Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-02 / 155. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 2. MEGYÉNKBŐL INDULTAK Az űrhajós „civilben" R eggel fél nyolcra beszéltük meg a ta­lálkozót, mert minden napja — a mai is —, végtelenül zsúfolt. Ezen a napon Vámosgyörkre indul, utána még két helyen találkozik a KISZ-esekkel. Valami­kor késő este ér vissza Pestre, akkor pedig elő kell venni a tankönyveket, mert vizsga- idpszak van, s a műszaki egyetemen még neki sem adják könnyen a diplomát. S ha még azt is tudom, hogy ezek mellett egy sor szervezetben: az MHSZ-ben, az Országos Béketanácsban, a KISZ Központi Bizottsá­gában végez társadalmi munkát; közben egy hónap alatt vendégeskedett az NDK bé­kefesztiválján, a párizsi repülőgép-világki­állításon, meg az Interkozmosz munkabi­zottsági ülésén Szófiában, — akkor tökéle­tesen megértem, miért kellett vele három­szor, négyszer is újra időt egyeztetni a be­szélgetéshez. Természetes mozdulatokkal ül le a kerti székre, érdeklődik a szabolcsiak iránt és várja a kérdéseket. Banálisnak tűnik, még­is ezzel kezdem: milyen az űrhajós élete ci­vilben? — Nehéz. Nem panaszként mondom, de sokkal fárasztóbb, mint a szkafanderben. Talán éppen a „civil” élet sokrétűsége mi­att. Mert az embernek a nap minden órájá­ban minden beszélgetés során rendkívül koncentráltan kell figyelni, hiszen azt is pontosan visszakérdezhetik — és nem egy­szer vissza is kérdezik — amit fél éve mondtam. De azért senki ne gondolja, hogy emiatt a rossz közérzetűek táborába tarto­zom. Igaz azok közé sem, akik szeretnek a fényben tündökölni. Azt sem mondhatom, nem esik jól, hogy a legkülönbözőbb embe­rekkel találkozhatok, beszélgetek. Alkati kérdés, hogy szeretem az. embereket, jól ér­zem magam közöttük. Akkor is, ha az utcán sétálok, akkor is, ha élménybeszámolón va­gyok és akkor is, ha — mint legutóbb Berlin­ben űrhajós társaimmal, vagy Szófiában — régóta ismert, s általam nagyra becsült szak­emberekkel hozott össze a sors. Világűr, világhír. Farkas Bertalan a Sza­bolcs megyei Gyulaházától, a kisvárdai gim­náziumtól, a nyíregyházi repülőklubtól jutott el Bajkonurig. A főhadnagy pilótaként, űrhajósjelöltként, de barátként és emberként is kitűnőre vizs­gázott. Megbirkózott a Kozmoszban is a rá­bízott feladattal. Ám ami ettől jóval nehe­zebb, azzal a kozmikus népszerűséggel is, amellyel a repülés után a Szovjetunióban, majd hazájában, és szűkebb szülőföldjén, Szabolcs-Szatmárban várta. Három év telt el a sikeres visszatérés óta, s azóta, hogy Farkas Bertalan egycsa- pásra alezredes lett, megkapta a legmaga­sabb magyar és szovjet kitüntetéseket. Mintha tegnap lett volna: a szülőhaza, a szü­lőmegye lakói nagy izgalommal, tiszta meg­becsüléssel és örömmel fogadta asztronauta fiát. Berci — ahogy mindenki gyorsan elne­vezte —, akkor a nyíregyházi állomáson ezt mondta: „összeszorul a szívem a meleg fo­gadtatást látva, érezve. Éppúgy izgulok most, mint a start előtt. Tudom, az idő igen rövid, nem lesz alkalmam ezalatt arra, hogy élmé­nyemet megosszam mindenkivel, de remé­lem lesz egyszer időm, hogy hosszabban időzzek itthon . ..” Most itt, a pesti tiszti ház teraszán arról faggatom: sikerült-e megtartani az ígéretét. — Igen is, meg nem is. Jó néhányszor voltam azóta otthon, mégis úgy érzem, nem eleget. Persze nem szakadt meg a kapcsola­tom sem a szülőfalummal, sem Kisvárdával, sem Nyíregyházával, sem a megyémmel. Ennek egyszerű a magyarázata: nagyon sok ismerősöm, barátom él ott. Másrészt: a fe­lejthetetlen gyerekkori emlékeket semmi nem képes kitörölni az emlékezetemből. Mégha közben-közben telik is az idő. Egy­kori diáktársaim ma már felnőtt emberek, sokuk felelős munkakörben dolgozik. Ne­kem ez is jóleső érzés. Az pedig különösen, hogy úgy érzem, ennek ellenére is mindig szeretettel várnak haza. A gyulaházi arcok nem mosódhatnak el. Ami viszont fájó: az élet törvényszerűsége szerint el is mentek közben emberek, akik nagyon közel álltak hozzám. Generációk váltanak, egyre több az ismeretlen arc, az olyan ember, aki egy- egy találkozásunkkor úgy mutatkozik be. én annak és annak vagyok a fia, vagy a lánya. Sajnos, rengeteg a dolgom. Fájlalom, hogy emiatt elég ritkán jutok el arrafelé. Nagy örömöm azonban, hogy mindenütt azt látom: gyermekkorom szegény megyéje mennyire építkezik, fejlett, iparosodott terület lett. Nem csupán látni öröm. de hallani, olvasni is a szűkebb szülőföld sikereiről. A nyíregy­házi repülős fiúkról, de még a focistákról is. akiknek a szezon végén ismeretlenül is háromnaponként szurkoltam — a bentma- radásért. Benne vagyunk a beszélgetésben. Mondja, hogy mostani helyzetéből adódóan is sze­rencsés. mert eljöhet a megyébe. A műsza­ki egyetem — amelyben most tette le a ne­gyedik fél évet — már nagyon régen visz- szajár almát szedni a mátészalkai gazdaság kertjébe. Így. hallgatói minőségében volt ve­lük dolgozni az elmúlt ősszel ö is. Üzeni: idén is számíthatnak rá. A nyírségi repülő­sökkel való kapcsolata folyamatos. A fiúk beszámolnak neki dolgaikról, tanácsokat és segítséget is kérnek, de a „gyere minél gyak­rabban” felszólításra sajnos, nem lehet min­dig pozitív a válasza. Harminchárom éves. Társával, igazi jó barátjával, Magyari Bélával tanul, vizsgázik egy számukra testreszabott. karhoz, tanszék­hez nem kötött tanrend szerint. Amit együtt állítanak össze űrhajósok, tudományos ku­tatók és tanárok. „Megértik, hogy nem tizen­kilenc éves és nem teljesen tapasztalatlan a témában az ember ...” Hogyan él az űrhajós civilben? Egy ma­gyar, aki tíz és félmillió honfitársa közül egyedül járhatta meg a világűrt, aki párt- vezetőkkel, állam- és kormányfőkkel szorít­hatott és szoríthat kezet; akit százezrek és milliók ünnepeltek. Sokan azt gondolják, hogy fényes anyagiak között, teljes gondta­lanságban. Amikor mondom neki, jó ízűén felnevet. „Ahhoz, hogy milliomos legyen az ember, nem űrhajósnak kell lennie. Magam is hallottam legendákat, hogy itt, meg itt kaptam villát, ragyogóan berendezve, s hogy ez meg az egészíti ki a luxusom komfortját. Erre mit mondhatok? Aki ezt elvállalta és csinálja, az nem pénzért teszi. Ezt pénzért nem is lehetne csinálni. Csak szívből! Igaz, nekem se adnak a boltban semmit ingyen, nekem is szükségem van anyagiakra, amiben nincs is hiányom. A mesés jövedelemmel kapcsolatban legszívesebben visszakérdez­nék: mennyi is lenne az a fizetés, amit ne­kem tulajdonítanának? Négyszobás lakásban laknak a Városliget szélén. Szerencsés ember — mondja magáról — mert hozzájutott egy külön dolgozó szo­bához, amelyben zavartalanul tanulhat, s dolgozhat az oly régen áhított könyve kéz­iratán. „Azért is jó ez a lakás, mert közel van minden kulturális, sport- és szórakozási le­hetőség és csendes a környék. Igen, a könyv! Több folyóirat és lap is megkere­sett, hogy az előkéziratot egyedül és kizáró­lag ő jelentethesse meg. Egy kiadóval meg­egyeztem. Volt azonban egy kikötésem: az első közlés joga a Kelet-Magyarországé. Ez az én megyém újságja, ennyi előny, azt hiszem, természetes. Csakhát időre van szükség. Enélkül csupán óhaj ennek a könyvnek a megírása. Remélem, ezek után erre is több jut.” Még néhány év az egyetemen. És mi lesz azután? — Nem tudom pontosan, hogy mi lesz. Annyi viszont bizonyos, hogy a tanultakat nemcsak az űrrepülésnél, de az űrkutatás­nál is lehet hasznosítani. És egyre inkább előtérbe kerülnek az olyan földi gondok, mint mondjuk az erőforrás-kutatás, amely­nek megoldásában — bármily kicsiny részte­rületen is — segíthetek. Lent már várja a kocsi, s a társa izgul, vajon elérnek-e a megbeszélt időre az élménybe­számolóra. Amíg az autóhoz kísérem, arra kérek választ, vezet-e repülőgépet mostaná­ban? — Sajnos nem. A korszerű repülés teljes embert kíván. S így számomra ez lehetetlen. Hogy milyen érzés ezt tudomásul venni? Rossz, nagyon rossz. De hát az embernek soha nem lehet teljes a boldogsága. B eszáll, felhúzza az autó ablakát, s fel­ajánlja riporteri szolgálatait. Szívesen és komolyan. Azt mondja, hogy elég sokat jár külföldön, vesz részt különböző tanácskozásokon, beszél a tudományok — elsősorban a fizika, a geodézia, az űrkuta­tás — elsőszámú szakembereivel. „Örömmel küldök onnan egy-egy anyagot. Talán meg tudom úgy írni. hogy a földijeim is szívesen olvassák. Ha a lap is igényli...” Igényeljük persze, köszönettel. De nekünk nincs ehhez a munkához megfelelő honorá­riumunk. Búcsúzóul még hozzáteszi: — Egy Kelet-Magvarországot küldjétek a címemre naponta. Ez nekem elegendő honor. Kopka János FILMJEGYZET A magyar film a közéletben A filmművészet iránt meg­mutatkozó érdeklődés megle­hetősen hullámzó nálunk. De tulajdonképpen nem is film- müvészetet kellene írnom, hanem filmgyártást, hiszen nem mind arany, ami fény­lik, s az elkészülő produktu­moknak csupán csekély töre­déke hordoz magában jelen­tős esztétikai értékeket. Mindebből az következik, hogy a vásznon mozgó képek sqkféle funkcióval bírhatnak: jó esetben megrendítő él­ményt nyújtanak, gondolko­dásra ösztönöznek, máskor — illetve az esetek többségében — másfél-két órás kikapcso­lódást ígérnek. Itt következő jegyzetemben nem a csúcsok csúcsairól, a Mephisto-ról meg a többi remekről kívá­nok szólni (Szabó István al­kotása hálistennek egyáltalán nem társtalan csillag) —, ha­nem az egymástól eltérő mi­nőségeket felvonultató ma­gyar filmről. Még pontosab­ban : filmjeink hazai státu­száról. Nem megyek vissza Ádám- hoz és Évához, de legalább egy röpke megjegyzés erejéig utalnom szükséges a felszaba­dulás előtt készített magyar filmek akkori és időnként még ma is tapasztalható ha­talmas nimbuszára. Írtam er­ről többször is, most megis­métlem főbb téziseimet. Tö­kéletesen érthető a mester­ségbeli szempontból tűrhető­en, sőt tisztességesen megfor­mált filmek — filmecskék — népszerűsége, ha az egykori befogadót és a kor ízlését tartjuk szem előtt. Az álom­gyári termékek elfeledtették a nézőkkel a gondokat. Kis­polgári ideálokat konzervál­tak. Mondom, nem ítélem el a harmincas évek mozirajongó­ját, aki a Meseautó-ért lelke­sedett. Ma már viszont az ég­világon semmi értelme az ef­fajta nosztalgiának. Akkor sem, ha a kassza szempontja­it tartjuk szem előtt. Biztos, hogy a sikerreceptek moder­nizálásával 1983-ban is lehet­ne a Kabos-vígjátékokhoz, a Zilahy-melodrámákhoz ha­sonló műveket „előállítani”, ám a művészet és a világ az­óta megváltozott. A magyar filmesek ugyancsak másféle normákat követnek. 