Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

1984. október 13. ® Megyénkből indultak Megkésett találkozás egy rendezővel Az uszkai boldogember — Pajtás! Hát te Milotán voltál tanító.. Akkor tied az egész házam! Valahogy igy kezdődött az ismeretségem Pesten, a belvárosban Erdélyi Tiborral, e szép szál, uszkai magyarral, aki — hiába töltöttem el vele majd egy napot — egyszer sem kérdezte meg, mi újság otthon, Szat- márban. Minek is kérdezné? Most jött haza néhány napja onnét, s már készül is vissza a Batár partjára, haza, az édesanyjához. ötvenegynehány éves, és a magyar nép­tánc Rábai Miklós mellett egyik legismer­tebb egyénisége. Az Állami Népi Együttes szóló- majd magántáncosaként bejárta a fél világot, Angliától Argentínáig, a Szovjetuni­ótól az Egyesült Államokig, de akárhol volt., a harmadik nap múltán már az-járt a fejé­ben, mi lehet vajon otthon, íürdenek-e már a lányok a Batárban, s virágzik-e még a kö­kény a töltés oldalában? Mit csodálkozunk ezen? Joó Györgynek, Móricz „boldogembe­rének” is ez forgott az agyában, amikor oda­hagyta a diófás, rédelyes Magosligetét! Usz- ka pedig Magosligethez ötszáz méterre sincs, egy húron pendülnek itt az emberek. Ha el­repülnek otthonról, oda vágynak ők haza, mindig csak haza, a keleti végekre. Erről folyik a szó itt Pesten is, a hetedik kerület egyik öreg bérkaszárnyájának máso­dik emeleti lakásában, ahol a gazda le sem tagadhatná, hogy Szatmárból jött, Móricz földjéről. Ékrovásos, rozettás, tulipános fara­gott mángorlók parancsolnak állj-t a belé­pőnek, beljebb meg a gyönyörű nagybányai, misztótfalusi szilkék. S persze a csodás fali­képek, bútorok, melyek nem Milotáról, Becs­ről vagy Uszkáról származnak ugyan, de a diófa, s a vadkörte igen, melybe a házigaz­da lehelt lelket ráérő óráiban. — Hát most már ráérek — mosolyog, s ez a huncut, csibészes mosoly ott marad arcán egészen búcsúnk utolsó órájáig. — Nyugdí­jas lettem immár négy esztendeje. — Nyugdíjas? Negyvennyolc évesen!!! — Aki majdnem harminc esztendőt tölt el táncosként a színpadon, hidd el, megérdem­li már Ilyen korban is a nyugdíjat. Ami per sze nem azt jelenti, hogy nyugdíjasként is kell élni. Most végre kiélhetem a fa iránti szenvedélyemet, s van időm a táncokat nem­csak előadni, de gyűjteni is. — Melyik a kedvenc tereped? — Hát melyik lenne? Szatmár! De ne mondd még egyszer azt, hogy terep, mert az nekem a hazám, az édesanyám földje. Mely­ről Kaffka Margiton át Czine Miskáig any- nyian, s oly szépen írtak már ... ! — Ti földiek itt Pesten találkoztok néha? — Számon tartjuk a másikat. S a jó bará­tok itt is megtalálják egymást. Én pél­dául a múltkor vittem egy szépen faragott citerát Czine Miskának, szegény nézett is rám, hogy mihez kezdjen ő most evvel a szerszámmal. De megígértem neki, hát elké­szítettem. Van már annak nyolc éve is tán, hogy előadást tartott a meghívásomra a népi együttesnél a magyarságról, a népiségről, de hát nem volt pénzünk, vagy száz forintot tudtunk volna fizetni. Akkor ígértem neki: ne félj Miskám, faragok én neked egy cite­rát. Eljátszhatod majd rajta az apád nótáját. Hát most jutottam el odáig, hogy el vittem neki, s úgy, de úgy örült: nem feledte cim­borája nyolc éve tett ígéretét! Hallgatom Erdélyi Tibort, s közben gyö­nyörködöm a kis lakásban. Pedig így, első látásra, alig van itt mit nézni. Nincs nyolc­vanezer forintos ülőgarnitúra, finn bútor, valódi perzsa szőnyeg. De van kényelmes fo­tel, tágas könyvespolc, s rengeteg fa dom­bormű, ^szobor, falikép, gyönyörű térelvá­lasztó, természetesen mind otthoni fából, s mindegyik a házigazda kezemunkája. Mert nemcsak a tánchoz, a fához, a vésőforgatás­hoz is nagyon ért. Isten tudja hány díjat nyert faragásaival. S éppen ez a furcsa. Mert azt még megér­ti az ember, hogy valakinek könnyen jár a lába, de hogy a keze is . . . — Azt hiszed táncosnak készültem én pu- lyakoromban . .. ? Ugyan! Asztalosnak. Volt nálunk a faluban egy nagyon ügyes kezű ember, a szomszédból, Tiszapéterfalváról ke­rült Uszkába, ő fúrt-faragott mindig. Ott őgyelegtem mellette, s felcseperedvén bíztat­tam: Béni bátyám, váltsa ki az ipart! Leszek én az inasa. De hát beszélhettem én neki, fel kellett jönnöm Pestre, hogy kitanuljam az asztalos mesterséget. Az idő tájt, a negy­venes évek végén volt ott mifelénk a Tisza mentén az a nagy árvíz, akkor keveredtem ide Pestre, ipari tanulónak. S kitanultam az asztalos mesterséget, restaurátor lettem az Iparművészeti Múzeumban. Azt folytatom most, harminc esztendő múltán. — Itt, ebben a parányi lakásban? — Nem mondtad, hogy kíváncsi vagy a műhelyemre is! Van egy kcs telkem, házacs­kám fent a hegyekben, kint Ady-ligeten. Van kedved megnézni? Hogyne lenne!­Szóval át a városon, Népköztársaság útja. Oktogon, Lenin körút, Margit-híd. A Duna közepén járunk, gyönyörködöm a Szigetben, az Országházban, mikor Erdélyi Tibor meg­szólal : — Hallod, az kész csoda, hogy most itt ülsz a Skodámban, s én cipellek végig a városon. Négyen voltunk már testvérek, mikor negy­venötben édesapánk odaveszett a nagy ziva­tarban, valahol az orosz erdőkben. Volt egy hold földünk, no evvel kezdjen valamit egy férfi nélkül maradt öttagú család! Én vol­tam a legidősebb, én segítettem szántam- vetni szegény nagyapámnak. Ráadásul — mit tagadjam — jobban szerettem én a könyvet, mint a kapát, haragudott is érte édesanyám: Minek a könyv a gazdaember­nek! — Táncoltál otthon is? — Néni volt nekem kedvem egy-egy ne­héz nap után még ahhoz is! A citera, az igen. Itt Pesten, a diákotthonban is hosszú ideig csak kísértem a citerámmal a táncoso­kot. Aztán megbetegedett egyszer az egyik lány párja, nyakunkon volt az előadás, s kí­nunkban engem ugrasztottak a helyére. In­nen kerültem aztán a KISZ Központi Mű­vészegyütteséhez, ahol meglátott egy kis idő múltán a felejthetetlen emlékű Rábai Mik­lós, s vitt magával az Állami Népi együttes­hez. Hogy ott ragadjak egy jó negyedszázad­ig. Elhagytuk már a várost, hűvös őszi erdők, hegyek-völgyek között járunk. S egyszer cs^k hatalmas székelykapu állja útunkat, Erdélyi Tibor igazi birodalmában járunk. Mert azt talán mondanunk sem kell, hogy a kaput ő faragta jó tízhónapos munkával, de a ház, ott fenn a hegytetőn is az ő keze munkája. Meg a feleségé, akit még fiatal táncosként ismert meg a legendás népi együttesben. — Pénzünk nem volt, így magunknak kel­lett belevágnunk az építkezésbe. Négyezer forintos nyugdíjból házat — még csak ha víkendház is — építeni Budán... ! Ügy nézz erre a vityillóra, hogy itt csak az ablakot készítette más. Megcsináltam volna én ezt is, csak kifutottam az időből. Mert van nekem dolgom most is. Vezetem a Vadrózsák Nép­táncegyüttest, most készülünk Franciaország­ba, meg hát járom Magyarországot. Hallga­tom a régi öregeket, lesem a táncukat, moz­dulataikat. Szóval a ház, mely egyben műhely is, mely hamisítatlan szatmári hangulatot áraszt. Szilkék, dugig tele otthon főzött szilvalek­várral, befőttes üvegek otthoni uborkával, a parketta milotai, az