunk az ő sorsuk után? Miért nem kopogtattunk akkor, amikor még másokat is megkérdezhettünk volna? Mert ma már csak néhányan élnek az akkori idők tanúi közül. S felejt az ember. A jót is, a rosszat is.

De Mester Gábornak jó az emlékezete. Különösen jól emlékszik a negyvenes évekre. Katonakorára, s az azt követő kálváriájára. Az előbbivel kezdi.

— Azt kérdi, hány évig voltam katona? Harminc-- hétben töltöttem le a tényleges szolgálati időmet, de utána is állandóan rángattak. Bekóboroltam én a Felvidéktől Erdélyig az egész régi Magyarországot, de a negyvennégyes esztendő volt a legkutyább. Még év elején behívtak, s attól kezdve már nem volt kegyelem. A frontra kerültem, s ősszel, mint utóvéd,

Nagyszőllősön találtuk magunkat. Akkor már erősen hátráltunk, október 18-án Tiszaújlakra értünk. A Tisza másik oldalán már az én családom volt, s megszöktem. Fényes nappal. Találtam egy ismerőst, aki áthozott csónakkal a folyón, s én befejeztem a háborút. Rá pontosan egy hónapra dobolta ki a kisbíró, hogy jelentkezzünk Újlakon, de nekem semmi porcikán nem kívánta a hadimunkát. Még ha csak háromnaposnak is mondták. Akkor már nem a magyarok dirigáltak mifelénk, s őszintén megmondva, nem bíztam az oroszokban. Négy napig feléjük se néztem. Csécsén az apósomnál, meg Szekeresen, egy rokonnál bújkáltam, ám komolyra fordult a dolog. Az elfogott katonaszökevények közül a magyarok is sokakat felakasztottak, nekünk is ezt ígérték az oroszok, ha megtagadjuk a parancsot.

Jelentkezett hát nagy félve. Jött Milotáról is három ember, s óriási szerencséjük volt. A többieket a messzi Szolyváig gyalog hajtották, de ők szekérre ülhettek. Ám azzal be is fejeződött a jó világ. Mert aztán újabb gyalogmenet következett.

— Fel északra, a lengyel határ mellé hajtottak bennünket. Egy városhoz értünk, Camburgnak mondták akkor a nevét, s betereltek minket egy nagy istállóba. Akkor már hó volt, és se szalma, se takaró. Csak a hideg beton. Lehettünk vagy kétezren, de úgy higgye meg, csak guggolni tudtunk. Hely már nem volt a lábunkat kinyújtani. De nem is akartuk, összebújtunk, mint a birkák, úgy melegedtünk. Volt persze, aki aludni szeretett volna. Az kiment a folyosóra, s ledűlt a hideg kőre. Egy hét múlva már nem élt. Ügy felfázott a szerencsétlen.

Néhány hétig tartották csak itt őket, aztán vonatra parancsolták a foglyokat. Mert akkor már foglyok voltak, és szó sem volt a meghirdetett háromnapos útépítésről. Természetesen nem tudták, merre mennek tovább.

— Jó néhány nap múlva megérkeztünk egy Növi Horlovka nevű településre, egy vén ukrántól tudtuk meg, hogy valahol a do- nyecki iparvidéken vagyunk. A helyiek csak Don- basznak hívták. Nem sokkal később kezdett tava- szodni. Kint dolgoztunk a kolhoz földjein, s mikor ott kevesebb lett a munka, az ipartelepre vezényeltek bennünket. A romokat takarítottuk. Nekem nagy szerencsém volt, a bányát megúsztam. Vagy négy napot töltöttem lent a földben, de az borzasztó volt. Olyan víz áilt a vágatokban, hogy nem lehetett látni a szenet. S fentről állandóan csepegett a víz. Rengeteg magyar ember volt a táborban, nem tudom hányán lehettünk. Csak azt tudom, hogy mi becsiek harmincketten voltunk.

— S hányán jöttek haza?

— Heten. Volt olyan becsi család, ahonnan egyszerre három fiú is odamaradt. Kánya Guszti, Kánya Jenő, Kánya Anti... naMmm

Gál Ludmilla: Fehér élet

pok alatt elvitte őket a flekk tífusz.

Mester Gábor öreg falubelijével, Brekóczki Andrással éppen a napokban számolta össze, ezerlelkes falujukból hány férfiembert hurcoltak el. Százkettőnél megálltak.

— Mit ettek?

— Mit... !? Csalánlevest, répalevest, káposztalevest. Míg kint voltunk, mi húst nem láttunk. Ügy nyár derekán volt a legjobb dolgom. Az élelem vételezők közé osztottak be néhány hétre, s jártunk ki a kolhozba. Megengedték, hogy a káposzta öreg, alsó leveleit összegyűjthessük, s közben lopkodtunk magunknak a földből murkot. Legalább azzal, sárgarépával jóllakhattunk.

— Mikor szabadult?

— Negyvenöt október 17- én értem haza. Becsre, mert Csapra már korábban megérkeztem. Szépen sütött a nap, s én kaptam két cső tengerit. Valami romániai ember adta, s nekem olyan jól még sohasem esett étel. Pedig csak két cső száraz tengeri volt.

A történészekre vár, hogy kiderítsék — a beregi Ti- szahát falvai mellett — a szatmári Tiszahát miért e három falujának férfiembereit harcolták el annak idején évekre. Két verziót emlegetnek a mai napig az itteniek. Van aki azt állítja, büntetésből vitték el a becsi, milotai, uszkai férfiakat, mert az itteni jegyző

nem jelentkezett az előírásoknak megfelelően a fehérgyarmati parancsnokságon. A másik változat szerint pontosan az volt a tragédia oka, hogy a jegyző azt szerette volna, ha ez a három falu elszakad Magyarországtól, s a Tisza túloldalára kerül. Csehszlovákiához, ahol a két háború között viszonylag jól ment az emberek sora. Felajánlotta tehát szolgálatait... az itteni férfiakat.

Uszka Becstől négy—öt

kilométerre lehet, s alig képzelhető el csendesebb út, mint itt ez a kanyargó beton. Fiatal fűzfák, kökénybokrok szegélyezik az árokpartot, nemigen emlékezhetnek a negyvennégy évvel ezelőtti napokra.

Uszka csepp falu, elférne tán egy gólyafészekben is. És látszólag kihalt. De, csak látszólag, mert alighogy megáll az ember a főutcán, rögtön felbukkan néhány kíváncsi fej a kerítések mögött.

Mit akarok ... ?! Szolyva... gyalogmenet, elhurcolt férfiak... ? ök nem tudnak semmit. Fiatalok.

— Még akkor nem is éltek — áll meg mellettem egy férfi, Biró Sándor, aki tízéves forma lehetett akkoriban, s eltöpreng, kit is tudna mondani, aki megjárta Uszkából Ukrajnát. Aztán felderül az arca:

— Hát a szomszéd! Bállá Károly bátyám.

Míg átballagunk a szomszéd portára, Biró Sándor hangosan gondolkodik.

— Pontosan én meg nem mondom, mikor parancsolták be Újlakra őket, de várjunk csak! Ott a falu közepén a felszabadulási emléktábla, azon az áll, hogy november 24-én szabadultunk fel. S rá egy hónapra jött a parancs.

Az árokparton feketébe öltözött öregasszony gazt gyűjt az aprójószágnak, hallja, mit beszélünk Biró Sándorral.

— Dehogy novemberben ... októberben jöttek be az oroszok. Novemberben már elmentek az emberek.

Bállá Károly kedves, mosolygós öregember, maholnap a nyolcvanadik évét tapossa. Feleségét most néhány perce vitte be Gyarmatra a mentő, hál’ istennek nem olyan nagy a baj, mint így első hallásra hisz- szük. Időről időre be kell neki a kórházba menni felülvizsgálatra, de délután már hozzák is vissza. Így aztán Bállá Károly most egyedül maradt a csirkéi között. Kint az utcán, az árokpart füvében verünk tanyát, s csak arra van ideje, hogy kimondja, az uszkai férfiakat a híres brjanszki erdő közelébe vitték, amikor az iménti, öregasszony meghallván a nevet, átkiált.

— Oda-oda, Brianszkba vitték őket.

Így mondja, Brianszk, s megállíthatatlanul folytatja.

— Ott pusztult el az én uram, Kiss Károly is. Ki- lencszázötben született, s november 19-én kapta meg a parancsot, hogy másnap Tiszaújlakon jelentkezzen. Hajnalban indultak a férfiak, mi asszonyok egészen Újlakig kísértük őket. Már hó volt, félöklömnyi havak szálltak...

Amilyen hirtelen kezdte, olyan váratlanul hagyja abba.

— Odamaradt szegénynek az embere. Négy pulyával maradt itt ebben a csepp kis házban — néz át az út túloldalára Bállá Károly.

Hogy mibe haltak meg életerős harminc—negyven éves férfiak? Az éhezésbe. A hidegbe. A rettenetesen nehéz munkába. A flekktífuszba.

— Aki nem bírta, vagy meghalt magától, vagy lelőtték. Mi fát vágtunk évekig az erdőben. Ötösével mentünk, aki kidűlt a sorból, az őr már ott is volt mellette...

Uszka harmada sincs Becsnek, abban az időben sem volt valami nagy falu. Mégis majd ötven férfit parancsoltak el otthonából. Az uszkaiakat Brjanszkban két részre osztották, évekig semmit sem tudtak egymásról. így aztán Bállá Károly is csak az ő csoportjának sorsát ismeri. Hetedmagával jött haza.

— Kánya Lajos, Debreceni Kálmán, Simon Kálmán, Hentes Károly, Simon Pál meg jómagam. Na mennyi is ez? — ujjain ismét szám- baveszi a neveket, s értetlenül nézi a kezét. — Hát ez csak hat! Hová lett a hetedik... ?

A többieknek mi lett a sorsa?

— Hogy-hogy mi lett? Hát meghaltak. Ott a szemünk láttára. Ismeri Erdélyi Tibort, azt a híres néptáncosunkat? Annak az apja, szegény Erdélyi Sándor bácsi azt mondja nekem úgy negyvenhat táján: Te

fiú, gyere segíts fel a kórházba. De akkor már olyan gyenge volt, mint a maszú- letett bárány. Három nap múlva már el is földelték. Annyi volt akkor ott egy élet.

A faluban negyvenöt őszén kezdtek csordogálni a hírek, hogy merre is vitték el a férfiakat. Egy-egy szerencsésebb becsi, milotai ember akkortájt szabadult, ők hozták az első híreket. Az uszkaiaknak azonban még három évet kellett várniuk, hogy embereik hazajöjjenek. Már aki hazatérhetett. Negyvenhétben azonban megszólalt az uszkai harang. Huszonhét uszkai magyarnak szólt... a többiért még reménykedtek.

— Csonárlevest , ettünk hónapszám. Néha úszkált benne egy-egy haldarab is. Olyanok voltak, mint az ujjam. Mint a kisujjam. Meg adtak naponta öt deka kenyeret. Sokan még azt is elcserélték mahorkára. Meg szedtünk sóskát, verebsós- kát.

— Orosszal, ukránnal találkoztak?

— Voltak ott a környéken falvak, de nem engedtek közéjük bennünket. Munka közben azért talál- kozgattunk velük. Nagyon szegények voltak, ők sem éltek sokkal különbül. Csakhát... ők otthon voltak. Mi pedig azt sem tudtuk, hány kilométer a haza ... Mért tartanak bennünket fogva!?

— Senkitől sem kérdezték meg?

Megütközve emeli fel szemét.

— Aki tudta volna, ahhoz szólni sem mertünk. A többiek meg ugyanúgy féltek, mint mi.

Biró Sándor nem állja meg, hogy közbe ne kérdezzen :

— Mért nem szöktek meg?

Bállá Károly csak mosolyog rajta.

— Hová szökhettünk volna fiam? Legyengülve, tudatlanul ... Be a nagy, idegen erdőbe ...?

Már negyvennyolc őszét írták, pontosan négy éve tartották fogva őket. Kint vágták az erdőn a fát, mikor rohant utánuk egy fiatal fiú. Jöjjenek azonnal! Holnap reggel mehetünk haza!

Elérkezett a szabadulás.

De az elhurcolt uszkaiak többsége ezt már nem érhette meg. Nem érhette meg Kiss Károly sem, ott alussza álmát a híres brjanszki erdő tövében.

— Három napra vitték őket, s az a három nap még mindig tart. S tart. ameddig csak én élek.

Kiss Károlyné nyolcvan- négy éves uszkai paraszt- asszony áll a tornácon, kötője csücskét morzsolgatja. S néz le a kertbe, a töltést figyeli. Néhány lépésre folyik innen a Batár, a túloldal már nem Magyarország. Ott, túl a kis patakon nyugszik az ura, ezer "kilométerre az otthontól. Ahol a mai napig sem tudja senki, embereiknek miért kellett olyan messze elpusztulniuk. Évekkel később, hogy vége lett a háborúnak.