Kelet-Magyarország, 1988. december (45. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
1988. december 24. Skarbit, a vendégmunkás már rajta, de még őrzi a régi elosztást. Szoba, konyha, előszoba, kamra. S kint az udvaron egy kis nyári konyha. És rettenetes meleg. Csak nevet homlokom iz- zadságcsöppjein. — Fáztam eleget. Jaj de sokat fáztam! Mikor a téli vasárnapokon mentünk visz- szia Pestre. Szembekapott az északi szél, de Rakamazig nem volt megállás. Nem volt még akkor busz... s hol van innét Bakamaz!? — Mikor került fel Pestre? — Jaj látja, még a fejembe száll ez a kis bor! Pedig könnyű, mint a pille, itt terem az udvaron. Hozta nekem a Péter barátom azokat a hosszú nyakú bolti borokat, hiába mondtam neki: Péterkém, én azt nem szeretem, mert isten bocsássa meg szavaimat, azoktól olyan hosszút lehet köpni ... De sosem jött üres kézzel. Hogy mikor kerültem fel Pestre? Hetvenegyben. Előtte meg Miskolcra jártam vagy tizenöt évig. Negyvenkilencben házasodott, s két évre rá belépett a Vörös Csillag téeszcsébe. Olyan mindenes lett. Ahol legtöbb volt a munka, oda irányították. De a fizetség! Megsárgult, zörgő lapu irkát vesz elő, sorolja, mit keresett ő ötvenegyben. Forintot nem kapott, természetben szólt a fizetség. Mikor mi jutott, ötven kiló búza, öt mázsa fa, három kiló gomolya, egy pár bakancs — annak volt a legnagyobb értéke, már akkor is 131 forintot ért a korabeli feljegyzés szerint — egy kilo szalonna, négy méter karton, öt darab káposzta, hat liter pálinka, húsz kiló szalonna . .. Ezt unta meg, s vette nyakába a nagyvilágot. — És tudja mit mondok én magának!? Mégis boldogok voltunk. Olyan csudaszép karácsonyokat . . .! Még karácsonyfánk is volt, pedig ebben a határban legfeljebb csak akác terem. — Honnan szerezték? — Loptuk. Már ha annak lehet azt nevezni, ha az ember a gyermekeinek akar örömet szerezni. Szomjastanyán, Tiszalök alatt volt akkor még egy szép uradalmi park, tele fenyőfákkal. Azokról vágtunk le egy-egy ágat. Édesapánk meg a gróf parkjába járt fenyőágért. Feldíszítettük ezzel-azzal, S szépen énekeltünk. Nagyapánk meg a régi időkről mesélt . .. Két lánya van, s három unokája. Meg rengeteg barátja. Köztük a legjobb Farkas András, akivel annyit gyalogoltak a pesti utcákon. Munka után, a kubikolás befejeztével. Boldog, elégedett ember, aki annyi hányattatás után végre révbe ért. Otthon, ■Eszláron. Már szürkül a nap, hogy búcsúzkodunk, mikor váratlanul azt mondja: — Még azt sem kérdezte meg, mi szerettem volna lenni! — Igaz. — Világutazó. Körösi Csorna Sándor. Arra menni, amerre a szíve hajtja az embert .... Itt akár pontot is tehettünk volna a beszélgetésre — soha szebb, igazabb végszót — de elhangzott még egy kérdés: — A fővárosi gázmüvektől valaki elbúcsúztatta magát, s a társait? — Ugyan! Pestnek csak a mi erőnk kell.' S a fiatalságunk ... Azt sem tudták, hogy mi a világon létezünk. n x — Skarbit András libákat legeltet. Melyen így első látásra semmi csodálnivalót se találni,' hiszen egy nyugdíjas falusi ember mért ne legeltethetne juhot, tehenet, vagy libát. . . ? Igen ám, de Skarbit András, tiszaeszlári lakos manapság alighanem az ország legismertebb „fotomo- dellje”. Most jelent meg életéről egy megdöbbentően igaz album, s alig néhány napja még ott állt sötét öl- - tönyben, hófehér ingben a pesti Műcsarnokban, s az ország szellemi elitje versengett azért, hogy kezet foghasson vele. Most még bundássipkában, gumicsizmában hajkurássza a libákat, s két marokkal szorítja meg a kezem. — Isten hozta — mondja, s oly szelíd örömmel mosolyog, mintha régtől fogva ismernénk egymást. Nyakunkba csap a hideg, téli eső, szél kócolja a sarjadó vetések üstökét. Hátunk mögött a háza, előttünk már csak a határ. A zsíros, fekete Tisza-menti földek. Az a föld, ahol Skarbit András is mély gyökeret eresztett, de ágai messze hajoltak. El egészen Miskolcig, s még azon is túl, egészen Pestig. Három és, fél évtizedig e városban kereste a kenyerét. Ingázónak mondták, de találóbb kifejezés a vendégmunkás. Mert hiába töltött ő el a hetéből öt-hat napot Pesten, vendég volt ő csak ott. Otthon, Eszláron érezhette magát. Korniss Péter, az ország talán legismertebb fotóművésze éveket töltött el vele. munkatársai és családja körében több száz — ha nem több ezer! — képet készített róla, azokból állt össze a Vendégmunkás című fényképregény. A gyakorlott szem egy apró „hibát” rögtön észrevett. Munkakönyvében Skarbik, a könyv szöveges részében pedig Skarbit néven szerepel. Mi hát az igazság? — Hallja, még én magam sem tudom. Az anyakönyvemben még ká, az első osztályos bizonyítványomon pedig már té van a végén. — Nem volt kíváncsi rá, melyik az igazi? — Ó, ismernek engem így is, úgy is Tiszaeszláron. Hivatalosan november 6-án születtem, de 7-én tartom a születésnapom. Mert apámék szerint akkor, jöttem a világra. Most mondja meg, higy- gyek a hivatalnak!? Az igazat megvallva, eredetileg azért jöttem, hogy a vendégmunkás-évekről beszélgessünk egy jóízűt, de Skarbit — maradjunk most már ennél a névnél — András nem az az ember, akit beszélgetés közben csak úgy irányítani lehet. Ha beszélgetünk. hát beszélgessünk! Kezdjük hát az elején! A gyermek-, s ifjúkornál. S látni, fogjuk, ugyanúgy gondolkodik, mint a másik megyebeli irodalmi hős, Joó György, a szatmári boldog ember. Pestről neki sem volt sok mondanivalója. Ha bele is kezdett valami városi történetbe, mindig a Batár partjára kanyarodott vissza. Tehát a húszas, harmincas évek Eszlár határában. Bashalmán született. 1925- ben. — Édesapám csordás volt gróf Pongrácz Jenőnél egészen harminchatig, akkor költöztünk át Zoltán-tanyára, ahol édesapám a Pöhm-test- véreknél lett kondás. Azoknak a nagyapja még kovács volt, de kártyán elnyerték azt a földdarabot valamék Dessewffy gróftól, úgyhogy mi már náluk szolgáltunk. Na, harmincnyolc áprilisában aztán kikerültünk Bazsra, az egy irdatlan nagy legelő volt, szintén itt Eszlár alatt, ezerkétszáz - növendékmarha gondját bízták az apánkra. Meg hát miránk, fiúgyermekekre, mert nekünk is segíteni kellett. A hatodik osztályt már ki sem járhattam, mert májusban elszegődtem édesapám mellé bojtárnak. Az iskola meg ugye júniusig tartott. De nem várhattam, mert a gazdatiszt elzavart volna. S egy mázsa búzát ígért havonta! Hamar kitelt a bojtáresztendő. Két év múlva már az öccse is bojtárrá cseperedett, s vége lett a jóvilágnak. Fél kommencióért ugyan, de tizenöt évesen béresnek kellett állnia. Nyáron három, télen meg mikor kevesebb volt a munka, két mázsa búza volt a havi fizetség. — Jaj, mit összeküszködtünk: mi akkor! Gyerekek voltunk mi még, játszani szerettünk volna, de akkor tért vissza a Felvidék, a Kárpátalja, Erdély, a felnőtteket elvitték katonának. Csak az öregek, meg a nagyot hallók maradtak vissza. Nem bírtuk felemelni a jármot az ökrök nyakába ... sírtunk, panaszkodtunk otthon... de kenyér kellett a családnak. Egészen a felszabadulásig cselédházakban laktok kilen- cedmagukkal. — Dehogy kilencedmaguk- ikal! Velünk lakott nagyapánk is. Míg meg nem halt, nyolcvanegy éves koráig. — Neki sem volt földje? — Hogy lett volna? Cseléd volt nekem minden felmenőm. Nekem is az a sors volt szánva ... de megfordult a világ. Csak szegény nagyapámat sajnálom, hogy azt már nem érhette meg. Hogy úgy kellett elmennie... A tokaji híd környékén negyvennégy őszén súlyos harcok folytak. A németek bevették magukat a város fölötti hegyre, onnan lőtték a Tiszán túli síkot. Jutott ide Eszlár környékére is. Aki bírt még futni, az a maga ásta bunkerba bújt, de mi legyen a magatehetetlenekkel? Az öreg Skarbit akkor már nagy beteg volt. A hodályban bújtatták el szegényt. A legnagyobb harcok közepén, november 1-jére virradva halt meg. Gyorsan szaladtam be Zoltán-tanyára, hogy sírásókat hívjak, édesapám meg Esz- lárra gyalogolt, a községházára. De az orosz katonák engem már visszafordítottak, édesapám pedig bent rekedt a faluban. Nem volt se sírásó, se koporsó. Deszkából összeeszkábáltunk egy ládát, ott az árok mentén, egy nagy nyárfa alatt tettük le szegény nagyapánkat. Majd aztán tavasszal, mikor csendesedett a helyzet, adtuk meg neki a végtisztességet. Pappal, kereszttel. Megérdemelte szegény. Nagyon megérdemelte. A ház, ahol beszélgetünk, a falu legszélsőbb háza, még az apósa apja építette. Igaz, Skarbit András sokat javított Frontkarácsony, 1944 (Naplórészlet) i|M M M karácsonya előtti napokban a szlovákiai Rozs- !il44 nyó-Krasznahorka térségében voltunk védelmi " állásban. Ütegünk négy 105 milliméteres mesz- szehordó hegyi tarackkal Pelsőc község szélén tüzelőállásban helyezkedett el. Ez egy 1100 méteres magaslaton volt, nyolcán tartózkodtunk itt. Innen irányítottuk a tüzet az előttünk beásott gyalogságunk védelmére, valamint tüzérségi tűz alatt tartottuk a Kassát, Rozsnyót, Rimaszombatot összekötő főútvonalat. A karácsony estéje itt ért bennünket. A sziklás, köves talajba ásott bunker volt szálláshelyünk. Nagyon hideg volt, éj jel-nappal fáztunk. Tűzgyújtásról szó sem lehetett, mivel nappal a felszálló füst, éjjel a tűz fénye elárulta volna állásunkat. Az állandó készenlét és támadási veszély miatt ruháinkat már hetek óta nem tudtuk levenni, nem tudtunk tisztálkodni. A pápa előző nap szózatot intézett a harcoló felekhez, legalább karácsony szent estéjén tartsanak szünetet. Ennek a felhívásnak eleget is tett mindkét fél. Karácsonyt megelőző napon valakinek eszébe jutott, hogy karácsonyfát kellene állítani, hogy valami mégis emlékeztessen bennünket a valamikori békés karácsonyokra. Mivel más lehetőségünk nem volt, a bunkerünk tetejére, álcázás céljából ültetett fenyőt díszítettük fel. A díszítés mi más is lehetett volna, mint fenyőtoboz, tölgyfa makk. csipkebogyó, a cukrot papírba csomagolt kis kenyérdarabkák helyettesítették. Ajándékot is készítettünk egymás számára lehetőségeinkhez mérten. Hogy ki kit ajándékozzon meg, ezt úgy döntöttük el, hogy mind a nyolc nevet felírtuk, beraktuk a rohamsisakba és onnan mindenki kihúzta annak a nevét, aki részére ajándékot adott. S hogy mi volt az ajándék? Pár darab cigaretta, gyufa, tűzkő és a kiadott tartalék adagból egy-egy kis szelet kétszersült. Ezen az estén egy zöld színű, tábori levelezőlapot kaptam ütegparancsnokunlktól a következő szöveggel: „Nagy Miklós tizedes, rádióállomás parancsnoknak, harcálláspontí‘- :án. — Ebben a kopár, rideg környezettig,ihhmaohtimiálí-A landoan leselkedik ránk, kívánok,kejdejp#? karáesanyi éjt. Gondoljanak forró szeretettel az otthon tevő szeretteikre. Ezekben az órákban bizonyára ők is ezt teszik. Adja a mindenható, hogy a jövő évi karácsonyt mindannyian otthon, családunk körében tölthessük békességben, boldogságban. Ezt kívánja Konrád Kálmán százados, ütegparancsnok.” Kis „házi” ünnepségünkön halkan elénekeltük a „Mennyből az angyal" kezdetű éneket. Késő este megérkezett lentiről az egesz napi élelmünk. (Nappali nem lehetett felhozni, mivel állásunk és környéke állandó tüzérségi tűz alatt volt.) Az étel nem volt valami ünnepi. A reggelire szánt feketekávé, az ebédre és vacsorára felhozott1 babgülyás jéghideg volt, ráadásul teljesen só nélkül készült, mivel a konyhán elfogyott a só. Éjfélkor, az ünnep tiszteletére fellőttünk égy piros, egy fehér és egy zöld színű rakétát. Másnap aztán minden kezdődött, illetve folytatódott úgy, ahogy azelőtt volt. S ez így ment 1945. május 7-ig, amikor is megjött a várva-várt béke. 1945 karácsonya aztán életem legboldogabb karácsonya volt. Édesanyámmal és feleségemmel együtt mentünk az éjféli misére, ahol már teli torokból énekeltük „Dicsőség mennyben az istennek. Békesség földön az embernek Igaz, hogy másnap a karácsonyi ünnepi ebédünk Ikukoricá- wal töltött káposzta volt, kalácsunkat cukorrépából főzött melasszal édesítettük, de mindez már békében és családi boldogságban volt. Nagy Miklós Kántorjánosi Megtartó szeretet BMönnyen és sommásan K. vágjuk oda: közömbösek az emberek, rossz a világ . .. Beszélünk fásultságról, gondokról, befelé fordulásról, önzésről. Nem vitatható, van ilyen is. Es mégis, ha az ember körülnéz, kiderül: ha cél van, ha baj van, ha számít a világ az emberre, mindig talál társakat. Csupán kiragadott példákat szeretnék sorolni, kimondottan azzal a céllal, hogy visszaadjam azok hitét, akikben ott bujkál a kétely. Ebben az évben több száz ezer forintot adtak megyénkben üzemek, brigádok, egyének olyan céllal, hogy segítsék azok táboroztatását, akik betegek, olyan gyermekek, akik társaikkal nem juthatnak el nyaralni. Sok száz ezer forintot fizettek be csekken innen is, azzal a céllal, hogy támogassák az áttelepülő erdélyieket. A Vöröskereszt rak- táraiban több vagonnyi ruha gyűlt össze, rászorulóknak szánva. Intézmények, vállalatok. kollégiumok ágyneműk százait vitték azoknak, akik menekültek, s otthont akarnak teremteni. Karácsony előtt a gyermekek számára százak adtak fel csomagot, ajándékot. hogy szebb legyen az ünnep. Az örmény katasztrófa hírére üzemek siettek véradásra, kínáltak pénzt, befogadási ajánlatokat tettek. Vállalati kollektíva közölte: lakókocsikat küldenek a bajban lévőknek. De Szabolcs-Szaf ban sok százan, egész.. át álltak a gondozásra szoruló öregek és betegek mellett minden ellenszolgáltatás nélkül. Nyíregyházán több mint ötvenen vállalták ingyen a lelkisegélyszolgálat hét végi ünnepi ügyeletét a telefonok mellett. Ügyvédek jelentkeztek, hogy az áttelepülők részére ingyen adnak tanácsot, segítenek a jogi gondjaik intézésében. Üzemi kollektíva adott pénzt beteg gyermeknek külföldi műtéthez. Hadd említsem itt a 22 ezer megyei véradót, akik folyamatosan állnak embertársaik rendelkezésére. Mfivészek kínálták fel koncertjeik bevételét, tiszteletdíját nemes, emberi célokra. De szólhatunk azokról, akik olyan szándékukat közölték: karácsonyra várnak olyanokat, akiknek nincs kivel tölteni az ünnepet, akik társaságra vágynak. És vajon nem önzetlen emberi tett. hogy valakik azt vállalják, hogy mások, veszélyben lévő gyermekeinek életét figyelemmel követik? Sorolhatnánk még a példákat. Anyagi javakat, emberi kapcsolatokat, önkéntes áldozatvállalást kínálók sokasága, mondhatni sok tíz ezres tábora ■rhütatjtté nem fogyott él a szeretet, n megértés. a segítő szándék. Kár lenne hát elsiratni a világot, rossznak minősíteni. A világ olyan, amilyenné tesz- szük. Nem elparentálni kell hát, hanem tenni arról, váljék olyanná, amilyennek lennie keli ' KARÁCSONYI MELLÉKLET