étkező fala tiszabecsi, s ott az a rengeteg szerszám, a gyalupad, a véső rfiintha csak az első mester, az uszkai. kerékgyártó műhelyében járnánk. A fal hó­fehér, s csak egyetlen kép rajta, még 1950- ből. Nem is kép az, hanem egy oklevél, há­zigazdánk dicséretes szakmunkás-bizonyítvá­nya. Tehetne ő pedig a falra más képeket is, például a napokban Japánból érkezetteket. Halomnyi színes ,fotó, a parkett közepén Er­délyi Tibor, körötte tucatnyi japán fiatal. Tízezer kilométerre Magyarországtól próbál­ják az ecsedi verbunkot. — Ötödször voltunk már kint a felesé­gemmel, istenemre mondom, nem dicsek­szem: alig akartak bennünket hazaereszteni. De nem is ez a fontos, gyere csak, nézzük meg a kertet. A szőlőt, amit az édesanyám udvaráról hoztam. Már terem, lehet szemel- getni. Ülünk egy kövön, kóstolgatjuk a fehér iza- bellát, s diót törünk, csak úgy két tenye­rünkkel. Lent a völgyben zúg, morajlik p. város. Mi meg a szülőföldről, Uszkáról, Szat- márról beszélünk. Mintha csak otthon len­nénk, egy vén kertben, az öreg diófák alatt. Balogh Géza A dolgok állása A film: a legkiszolgáltatot­tabb valamennyi művészet közül. Nemcsak mondandója és kifejezési eszközei, ha­nem puszta léte függ a min­denkori gazdasági és hatal­mi viszonyoktól. Még a szo­cializmus körülményei között is, aholl a kultúra árujelle­gét minimálisra csökkenti a kultúrpolitika, érezhető egy­fajta kényszerhelyzet, amelynek következtében „áron aluli” szórakoztatóipa­ri termékek is eljutnak a moziba. Ennek, ha nem is egyenes következménye, de mégis öszefügg vele, hogy egyes igényes művészi alko­tások késve vagy egyáltalán nem szerepelnek a kínálat­ban; s hogy egyes rendező­ket csak jókora KÉSÉSSEL ISMERHETÜNK MEG. Így vagyunk Wim Wenders nyugatnémet rendezővel is, akit itthon Az amerikai ba­rát című filmje kapcsán méltathattak, illetve a sze­mélyes találkozás lehetőségét a televízió Stúdió ’84 műso­ra teremtette meg. Wenders a nyugatnémet új hullám második nemzedé­kének Fassbinder mellett kétségkívül a legkiemelke­dőbb egyénisége. Pályája 1967-ben kezdődött, s alko­tói egyéniségének szuverén voltát leginkább az igazol­ja, hogy önálló gondolkodás- módját és képi világát az amerikai film olvasztótége­lyébe bekerülve is meg tud­ta őrizni. Bár a szakmai közvéle­mény 1971 óta számon tart­ja, igazán a 80-as évek leg­elején vált világszerte is­mertté részben azáltal, hogy Hammett című filmjének for­gatását több ízben is félbe kellett szakítania a produ­cerrel, Coppolával folytatott vitája miatt, s főként azért, mert e film forgatási szüne­teiben készült el egy másik filmje, A dolgok állása, amellyel a rendező elnyerte a velencei fesztivál Arany Oroszlánját 1982-ben. A bemutató idején megje­lent kritikákat lapozva fel­tűnik, hogy a friss méltatá­sok mennyire féloldalasán közelednek a műhöz. A re­cenzensek fő gondja az volt, hogyan lehetne bizonyítani az önéletrajzi jelleget, s fő­ként azt, hogyan lehet kimu­tatni a Hammett forgatási körülményeit A dolgok állá­sában. Tagadhatatlan, hogy vannak olyan mozzanatok e filmben, amelyek a figyel­met ilyen irányba fordítják. Maga az alapötlet is ezt su­gallja. Egy rendező tudomá­nyos-fantasztikus filmet for­gat, ám elfogy a nyersanyag, s a stáb leállásra kénysze­rül. Maga Wenders — aki a legélesebben tiltakozott az ellen, hogy művében önélet­rajzi filmet lássanak — lu­das a dologban, hogy az elemzők ebbe az Irányba mentek el, mert például operatőr hősét Joe Corby - nak nevezi el, s a szakmabe­liek