1945 után — a háborús ájultságot követően — elég lassan tért magához Keleti Mártonék tehetséges csapata. Eleinte főleg amerikai szu­perproduktumokkal kellett versenyezniük, később fulla­doztak a sematizmus szorítá­sában, tény azonban, hogy a nehéz körülmények ellenére megtalálták az utat a közön­séghez. Nemcsak a Mágnás Miská-val, mely örökös első a látogatottsági statisztikákban, hanem a komoly drámákkal, a múlt kérdéseit feszegető vagy az időszerű gondokat ábrázoló művekkel is. Az első hajszálrepedések az ötvenes évek második felében, a hat­vanas esztendők elején kezd­tek megmutatkozni a felhőt­len kapcsolatban. A „miért rosszak a magyar filmek?” időszakában megrendült, sőt már-már elveszett az itthon forgatott alkotások presztízse. A Szegénylegények-kel, a Hi­deg napo/c-kal, a Húsz órá­val, majd a Szindbád-dal, a Szerelem-mel megint fordult a kocka: a felsorolt filmeket — s más műveket. Szabó Ist­ván, Kosa Ferenc, Gaál Ist­ván stb. munkáit — nagy­számú spontán nézőréteg lá­togatta. Űjabb apály követke­zett. Pergőtűz a magyar film ellen vezércikkekben, kabaré­tréfákban, elvi összefoglalá­sokban, rögtönzött kulturális mérlegekben. Hogy miért volt igazságtalan az egyértelműen negatívnak nevezhető köz­hangulat? Mert a magyar film nem került padlóra. Nem élte virágkorát sem, de évről évre előállt néhány igazán je­lentős — és világszerte figyel­met keltett — újdonsággal. Friss tehetségek bontogatták szárnyaikat, új stílusok és műfajok erősödtek meg, Eu­rópában és Ázsiában, Ameri­kában és Ausztráliában egy­aránt elismerték filmes ered­ményeinket. Hiába. Jancsóék nem lettek próféták a saját hazájukban. Az Angi Vera, a Mephisto, a Megáll az idő, az Egymás­ra nézve — friss nemzetközi dicsőségeink új sorozata — megint dagályt sejtetett. Meg­pezsdültek a viták többféle­képpen értelmezhető (és egy­értelműen kvalitásos) filmje­inkről, s ami a fő: sokan méltatták őket figyelemre. Szűnőben vannak az előítéle­tek — állapították meg jól- esően művészek és kritikusok, a művelődéspolitika és a for­galmazás szakemberei. Ügy látszik, továbbra is föl­le jár a páternoszter. Most éppen lefelé tart. 1983 első fél évében a magyar filmek iránti érdeklődés olyan nagy mértékben visszaesett, hogy akár közönyről is beszélhe­tünk. De ez a kisebbik baj, hiszen — tegyük fel — majd megjavulnak a mutatók a második fél évben. Ami a nagyobbik veszély: egyre job­ban fölerősödtek a csüggeteg pesszimizmus hangjai azok körében, akik valamilyen formában érdekeltek a ma­gyar film elfogadtatásában. A filmesek lemondóan tárják szét a kezüket: egyre keve­sebb a pénz, majdnem lehe­tetlen megbízatáshoz jutni, fönnáll a nem éppen kívána­tos kontraszelekció veszélye. A bírálók szintén nem cso­magolják sztaniolpapírba el­marasztaló véleményüket. 1983 filmjeiről sűrűn lehe­tett ilyesmiket olvasni a mi­nősítésekben : érdektelen té­ma, felszínes megvalósítás, szegényes kiállítás. Akik „hi­vatalból” terjesztik a magyar filmeket, sopánkodnak: rop­pant nehéz vonzóan tálalni a középszerűséget — s ráadásul egymás sarkára hágnak a do­kumentum-összeállítások, melyek a képernyőn érvénye­sülnének igazán. Csoda-e, ha ilyenformán bezárul a kör s a publikum elfordul a MA­FILM „made in Hungary”- védjegyével jelzett mozida- rabjaról? Reméljük, a szituáció csak átmeneti. Az erők felméré­sére, az illetékesek összefogá­sára van szükség annak érde­kében, hogy a válságot — mely még nincs itt, csupán fekete fellegei tornyosulnak felettünk — elkerülhessük. Veress József Termékeny időszakot követő hosszabb apály után régenvárt kötettel jelentkezett Balázs Jó­zsef. Az 1970-es évek második fe­lében a Kraszna menti krónika elemei — Koportos. Magyarok, Fábián Bálint találkozása Isten­nel, Az ártatlan című kisregé­nyei — a szerkesztés fegyelmé­vel, hősei leszorított létállapotá­nak realista feltárásával, a film­szerű ábrázolásmóddal, a szűk­szavú és drámai jellemzéssel irá­nyították az érdeklődés megkü­lönböztetett figyelmét fiatal szer­zőjükre. Az újabb kötet, .,Az el­tévedt tank” már más. a novel­lisztika műfajában kínál lehető­séget a tehetség és mesterségbeli tudás megméretésére. Tartalmi meghatározottságában a mai középkorú nemzedék pri- mér múlt élménye kettős sávját — a szerző gyermekkori és ifjú­kori élményvilágát — mutatja be: egyik a magyar falu szocia­lista átalakulásának létélménye, másik pedig a városi, pontosab­ban értelmiségi létállapot vissza­tükröződése. Eltévedt egy tank. Hogyan té­vedhet el az 1950-es évek köze­pén egy tank egy kis szatmári faluban? Hihetetlen, de erről fel­BALÁZS JÓZSEF: Az eltévedt tank jelentés érkezett, s az ügyet ki­vizsgálták. A szálak összeeskü­vőkhöz vezettek. Résztvevői: pap. gazdaember, csavargó . . . Min­denki gyanús. A félelem légköre nehezedik a falu lakóira . . . Az első ciklus 6 novellája e jelen­séghez kapcsolódva belső egy­ségből következő összetartó ere­je a helyszín azonossága. A novellafűzér hőse egy kisfiú (Neviczky), s az ő tudatában tük­röződnek a változások. Értetfe- nül szemléli a felnőttek világát: nem érti az egyenruhás emberek jövés-menését, a házkutatások okait, a vallási felekezetek közöt­ti nézetkülönbségeket, a tsz-szer- vezők és a falu lakóinak szem­benállását. Mintha az ellentétek különös egysége a gyermekérte­lemben csak sejtés maradna. A líraiságon helyenként átsütő nosztalgia hangulatot alapoz, de nem zárja ki, hogy a történel­münkkel kapcsolatos legapróbb részleteknek is kiemelt jelentő­séget tulajdonítsunk, mert igaz, egy gyermek szemével látjuk a bonyolult jelenségeket, de mé­lyebben, a változásokat megélő, megszenvedő emberek leikébe látunk. A második ciklusban közre­adott novellák egységes rendező elve, napjaink városi értelmiségé­nek egy szűkebb rétegéről készí­tett realista látlelete. A novella- füzér hőse Hamala Henrik, a te­hetségesként induló, de kisiklott életű festő. Napjaira a minden­napi munka helyett ődöngés. lé­zengés. a presszók és a vendég­lők látogatása, személyes művé­szi válsága jellemző (Aki szeret­te a fánkot és a halált). S a fel­lángolásai, az alkotás vissza­visszatérő szándéka: ,. . . . össze­szedem magam . . . Lehetetlen, hogy ne tudnék egy képet kipré­selni magamból ...” (Akiket el­visz az ördög). Szándékai bár­mennyire tiszták, köddé válnak, mert kétes egzisztenciájú, dek- lasszált társaságokban folytatja értelmetlen életét. Élete önpusztító élet, környe­zete visszahúzza, s akaratgyenge­sége nem nyújt lehetőséget ki­törésre (A fekete parádé). Sor­sának különössége, hogy létezési körén belül megmaradva a sza­badságot nem képes a reális le­hetőségek megvalósítása folya­matában érvényesíteni, ezért a társadalmi kapcsolatokban icse­lekvése tartalma társadalmilag értéktelen. Balázs novellisztikája írásmű­vészetének azért korszerű része, mert nemcsak az értelemhez, ha­nem az érzelemhez is szóló moz­zanatok adják a lényegét. Sza­vai, a fölvázolt cselekményei hi­telesek, meggyőzőek, kifejező ereje a részekre alapozottan szer­kesztett egészben rejlik, s ebben külön figyelmet keltő, hogy hangvétele tragikuma az általá­nos fejlődési folyamattól emberi­leg idegen tendenciák elutasítá­sát jelenti. (Szépirodalmi Könyv­kiadó. 1983.) Miklós Elemér KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom