Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1987. augusztus 20. O ütvén év a színpadon Kiváló együtte* az ököritói Fergeteges Lázba hozta az egész publikumot a tánckar produkciója, mind gyorsabb ritmust húzott a zenekar, a táncosok egyre tüzesebben járták, és amikor vége lett, Paulini Béla, a kor ismert írója, Kodály Háryjának szövegszerzője, a Gyongyösbokréta „atyja” földhöz vágta a kalapját, és felkiáltott: „Hát ez fergeteges!” így történt meg a szatmárököritói táncok keresztelője Budapesten 1938- ban. Verbunkos, kopogós, kampós Épp ötven esztendeje, 1937 őszén gyűjtötte össze a falu jó táncosait a helybéli, művészetkedvelő földbirtokosnő, Németh Lili, aki felfedezte e gyöngyszemekben az eredetit és az értéket. Lakodalmak, táncmulatságok szokásainak megfigyelése és más gyűjtőmunka után állította össze koreografált tánccá az egyes elemeket, a verbunkos, a kopogós, a juhászok kampós tánca, és a többi helyi lépés felhasználásával. Impozáns látványt nyújtott az első fellépés a sportpályán ácsolt színpadon: 40 fiatal és 40 idősebb táncos állt ki. Az alapító tagok közül 16- an élnek jelenleg is a faluban, köztük Tordai Gusztáv és felesége. Mintha csak tegnap történt volna, úgy idézi fel az eseményeket Guszti bácsi: — Felsorakoztatott minket fiúkat a nagyságos asszony, én a szélen álltam, odébb meg a leányokat, és akkor odahozta nekem az egyiket: ez lesz a párod. Igaza volt, az a lány lett a feleségem, és azóta is együtt „táncoljuk” az életünket. . . Mondják, nagy házasságszerző az együttes, szinte minden táncospár esetében házasság lett a Fergetegesből. Divat lett a fiatalok körében a táncba járni. Naphosszat arattak, a mezőn voltak, de ki bánta a fáradtságot, ha megszólalt a zene. Négy-öt jó magyar banda is húzta a talpalávalót. A tánc mellett a lányoknak más Az utánpótlás. dolguk is volt: maguk szőt- ték-varrták ruháikat és festették szürkére a fiúk vászonöltözékét. Nem tűnhet el... Jellemző az indulás nagy lendületére, hogy rendszeresen felléptek a fővárosban, Erdélyben háromszor tettek körutat, Munkácson, Kassán, Bécsben táncoltak, még a háború alatt is, annyian, ahá- nyan voltak éppen. A háború után aztán megkezdődött az együttes fokozatos hanyatlása, tönkrementek a ruhák, nem volt pénz a működtetésre. Igaz, a 25 éves jubileumra kitett magáért a község és a volt mátészalkai járási tanács művelődésügyi osztálya; ezt példázza többek között az Erdélyi Béla tollából megjelent kitűnő kismonográfia a Fergeteges első 25 évéről. De ki tudja, mi történik, ha ninos a falunak egy <5el- lért Dezsője, aki feleségével együtt úgy gondolta: ezt nem lehet, nem szabad abbahagyni, nem engedhetjük meg, hogy ilyen érték nyomtalanul eltűnjön. Előbb csak az utcabeli gyermekeket tanít- gatták, majd fokozatosan egyre több fiatalt, nyertek meg a jó ügynek. Bíztatást adtak a művelődés helybéli patronálói, maguk a táncosok, és az egyik kiváló szak- tekintély minősítése. — Amikor Rábai Miklós meglátta táncukat — meséli Gellért Dezső, a népművészet mestere — azt mondta: Dezső, ezt abba ne hagyja! Az Állami Népi Együttes már balettot jár, de a hagyomány itt van a maguk táncaiban ... Ki tudja, honnan vette az erőt éveken-évtizedeken keresztül? Napközben hozni- vinni a pótkocsis IFÁ-t, mint a tsz gépkocsivezetője, és lesni az órát, jaj, csak le ne késsen a próbáról. Ez a szellem hajtotta-vezette a többieket is, ezért vállaltak mindent: eleinte rendes csizmájuk se volt, gumicsizmában táncoltak, volt, hogy szalmán kellett aludni egy tornateremben — vendégszereplés címen — vagy éppen Nagy- kálló alól hazagyalogolni, mert elromlott az autó. És persze rengeteg szép emlék is összegyűlt, ami az együttesnek, a táncnak köszönhető. Kinek az, hogy Kádár János előtt táncolt, kinek a külföldi utak, hajókirándulás az albán határnál a nemzetközi fesztiválon, ahonnan 9 nemzet versenyéből a II. díjat hozták el. Élnek, ahogy tudnak? Időközben megerősítették repertoárjukat: a Fergeteges mellé más szabolcsi, szatmári táncok koreográfiáját vásárolták meg. Rendszeressé váltak a klubszerű próbák: a hétfő este a fiataloké, de ha kell, fellépés előtt naponta próbálnák, s ha kell, akkor 6 évestől 60 gvesig mindenki jön, akit hívnak. 500—600 ember tudja a Fergetegest, 150 ma is kiállna. Mint a helyi tsz együttese, gyakran szerepelnek országos TOT- rendezvényeken, és gyakran őket küldik, ha Szabolcs- Szatmár táncművészetét képviselni kell valamilyen ünnepségen, fesztiválon. És ez a sok megbízatás, feladat időnként legalább annyira bosszantó, mint amennyire megtisztelő. Például: tavaly az egyik szereplésük meghozta az arany minősítést, a másik után pedig megkérték őket, ha nincs más ruhájuk, ebben az egyben még egyszer oda ne menjenek! De nem csak a pénztelenséggel van probléma. Általánosságban elmondható, hogy magukra hagyatottan élnek, úgy, ahogy tudnak. Kevés a művelődési ágazattól érkező figyelem. Köztudott a faluban, hogy Bálint István iskolaigazgató gyűjti az együttesről a dokumentumokat, jeles kútfők a még élő alapító tagok — addig kellene közkinccsé tenni Ököritó gyöngyeit, amíg nem késő. Erdélyi Béla szerint vannak még felgyűjtetlen hagyományok, melyekből egy egész ököritói est műsorát ki lehetne tölteni, népszokások, dalok felelevenítésével. És idejében gondoskodni kellene utánpótlásról, oki majd egy új Gellért Dezsője lenne a falunak. Csak egy Tan... Két dolog miatt most különösen aktuálissá váltak ezek a kérdések. Az egyik: kapcsolatteremtés céljából jelentkezett az együttesnél a „nagyságos asszony”, Németh Lili Svájcban élő unokaöcs- cse. A másik: augusztus 20. alkalmából a Fergeteges megkapta a Kiváló együttes kitüntető címet. És Ököritó csak egy van . .. Baraksó Erzsébet V alahogy úgy adódott, hogy életem során voltam irigyelt és irigykedő, éltem jól, de nehezebben is. Biztos, hogy sök múlott rajtam, de diktált jó, vagy nehezebb sorsot a történelem, a kor, amelyben éltem, a körülöttem lévő emberek, és talán még a szerencse is. írnám, hiszen a mögöttünk lévő években ehhez szoktunk, hogy én becsületesen dolgoztam, tehát egyfajta emberi jogom, hogy jól éljek. Legalább úgy, ahogyan megszoktam. No, de nem voltam rossz gyerek akikor sem, amikor gyerekként húst faragtam a fagyott lótetemből Budapesten, dolgoztam akkor is, amikor egy nagyvárosi pincelakásban neveltem gyereket. A történelem éheztetett az ötvenes évekig, és azok elején, a történelem lakatott jól a lóhús után. (Azt egyébként azóta is szeretem.) Ingerültségem, ha a vezetékek karbantartása miatt most nincs meleg víz, ugyanaz, és mégsem hasonlítható ahhoz, amikor nem volt víz és Budán a Rózsadombról, a Lukács-fürdő forrásához jártak az emberek. Ha lenne egy olyan készülék, ami letapogatná bennem mindazt, ami az utóbbi fél évszázadban velünk és körülöttünk történt, akkor köny- nyebb lenne minden elszámolás, az emberi élet tartozik—követel rovatának megértése. Nincs ilyen masina, de a számítógépeket sohase találják ki, ha nem tudják, hogy milyen az emberi agy. Mit tart számon, és mit felejt, hogy milyen törvények szerint tartozik és követel. Egy biztos: társadalomtól függetlenül egyikünk se él. Ha egy lusta hangya találna egy kidobott kenyeret, és beleköltözne azzal a hittel, hogy ő többet nem dolgozik másokért, magában meghalna abban a kenyérpalotában. Hogy a hangyák között vannak-e lusták, azt nem tudom, de azért, éppen, mert jól éltünk, sokan építgettek ilyen kenyérpalotákat. Ügy tűnik, hogy most jön, vagy van a tél, amikor boly nélkül megélni. nem lehet. Szükségünk van egymás melegére. Azt is írhattam volna, hogy önmagunkért is nagyon kell most a hűség. , ★ Kitérőnek látszik, pedig hát nem az: volt egy kutyánk. Kiálló bordájú, gazdátlan eb. Etettük, rajtunk ragadt. Szerettük, de ő is szerethetett minket, mert ha lementünk a Szamosra, és úszni kezdtünk a túlsó part felé, jött utánunk, akkor is, ha didergett előbb a parton. Az nem igaz, hogy a tál ételért szeretett minket. Történt, hogy egyszer utánunk úszott, és elsodorta a víz. Apám mondta akkor, hogy nem siratni, hanem gyászolni kell szegényt, mert az a kutya akkor is tudta, hogy mi a dolga, amikor enni kapott, és akkor is, amikor elvitte a víz. Hűség? Nem hiszem, hogy úgy is megélhet az ember, hogy nem hűséges a maga társadalmához. Amiből és ami által él. Ha egy kutya tudja ezit, akkor nem kellene ugyanígy tudni nekünk is ? ★ Kitérő? Hidegediik körülöttünk a világ, és ezt meg is mondjuk. Nem egészen csak rajtunk, de rajtunk is múlik. Ha tegnap elég volt a jóléthez való joghoz a többiekhez mért becsületes munka, ha olykor még a munka se kellett ehhez, akkor most meg kell tanulnunk, hogy csak a több lehet elég a jóhoz, a sokkal több a jobbhoz. Megírják most az ünnepen mások, más hasábokon, hogy mit jelent a jog, tehát a társadalomtól való törvényszerű várás valamikor. Ezt minden augusztusban megírjuk, de nem volt divat, és talán nem divat ma sem beszélni arról, hogy mivel tartozom ezért a városért. Bartha Gábor: Híscgek Az rendben van, hogy tőlem telhetőén becsületesen dolgozom, de ezeknek a becsületeknek a határát még semmiféle társadalmi be- idegzettség nem határozta meg. Becsületesen dolgozni nem annyi, mint dolgozni erőm és tehetségem szerint. Amikor rosszabbul dolgoztam, mert hiszen biztosan volt ilyen, a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ugyanannyit, vagy majdnem ugyanannyit kapok, mint akkor, amikor jobban dolgozom. A társadalom egyféle komforthoz szoktatott, és ha hiányzik a meleg víz, azaz a megszokott komfort,, akkor haragszom. Az a bizonyos Szamosiba fulLadt kutya példája ezért nem volt kitérő. Neki joga volt szeretni minket, nekünk jogunk volt Mohácsi Regös Ferenc rajza szeretni őt. Nekünk kötelességünk volt a tál étel, a gyerekektől törvényszerűen kötelező simogatás, az ő kötelessége volt a hűség. Játékban, jóban éppen ügy, mint amikor őt sodorta el a víz. ★ Nem tudom különben, hogy mi lett volna a kutyámból, ha a vasárnapi csontok után berzenkedni kezd a hétfői paprikás- krumpli maradékától, ha kiszimatolja valamiképpen, hogy a csont után húsnak kell következnie? Biztos, hogy nem jött volna utánunk a vízbe, hogy elfelejtette volna, amivel tartozik és a parton számolgatta volna azt, amit megszokott, amit követel. Valahogy így vagyunk ezzel mi, emberek is. Ki a parton, ki a vízben. Vagy számon tartjuk az éltető kötelességeinket, vagy nem. Van egy tétel, ami igaz: a civilizáció a tökéletesedő kényelem. Van egy másik, ezt ritkábban emlegetjük, hogy a világ legcivilizáltabb népei a legkulturálatlanab- bak. Hogyan? Egy határon túl a kényelem, a biztonságérzés, ami villanyt, vizet, fűtést és sarki ABC-áruhá- zat jelent, felejteti bennünk az embert? Amikor egy kicsit rosszabb, vagy nehezebb, akkor azt az egészet kezdjük szidni, aminek tulajdonképpen a részesei és szükségszerűen jussolói is vagyunk. ★ Ünnepen nem ünnepes dolog a rosszérzésekről írni. Ilyenek akkor is vannak. Ugyan ki emlékszik ma az egy sovány disznóra, amit levágni ünnep volt, és egy évre jelentett „zsírozót”, a néhány zsáknyi, aratóként megkereshető gabonára, amit nem valamilyen akadémiai bizottság, hanem az azt megszolgáló ember nevezett el életnek? Két nappal ezelőtt, hogy most írom ezt a cikket, a véletlen összehozott egy idős parasz bácsival. A tenyerén mutatta a gyűrűket, amit a fiának, illetve a fia menyasszonyának vett Pesten. Negyvenezerért. Mérges is volt, merít semmit mutatott tenyerében a súly, pedig negyvenezret fizetett érte. Egy másféle világban lehet, hogy egy kakast meg három tyúkot spórolt volna meg a kicsi menyének. Mégis: utána hosszasan szidta az áfészt, ahol nem adnak semmiért becsületesen árat, az. országot, ahol szerinte elrontottak mindent, talán a világot, amiben nem is érdemes élni. Anyám tanította nekünk: Kapni jó, gyerekek, elfogadni csak szépen lehet. Ügy, hogy adni is akar az ember. ★ A z a kutya, amiről, vagy inkább akiről írtam, nem tudni hogyan, átverekedte magát a csengeri híd alatti örvényeken. Már rég elsirattuík, amikor nyakán egy idegen táncdarabbal, sárosán, csatako- san megérkezett. Egyszerűen lefeküdt a megszokott helyére és aligha értette, hogy miért szeretjük akkor annyira. Neki természetes volt ez a fajta hűség. Egyformán a jóban és a rosszban. Az emberek között is így lenne természetes. Tartozik, követel. Csak az egyik rovatot vezetni, számon tartani nem lehet. Tudom, most számon kérhetnék, hogy hol van ebben az írásiban az ünnep? Az ünnep ott van, ahol az ember. KM Fellépés szabad téren. Lacza Márta grafikája
