Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1986. április A munkásőrség alezredeseként a Magyar Népköz- társaság Csillag- rendjével kitüntetett emberként mész nyugdíjba. Mindez olyan dolog, amit egy írásban tisztelni kellene. Ugyanakkor, ha jól emlékszem Csűrös Andorral hu- szonvalahány éve játszottunk mi egy fejmeccset a Batár-patakban. A patak két oldala két országhatár volt, és ha valaki nagyot stukkóit, akkor már a szomszéd országba ment a labda. A határőrök szépen visszahozták, lábbal terelgették, és élvezték tovább a meccset Nos, ér; akkor írtam rólad először. Valami olyant, hogy Uszkán iskolaigazgató, tanár, megbízott tanácselnök, gyakorló tanácstitkár, kultúrház- igazgató, Áfész felügyelő bizottság elnöke, az önkéntes rendőrök csoportvezetője és már emlékezetből felsorolni se tudom, hogy mi minden voltál. Egy kicsit a Hogyan is szólítsalak. Voltál tanárom, lettél későbben barát. Ha igaz most, március elsejétől nyugdíjas. A több évtizedes barátság jogán kérdezem, hogy mit érhet neked ez a nyugalom? sem tudnám, hogy nagyon szeretek élni. Nagyon szeretek otthon lenni ebben a világban. És éppen a munkásőrségnél tanultam meg, a társaktól, hogy valamiképpen erre vágyunk. Most ne érts félre. Ez nem nosztalgiashow. Persze tudom a napi munkámból, hogy az a munkásőröm, társam, cimborám, beosztottam, vagy éppen főnököm, ugyanúgy szereti az életet, mint én. Eddig. És ezután is. Én azt gondolom, hogy regényt lehetne írni a feleségeinkről, a gyerekeinkről, de hát ezt a regényt nem kell megírni, mert az életünk együtt írja ezt a könyvet. Azt a lehetségest, amit a sorsunk diktált. — Ennyi az élet? — Ennél több. Család, feleség, gyerek. Rengeteg sors, amit ismerek, ezen belül néhány fájdalmas gond, de a gondoknál mindig több öröm. Buta ember az, aki azt hiszi, vagy hiteti magáról, hogy vállán hordta a világot. Nem mi hordtuk a világot a vállun- kon, hanem egyszerűen volt képességünk, akaratunk és hitünk ahhoz, hogy igenis együtt tudjunk változni ezzel a minket szolgáló világgal. Nagyon jó arra gondolni, hogy ezeknek a változásoknak olykor részesei, munkásai lehettünk. A munkásőrség az életem része, meglehetősen nagy szelete. Most nyugdíj előtt az ember sok mindent végiggondol Számol, összead, oszt, kivon és szoroz. Akármilyen számadást készítek el így, ugyanezt csinálnám megint. Szeretek otthon lenni valahol. És ájhhoz, hogy otthon legyek ebben a világban, meg kellett tenni mindent, amit tenni tudunk érte. Bartha Gábor Együtt változni a világgal Beszélgetés Csűrös Andor alezredessel falu voltál egymagad, de mikor leültünk a televízió elé este, ott szorongott a fél falu a képernyő előtt, te egész egyszerűen elaludtál. Mondd Andor, mitől lesz ilyesfajta közéleti emberré valaki? Ha jól tudom, ezt a kitüntetést a megyében elsőként kaptad meg. Az országban sincs belőle sok. — Nézd, én egyszerű parasztgyerek voltam, nem könnyű sorssal. Olyan világot éltünk akkor, hogy kinyílni látszott előttünk minden lehetőség. Egész egyszerűen határtalan volt a világ. Az álmok elértek a csillagos égig. Így lettem, mert hiszen voltam, ifjúsági vezető ebben a megyében, amihez különösképpen mostanáig hű maradtam. Különös írás lehetne az, hogy mi történt 1956-ban velem, körülöttem és bennem. Egy biztos, hogy az embernek egyetlen dolga lehet: embernek maradni mindig és mindenütt. Tanár voltam, amikor megismertél. Az a tanárság mindig megmarad bennem. Nem arról van szó, hogy született pedagógus vagyok, hanem, és ezt nagyon nehéz kimondani, de így van, az ember akkor él teljes életet, ha szét tudja osztani magát a világban. — Munkásőr alezredesként mész nyugdíjba. Kérdezhetnék, hogy miért és hogyan lett többszörösen kitüntetett, immár országosan elismert a mátészalkai munkásőrség. Tanár vagy, tehát nem született katona. Annak idején nem erre adtad az életedet. Ettől függetlenül ezt se csináltad rosszul. Hogyan van ez? — Azt hiszem, hogy na- gydn egyszerű. Én amikor a munkásőrökhöz kerültem, egy olyan közösséget találtam ott, ahol egyformán jól érezhette magát az ifjúsági vezető, a tanító, a tanár, a közéleti ember. Ha most megkérdeznéd, hogy mit jelent nekem Mátészalka, vagy Szatmár, a máig is nagyon szép emlékű Uszkán a Batár-patak, akkor nem tudnék mást felelni rá, mint azt, hogy egész egyszerűen az életemet, Nem hiszek abban, hogy el kell mennie valakinek egy tájról pusztán azért, mert szolgálni szeretné ezt a tájat. Nekem a táj sohasem fa volt, sohasem egy csatorna, egy folyócska, vagy folyó, egy kerek erdő, ahol gyerekkoromban a csókák fészkeit fosztogattam, hanem mindig az embert jelentette. Márpedig ha a táj az ember, akkor az emberi magatartás a közösségben élés tudománya. Nekem ez az ország, ez a nép, ez az Európa, ez a világ nyugdíjaskoromig így volt igaz. Beismerem, mert elhazudni | a a wk eggel, amikor kinyitottam az elő- yill szoba ajtaját, megkapott az igazi ' nyár varázsa, a kora júniusé, ff* Szikrázóan kék volt az ég, a nap ■ I ragyogóan sütött, meieg volt, a ^ levegő friss, és minden zöld. Vonz I a kert százféle illatával. Szeretnék kifeküdni a nyugágyba, hogy élvezzem a ter- " mészetet. De előbb még számtalan íelada- | tot kell elvégezni. Sokszor olyan egyfor' mák a napok, mindennap ugyanazok a teendők, és aztán mégis mindig van valami váratlan, ki nem számítható dolog, ese- I mény. Jövő héten már itt lesznek az unokák. Szeretem, ha élet van körülöttem. Olyankor több a dolgom, de nem bánom. | Mozgalmas, szép napok jönnek. Előttünk a nyár a maga szépségével, szabadságával, mert szabadságnak nevezem a nyitott ajtó- 1 kát, ablakokat, a könnyű öltözködést, és ' azt a sok mindent, amit a nyár ad. Olyan hamar elmúlik az élet, ez a szép, csodála- j tos élet... és az emberek sajnos nem látf ják meg a szépet, csak a pénzért robotolnak. Pedig oly kevés kell a boldogsághoz.” (Egy nagymama naplójából) Az első osztályos Gáborka grimaszokat vág. A szíves kínálás ellenére sem ül le. Egyik lábáról a másikra egyensúlyoz, ha- rapdálja a szája szélét. A locsolás és a versmondás közben még szikrázó jókedve oda lett. Fitymálva túrkál a felkínált csokoládék között. Láthatóan meg van sértve. Hetedikes testvére homlokráncolva áll mellette, és gyöngéden nyakon legyinti. Gáborka ettől észhez tér. Kiveszi a legnagyobb csokoládényuszit, kis táskájába teszi, s keze máris a kilincsen. Köszönés után még alattomosan odavágja, a szomszédban száz forintot kaptam, a keresztanyámtól meg ötszázat. Az utcán meg már bizonyára azon. jár az esze, hogy ide is feleslegesen jött. Gáborka szülei régi ismerőseink, s tőlük tudjuk, hogy a kisfiúnak már több mint négyezer forint megtakarított pénze van. Gyanítom, hogy ez a kís- legény — hála környezete gondos és előrelátó nevelésének — már hétéves korára „igazi felnőtt” módjára csak a pénznek tud örülni. Soha sem fogja megérteni, micsoda örömet okozott Móra Ferenc kis hősének a mindennapi kenyér. S nem érti majd az iskolai olvasmányt sem, miért is vörösödik el Csalóka Péter a teli csésze tej láttán az örömtől, és hogy orrcimpái miért remegnek a gyönyörűségtől, ahogy beszívja a meleg tej páráját. Persze, jó is az, ha a gyerek nem tudja, mi az éhezés. Nyilvánvalóan más az életszínvonal fokmérője ma, mint száz vagy akár ötven évvel ezelőtt. De az is biztos, hogy Gábor ilyen szemlélet mellett nem csodálja meg a fecske röptének amennyi a beugróhoz keli. De honnan is lenne több? Meglehet, hogy a két példa szembeállítása erőltetett. De arra azért mégis jó, hogy lássuk, a boldogság nem környezetünkben, a bennünket körülvevő tárgyakban és Boldogság összkomfort oélkül eleganciáját, a szarkaláb kitárulkozó, szelíd szépségét, és bizonyára a pohárka tejet sem adná oda testvérének, ha úgy hozná a sors. Z.-ék esküvője még hetek múlva is szóbeszéd tárgya volt a faluban. A falu apra- ja-nagyja ott volt. Három disznót és vagy száz tyúkot és kacsát vágtak le. Csupán a menyasszony táncoltatásából összejött egy 1200-as Ladára való. Mert a pénzt kocsira költötték, mivél a kétszintes lakás már megvolt (azt a menyasszony szülei adták, a berendezést meg a fiú szülei vállalták). A vőlegény kívánságára külön bárpultot is építettek. Most, öt évvel az esküvő után válnak. Még csoda, hogy eddig kibírták — rebesgetik a faluban. Az esküvő után az asszony továbbra is a falu óvodájában maradt, a férj pedig a közeli kisváros egyik nem éppen elegáns, de annál forgalmasabb vendéglőjében pincér. Az ital volt az oka mindennek. Egy pincérnek, akit folyton kínálnak, nehéz megállnia, hogy ne igyon. Z. sem tudott ellenállni a feleseknek. Mostanában zárórára néha már úgy leitta magát, hogy sokszor ott aludt az asztalokon. De jobb is volt, ha ilyenkor nem ment haza, mert csak veszekedett, gorombáskodott. Ügy hírlik, a munkahelyről is kiteszik az italozás miatt. Gyakori eset a Z.-éké. Bárki tudna kapásból hasonlót mondani. És éppen ez a szomorú. Egyre gyakoribbá válik, hogy a fiatalok, akik szinte mindent készen kapnak meg, nem tudnak örülni az összkomfortos boldogságnak. Elnézem R.-éket. Három éve laknak egy kis garzon lakásban. Júliusra várják a kicsit. Bizakodnak, és még mindig boldogok Ha meglesz a gyerek, a tanács is hamarabb ad nagyobb lakást. Van már egy kis megtakarított pénzük is. Nem sok, csak annyi, anyagi jólétben rejlik, hanem saját magunkban. Aki nem tanult meg örülni az élet kicsi ajándékainak, és elfelejtették megtanítani neki, hogy ezekért is meg kell küzdeni, az bizonyára sohasem lesz boldog. Hisz a könnyen szerzett jólét csak ideig- óráig boldogít, ha egyáltalán boldogít, s mivel nem sok erőfeszítésünkbe került, hát könnyű szívvel túllépünk rajta. Bármilyen furcsa is, T.-né annak örül, ha másnak van autója. Minél több embernek, annál jobb. Persze bizonyára jobban örülne, ha neki is lenne, de T.-né pillanatnyilag abból él, hogy a gépkocsi megőrzőben hagyott autókra vigyáz. Egy óra gépkocsiőrzésért két forintot fizetnek, s ebből néhány fillér az övé. Nyilvánvaló, hogy minél több a gépkocsi, annál több a keresete. A városhoz csatolt kisközségből jár be dolgozni. Reggel ötkor kel, megeteti a jószágokat, útnak engedi a hat órára járó férjét, majd a két iskolás gyereket. Napi nyolc órát dolgozik. Gyakran elnézem, ahogy gépkocsitól gépkocsiig röpköd, mint valami pillangó. Mindig jókedvűnek látszik. Jókedvű akkor is, amikor F.-nének, főorvos feleségének kocsijára teszi a cédulát. F.-né, aki egyébként soha nem dolgozott, ma kicsit kedvetlen. Férje elvitte a Golfot, így ő ma csak a Skodával jöhetett. A főtér sarkán levő elegáns illatszerboltba tart. Mióta a férjének szeretője van — amiből nem is csinál titkot — kárpótlásként havi négyezret ad neki kozmetikai szerekre. Amit ő maradéktalanul el is költ. De F.-nét most a boltban újabb bosszúság éri, nincs Nina Rici, pedig az otthoni is kifogy lassan. Kedvetlenül jön ki az illatszerüzletből. Két ilyen bosszúságot egy napra! T.-né mindebből mit sem sejt. Ezalatt legalább tíz kocsira tett fel cédulát. Kérdezem tőle, szokott-e boldog lenni. — Ó nagyon gyakran! — feleli. Már annak örülök, ha látom, hogy egy sétáló fiatal pár összebújik, és szeretik egymást. * Bevallom, akkor a legnagyobb az örömöm, mikor á gyerekek körülvesznek, s az egyik erről, a másik meg arról beszél — mondja boldogan a három unokáját nevelő nagymama. Ök adnak nekem erőt az élethez. Ha rájuk nézek, tudom, hogy nekem is élni kell, és ilyenkor a szívbetegségemről is megfeledkezem. Két éve, hogy a lánya, a fiúk édesanyja meghalt, s azóta ő neveli a három félárva fiút. Ferike 13, Laci 10, Zsolti pedig 9 éves. Az édesapa könnyen lemondott a szülői felügyelet jogáról, mostanában már nem is igen látogatja a gyerekeit. Elnézem a boldog nagymamát, és a falusi kertes lakásban újra magukra találó gyerekeket. Pedáns és tiszta itt minden. Az összkomfort ugyan hiányzik, a kályhát szénnel fűtik, a vizet meg az udvaron levő kútból hordják. Szombat este van, a nagymama éppen a holnapi tyúkot kopasztja. Igaz, a gyerekek jobban szeretnék, ha kukoricakása lenne. Olyan finomat, mint a nagymamáé, még sehol sem ettek. A munkából a gyerekek is kiveszik a részüket. De szívesen segítenek annak, aki önzetlenül fáradozik értük. Ök bizony már elég korán tapasztalták, milyen az, ha senki sem törődik velük. K özhely talán, hogy a boldogság, az öröm, nem szerezhető meg csupán pénzzel. Más is kell hozzá. Képesség, hogy felismerjük és azután meg is tartsuk. Mintha az öregek még jobban értenék ennek a titkai, de az újabb generáció mintha nehezebben találná meg a boldogsághoz vezető utat. „A mai ember általában abban az ijedt aggodalomban él: „Mi jut nekem? Miről .maradok le?” Ezért élete törtető hajszában telik. Jobb, ha a lényéből ez sugárzik: — Mit tudgk adni?” — írja Weöres Sándor, a költő. Mindnyájunknak jobb lenne, ha gyakrabban eszünkbe jutna ez a gondolat. Bodnár István 1