előtt köztudott volt, hogy a Hammett operatőre Joe Biroc, tehát a filmbeli név a valóságos anagrammá­ja. Ezen a szálon aligha le­het eljutni a film igazi érté­keihez. A másik szálat pe­dig Wenders rögtön a film elején a kezünkbe adja, ezért feltűnő, hogy erre kri­tikusai lényegében nem for­dítottak figyelmet. A főcím előtt pergő jelenetek annak a filmnek a részletei, ame­lyet a kényszerhelyzet kö­vetkeztében nem tudnak folytatni. E filmbeli film a ma oly divatos témát, az ATOMKATASZTRÓFA TÚLÉLÉSÉNEK ESÉLYEIT mérlegeli. De ezt nem jelzésszerű rövidséggel te­szi, hanem hosszan rész­letezi, amelyből arra kell gyanakodjunk, hogy töb­bet jelent annál, mint­hogy egy forgatócsoport kényszerűen leáll. A létezés és a megsemmisülés határán álló ember jelenik meg a filmbeli filmben, olyan ha­tárhelyzetben tehát, amely­ben a cselekvés alternatív lehetőségei elvesznek, az ember gyakorlatilag a vá­lasztás lehetőségétől is meg- fosztatik. A dolgok állása további jelenetei egyre in­kább megerősítik a nézőben azt a sejtést, ami az emlí­tett intonáció következtében ébredt benne: az egziszten­cializmus filozófiájának kulcsfogalmait teszi le a rendező a képek nyelvén a nézők elé. Aligha valószínű persze, hogy a néző, aki minden előzetes tájékozódás nélkül ül be a moziba, azonnal rádöb­benjen erre az összefüggésre, de amikor a sejtés bizonyos­sággá válik, egyre inkább izgalmasnak érzi a filmet. (Nem a kalandfilmek szoká­sos izgalomteremtő mecha­nizmusaira kell nyilván gom dőlni, a film az intellektus síkján ígér izgalmakat.) Sa­játos bizonyítéknak foghat­juk fel a főcím alatti kép­sort annak igazolására, hogy a film alapszövete valóban a sartre-i filozófia: miköz­ben a feliratok elfutnak te­kintetünk előtt, láthatjuk a stáb tagjait, de külön-külön, mindenki a saját dolgaival törődik, magára hagyatva. Ez az egyedüllét, a kontak­tusteremtés lehetetlensége a legnyomatékosabb formában a film végén jelenik meg abban a jelenetben, ahol a producer és a rendező ta­lálkozik A CÉLTALANUL BOLYONGÓ LAKÓKOCSIBAN. Az egzisztencializmus a tár­sadalmat az elidegenült szubjektivitás világaként szemléli, s Wenders látha­tólag elfogadja ezt a tételt. Egy bizonyos: Wenders filmje szélsőségesen pesszi­mista. Ez nyilvánvalóan kö­vetkezik egy elidegenült pol­gári világ analíziséből. Hiba lenne azonban gondolatait egyetemes érvényűeknek te­kinteni. A dolgok állása — ha ezt Wenders nem is teszi hozzá — megváltoztatható. Ebben hinni: több, mint le­hetőség. Hamar Péter Nem állítom, hogy a kiváló szociálpszichológus, Hankiss Ag­nes Kötéitánc című könyve — megjelent a Gyorsuló idő soro­zatban, a Magvető Kiadó gondo­zásában — tömegolvasmány lesz. Tanulmányok gyűjteménye a kö­tet a társadalmi azonosságtudat válságáról. Mégis, ha sikerül megbarátkozni a tudományos stí­lusban írt nagyon is életszerű megfigyelésekre alapozott mun­kával. és sikerül nyomon követ­ni azokat a lélektani, logikai ok­fejtéseket, érveket és ellenérve­ket, amelyekkel témáját Hankiss Ágnes kibontja, izgalmas szelle­mi „kaland” részesei lehetnek azok is, akik ritkán, vagy egyál­talán nem olvasnak ilyen műve­ket. Természetesen jó néhány alapvető szociológiai, lélektani kifejezéssel — idegen szóval — tisztában kell lennünk, hogy ért­sük. azaz megértsük, milyen kér­dések megoldásába, illetve meg­válaszolásába kívánja beavatni olvasóit a szerző. Melyek ezek? . Szándékosan a legkülönbözőbb események és személyiségek kö­zös, elsősorban társadalomlélek­tani jellemzőit kutatja a Kötél­tánc szerzője. így kerül kötetébe történelmünk egyik nagy alakja, a két nagyhatalom között kötél­táncot járó erdélyi reálpolitikus, Bethlen Gábor, a kiváló képes­ségű tudós, Martinovics Ignác — és ugorjunk egy jót — a hajdani énekesnő. Karády Katalin. Szokatlan e „társítás”, mégsem erőszakolt. A szociálpszichológus Hankiss Ágnes: Kötéltánc a jellemek, események belső lo­gikáját — ellentmondásait — ku­tatva jut el általános és haszno­sításra váró tanulságokhoz. Napi politikai, közéletünk alakításában is gondolatébresztő, figyelmezte­tő jelenségekre hívja fel a fi­gyelmet. A közemberét éppúgy, mint a vezetőkét. Kötetéből ezúttal a Karády-je- lenséget emeljük ki. — hisz a Bethlen Gábor, Martinovics Ig­nác személyiségét, belső konflik­tusait. cselekvésük rugóit feltáró elemzés külön-külön mélyreha­tóbb bemutatást igényelne. A Karády-lemezek körül kialakult már-már tömeghisztériának is nevezhető jelenség azonban még elég közeli ahhoz, hogy az ol­vasóban felidézze a háborús évek szupersztárjának meghökkentő ,. dia dal m en étét ”. T ag a dh at atl an ugyanis, hogy Karády Katalin mintegy három évtizednyi hall­gatás után, „galambbúgó” hang­jával belépett az 1979/&0-as évek magyar társadalmának közéleti színpadára, heves, bár gyorsan átvonuló vihart kavart maga kö­rül. és — ahogyan valaki meg­fogalmazta — megosztotta a ma­gyar társadalmat: elérzékenyü­lőkre és méltatlankodókra. A társadalomlélektan rugóit kutató szakember éppen arra kí­váncsi. mi a titka annak, hogy néhány hónap alatt elkelt 400 ezer Karády-lemez, ami négyszerese a popműfaj legnépszerűbb, úgyne­vezett aranylemezeinek. A lemez váratlan megjelenése felkavarta a közhangulatot, találgatások, vi­ták kaptak lábra, miért éppen a szocializmus .34. évében került sor Karády Katalin „rehabiiitá- sára”, mi magyarázza a lemez nagy sikerét. A szerző bevallott célja —het­ven megkérdezett interjúalany válaszait is felhasználva —. hogy megkísérelje a „Karády-jelenség politikai tartalmával kapcsolatos nézetekből, véleményekből, le­gendákból kibontani azokat a mögöttes képzeteket, amelyeket az tehet számunkra érdekessé, hogy sokkal több közünk van történelmi és társadalmi önké­pünkhöz, mint Karády Katalin­hoz”. * A szerző a kollektív képalko­tás kényszerű zavaraira irányít­va a figyelmet hangsúlyozza: ha a politikai, társadalmi jelensé­gekről alkotott képen fehér fol­tok, áttekinthetetlen összefüggé­sek, ellentmondások, abszurditá­sok érezhetők, s egyszerre bekö­vetkezik egy váratlan fordulat — esetünkben a Karády-lemezek megjelenése, anélkül, hogy tisz­tázott lett volna a nyilvánosság előtt a háborús évek sztárjának valóságos életútja, szerepe, po­zitív vagy negatív előjelű művé­szi és emberi múltja — ez úgy­mond sokkolja a közvéleményt, megzavarja értékrendjét, tájéko­zódását. A Karády-jelenség is arra utalv az elfojtott, fel nem dolgozott múltunk — még ha nem is egy jelentős tényről, vagy történelmi személyiségről van szó — válsá­got, zavart idézhet elő. „Kollektív képalkotásunkban, a múltra vonatkozóan, a méltány­talanságérzet egyik fő forrása a háborús évek történeti feldolgo­zásának a módja” — mondja a szerző. S ha azzal kezdtük, a Kötél­tánc nem valószínű, hogy tömeg­olvasmány lesz, abban is bí­zunk: nem marad egy szűk ol­vasói réteg kuriózumolvasmánya. Ha áttételesen is, de rólunk szól, társadalmi, történeti önismere­tünkről. Amin még jócskán akad igazítani való. Páll Géza KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom