Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-29 / 151. szám

KM HÉTVÉGI melléklet 1985. június 29. o A pró szemekben hull az égi áldás. Ami persze nem lenne baj, hiszen ilyenkor, június végén is kell az eső a földekre. De nem most, 1985 nyarán, s nem itt a keleti végeken, ahol kis megszakításokkal hó­napok óta esik, csak esik. Már a gólyamadarak is unják ezt a rengeteg vizet. Fenn gubbasztanak a szé­naboglyákon, csak néhány nagyon éhes társuk boga­rászik a réten, finnyásan lépkedve a zavaros pocso­lyában. Álmos, novemberi köd lebeg, nem'sokat látni a tájból. Ha nem jártunk volna erre már százszor, csodálkoznánk: mi szépség van e vidéken. Ám jár­tunk, így tudjuk, párját ritkítóan gyönyörű e tájék. Pláne, ha Gyarmat felől jövet elhagyjuk az Űj-Túrí. Balra nagy legelő, százados tölgyfákkal, jobbra meg vad, sűrű bokrokkal sze- gélyzett szántó, régi víz­mosások ... S ha a hori­zontra nézünk, hát az ma­ga a csoda! A Kárpátok csúcsai kéklenek ott, átfog­ják az egész láthatárt. Pompás műút szalad egészen Tiszabecsig, de ha jobbra fordulunk, Uszka, s Magosliget felé, akkor sem zötyög az autó. A megye- székhelytől azonban még így is jó másfél órányira van a leggyorsabb autóval is ez a tájék, s bizony kez­di érteni az ember a régi mondás igazságát: Uszka, Bökény, Magosliget, az is­tentől elbillegett... Uszkába ér az autó, s mire felocsúdunk, már a szomszédos faluban, Ma­gosligeten járunk. Hohó1 Nem addig Uram! Hiszen ml pontosan Uszkába in­dultunk, a megye egyik legkisebb falvába. Egyik legkisebb, de talán leg­szebb falvába. Hatalmas diófák, sűrű szilvások, s igazi, ősi szatmári porták... — Házat akarnak ven­ni? — kérdik hárman is az idegentől a bolt előtt. — Lehet, válogathatnak. Eev Trabanthoz nehezebben jutnak, mint nálunk egy szép, rédelyes házhoz... Csendesen szemerkél az eső még mindig, a bolttal szemben behúzódunk hát egy házba. A gazda, Kere­kes Zoltán jóval túl már a hetvenen, ám fittyet hány az időre, vígan szaporázza lépteit. Most a reggel kocs­taníttassuk tanár úr? Ah­hoz pénz kell. A szövetke­zet meg nem ad ösztöndí­jat. Aztán hála az Urnák, csak elment. Igaz, ha az állam nem segít ösztöndíj­jal... Istenem ... ! Harma­dikos, vagy negyedikes volt már, jön haza az egyik hét végén, s látjuk, lyukas a könyökén a kisujjas. Az házat. No de megbocsássa­nak, én megyek, mert vá­rom a vízügyet, a templom meg a töltés ügyében. Indulunk mi is. mert hosszú még ugyan a nap, de fontos dolgunk van. Keressük Erdélyi Tibor ba­rátunknak, a világhírű néptáncosnak az édesany­ját, hiszen mikor legutóbb deszkázott ablakok falu­ja ... Dél van, húzzák a ha­rangokat a református templomban. Alacsony, szí- jas ember a harangozó, furcsán néz ránk, mintha isten tudja honnan jöttünk volna. — Hajaj kérem, nagy so­ra van az életnek! — néz Barangolások Dacolva tűzzel, vízzel... csozta le az udvaron a szőlőt, ott áznak a friss hajtások az udvaron. — Sajnos, így járt a mi falunk is, mint az én lu­gasom. — mondja, s meg­áll pillanatra a tornácon. — Lekoecsozták azt is, alig talál nálunk fiatalembert. Bent ülünk a tisztaszo­bában, s Papp Benjámin, a református egyház kuráto­ra folytatja az iménti gon­dolatot. — Ne higgyék, hogy most kezdődött ennek a falunak a fogyása — legyint. — Még az ötvenes években. A hatvanas évek végén meg aztán ... Akkor még együtt gazdálkodott Uszka és Ma­gosliget — Tiszabeccsel csak jóval később egyesül­tünk — sajnos abban az időben nem sokat törődtek a fiatalokkal. Aki egyszer innen elkerült valami isko­lába ... az valahol Debre­cen, Nyíregyháza környé­kén állapodott meg. — Elment a te fiad is — bólogat a házigazda. — Pedig emlékszem, milyen jó fejű fiú volt az. Hol végzett, Nyíregyházán? — A gimnáziumot. Az egyetemet meg Debrecen­ben. Tudja hol van most? Nádudvaron. Az ország leghíresebb termelőszövet­kezetében. De itt nem kel­lett. Tiszta ötössel érettsé­gizett, a tanárok könyörög­tek. hogy taníttassuk. Hogy anyja egy fél délelőtt dol­gozott, míg sikerült befol­toznia. Ne búsulj fiam, nem szégyen a szegénység! Egy a fontos, maradjon tiszta az ember. — Beccsel mikor egye­sültek? — öt, vagy hat éve ... ? Bár hamarabb összeháza­sodtunk volna! Igaz, a ta­valyi esztendő nem sike­rült valami fényesen. de néhány embernek legalább ma már van hol dolgozni. Pláne az asszonyoknak. Tudják mit kellett eddig csinálniuk, ha egy kis pénzhez, háztájihoz akar­tak jutni? Ganét teregettek a határban. Ne mosolyog­janak, így volt. Mondok én ennél különbet is! Volt olyan esztendő, hogy zár­számadáskor nekünk kellett visszafizetni a közös kasz- szájába, mert a pénzünk még az esztékát sem fe­dezte. Igaz, ez a kezdetek kezdetén volt, de igaz volt. Szóval ma már az asszo­nyok nem panaszkodhat­nak. Ládagyár, harisnya­üzem, fűrésztelep ... szó­val egy részük dolgozhat. Csak hát a fiatalok... ! Kérem ez tragédia, valósá­gos tragédia. Egyszerűen nincs hol elhelyezkedniük. Azért látják ezt a sok üres portát is. Az öregek el­mennek, ki a temetőbe, s nincs aki tovább lakja a Pesten találkoztunk, a lel­künkre kötötte: ha Uszkán jártok, az én anyámat fel­tétlenül keressétek meg! — Jaj-jaj, hát mért nem ezzel kezdték? — nevet Kerekes Zoltán. — Hát ez a drága öregasszony, aki végighallgatta a beszélgeté­sünket, pontosan a Tibor édesanyja. Ez az ember, Papp Benjámin pedig az a híres kerékgyártó, akinél megtanulta nem csak a táncot, de a fát is szeretni. No, elhiszik most már, hogy valóban kicsi ez a mi falucskánk ... ? De még milyen kicsi! Kétszázhetvenen, legfel­jebb kétszáznyolcvanan lakják, pedig még a század- fordulón is majd félezren éltek itt. De hát a végek­nek mindig ez volt a sor­suk. Az itteniek is jó ka­tonák, jó munkások voltak, s mi kell egyéb a mostani hazának? „Bajban van a messze város, Gyűrkőzm kell a Halállal: Gyűrkőzz, János, rohanj, János.” Mormoljuk a halhatatlan Ady-verset, s közben a második nagy háborún jár az eszünk. Csak e marék­nyi faluból hetvenhárom férfiembert parancsoltak ki Oroszországba. Harminc- egynéhányan tértek visz- sza ... Azóta mondják a környéken: Uszka az öz­vegyasszonyok faluja, a be­ránk szigorúan. — Har­minchat éve állok az egy­ház szolgálatában, tudják hány embernek harangoz­tam én azóta!? Nem fog­ják elhinni. Pontosan két­százkilencvenhatnak. Igaz. nem mindet Uszkán te­mették, de a mi haran­gunk szól minden uszkai- ért. .. temessék akár Ame­rikában is. Szép, fehér bajszú öreg­ember bólogat a harangozó szavára, Kánya Lajos, Usz­ka legidősebb embere: idén töltötte be a kilencvenedik évét. — Húzhatod nekem is nemsokára, lassan szólít engem is az Ür — mondja csendesen. Őri Sándor, a harangozó felcsattan: — Ugyan már Lajos bátyám, megüljük mi még a száz évét! A kerítésnek támaszkod­va beszélgetünk, egyre töb­ben leszünk. Valahonnan Liget felől megérkezett bi­ciklin a községi párttitkár, Mester Miklós is. Jól meg­termett, szókimondó em­ber, amúgy sofőr a szövet­kezetben. — Az óvoda ügyében szaladgálok, de hát... — legyint. — A gyermeke­ink, vagy tizenöten Magos­ligetre járnak óvodába, és hiába megyünk fűhöz-fá- hoz, nem tudjuk elérni, hogy az autóbusz az óvoda előtt álljon meg. Most még hagyján, de télen! Volt olyan este, hogy két óra hosszat fagyoskodtak a gyermekek mínusz huszon­öt fokos hidegben, mert nem jött a busz. Mondtuk a Volánnak, hogy társadal­mi munkában megépítjük mi a buszfordulót, mintha a falnak beszéltünk volna. — Pedig még a buszvá­rót sem kellene arrébb vin­ni, mert nincs — mondja bosszúsan Simon Kálmán traktoros, akit épp a na­pokban választottak meg tanácstagnak. De nemcsak az óvoda bosszantja mostanában az uszkaiakat. Nemrég kezd­tek a vízügyesek a falu alatt kanyargó Batár tölté­sének megerősítéséhez, s a nagy gépek tönkrevágják előbb-utóbb a kerteket. S még ez lenne a kisebbik baj, de úgy hírlik, a gát nagyobbításával jó néhány kertet meg is csonkítanak majd, de az érintettek er­ről mindeddig semmiféle hivatalos papírt nem kap­tak eddig. Megsínylette a vízügyesek munkáját a rit­ka szép, védett reformá­tus templom és a harang­láb is, a gátról lecsúrgó eső megtámadta a falakat. Mikor tariulunk már meg úgy építeni, hogy ne pusz­títsuk meglevő értékeinket közben ?~ Igaz, ez a falu megszokhatta már — meg lehet-e ezt egyáltalán szok­ni? — a pusztulást, hiszen az emlékezet szerint az el­múlt három évszázadban kétszer is teljesen megsem­misült. Legutóbb a század- forduló táján égett le a fa­lu, előtte meg a Rákóczi- szabadságharc idején, a feljegyzések szerint 1703- ban. Itt a szomszédban, a Bajnok nevű dűlőn vívták a kurucok első jelentősebb győztes csatájukat, Uszka azonban megsemmisült. Másfél kilométerrel délebb­re költözött ekkor. a falu, a mostani helyére. Azóta is állja a történelem viharait. Vajon meddig dacol még a nem mindig kegyes idő­vel ... ! Balogh Géza Másért is, e látványért pedig különösen érdemes felkeresni Uszkát (Elek Emil felv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom