Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-30 / 255. szám
1982. október 30. O Raehel K. és Jorge Ha tíú Kubából A Népszínház táncegyüttes« » megyei művelődési központ színpadán. (G. B. telv.) „Színpadi táncművészetet akarunku Nyíregyházi beszélgetés Györgyfalvay Katalinnal Ahol fellépnek érzelmeket, indulatokat kavarnak. Tetszés és nem tetszés egyaránt kíséri útjukat. Kevesebb a bíztató szó, több k Hely hangzik el, de a Népszínház tánc- együttese konokul halad a maga választotta, öt éve lelt úton. Fél évtizede alakult a jelenleg tizenhat táncost, hat zenészt; és négytagú műszaki, technikai személyzetet számláló művészeti csoport. Amikor bevezetésként Györgyfalvay Katalintól, az együttes művészeti vezetőjétől, koreográfusától az egyik nyíregyházi fellépés előtt azt kérdeztem, mit tart az eddigi legnagyobb eredményüknek, nem kis meglepetésemre csak eny- nyit válaszolt: az együttes létét. Magyarázatként hozzátette, hogy annyi akadályoztatás és oly kevés támogatás után valóban csoda az együttes létezése. A Népszínház kebelében kevés a énzük, szerény körülmények között dolgoznak. Ezért az alapító táncosok közül többen búcsút mondtak a tsoportnrk. — Nehéz és szokatlan a munka, mit csinálunk. Más együtteseknél jobbak a körülmények. Nálunk csak az marad, i.ki szívvel, lélekkel szolgálja z ügyet. A régi Vasas együttes szakmailag legjobb táncosaiból, a balettintézet első néptánctagozatából, a pécsi szakközépiskolából és amatőr ,-gyüttesekből verbuválódott a táncegyüttesünk — mondta Györgyfalvay Katalin. — „Mozgásszobrászat”-nak, „egyedülálló műfaji kísérlettének ■evezték koreográfiájukat, színpadi előadásaikat. Mi innék az új stílusnak a lényege? Miben látja személy szerint a létjogosultságát? — Az utóbbi eldöntésére nem érzem magam hivatottnak, ez rz esztéták dolga. Műsorunk különbözik a közönségnek inár ismerős néptáncbemutatóktól. Nem jazz-ba- lett, nem is szórakoztató műfaj, hanem egyszerűen más, amit csinálunk. Úgy vélem, hogy íí folklór olyan gazdag, a mozgáskincse, gondolatvilága olyan sokrétű, hogy abból többféleképpen lehet meríteni. Hagyományos bemutatásán kívül, egyfajta szókincsként lehet használni, mindannyiunkhoz és mindannyiunkról szóló tudósítás közvetíthető általa. A mai tánckultúra részeként ezzel a stílussal együtt többféleképpen tudunk beszélni közös dolgainkról. — Említette a közönség idegenkedését. Mit tesznek a közönségteremtésért? — Valóban nehezebben fogadja be táncainkat a közönség, mert a néptáncegyüttesekkel szemben támasztott elvárásokkal, követelmények- ^ kel ütközteti. Mi a zene, a színház, a képzőművészet gyakorlatát is használjuk. Színházszerűen adunk elő. Kimondott célunk is egyben, hogy színpadi táncművészetet akarunk. Nem kívánjuk az eredeti folklór illúzióját kelteni. Bár a táncot szavakkal lehetetlen elmondani, mégis fellépéseink szerves részeként egy-egy tánc előtt „bevezető előadást” tartok, a koreográfiáról tartalmi és formai elemzési adok „táncos” szemléltetéssel. Ez a módszer segíti a táncművészet sajátos kifejezőeszközeinek megismertetését. Ezáltal a közönség előtt föltárjuk műhelytitkainkat, közelebb hozzuk formanyelvünket a nézőkhöz. Ez minden alkalommal másképpen történik meg, függ a mindenkori közönség összetételétől. Mint ahogy az azonos koreográfiákból a különböző nézősereg előtt más és más születik. Az egyszeriség varázsát a színi előadásokhoz hasonlóan az adja, hogy a táncosok a közönséggel együtt hoznák létre valamit. — Októberben Szabolcs- Szatmárt járva ifjúsági előadásokat tartottak. Miért tartja fontosnak, hogy a fiatalok találkozzanak a Népszínház táncegyüttesének műsorával? — Az idei évadot az ifjúsági közönségnek szenteljük. Szabolcsban kezdtük á turnét, a következő állomás Borsod megye lesz. Nagyon érdekel az ifjúság reagálása, hiszen azt tartjuk, a fiatalok a felnőtteknél fogékonyabbak az újra. A nézőtéri visszajelzésekről az előadások után rendezett ankétokon, beszélgetéseken, a hozzánk írt levelekből értesülünk. A tapasztalatunk az, hogy a kamaszok valóban gyorsan reagálnak, ha nem is tudják minden esetben árnyaltan kifejezni érzéseiket, mondanivalójukat. De nem is olyan jól neveltek, hogy eltitkolják véleményüket. Ehhez persze rögtön hozzáteszem, hogy szerintem nincs külön ifjúsági és felnőtt művészet. S azt is vallom, hogy a táncművészetet befogadni érzelmileg éppen úgy lehetséges, mint intellektuálisan felfogni. Nem is szükséges minden részletet gondolatilag megfejteni. Hiszen a komolyzenét sem csak az abszolút zeneértők szerethetik. Reszler Gábos: • Két évvél ezelőtt, amikor Havannában jártam a délamerikai országok filmfesztiválján, kellemeá meglepetésekbe!’. volt részem. A fogadóbizottság vezetője — csokoládébarna arcú, kedves mosolyé. szemüveges fiatalember — ékes magyarsággal üdvözölt. Kiderült, hogy Magyar- országon járt egyetemre. Ennek megfelelően sok-sok szállal kötődik hozzánk. Pépével — én csak így hívom, mert ma sem tudom a keresztnevét — azóta már Budapesten is találkoztam. Meggyőződhettem róla, hogy rendkívüli mértékben ismeri és szereti a magyar filmművészetet — s ennek megfelelően, önkéntes missziót vállalva népszerűsíti Jancsó, Fábri, Makk és a többiek alkotásait. Pepe nincs egyedül. Vele együtt kell megemlíteni másik kulturális diplomatánkat, Jorge Hajdút is, aki ugyancsak erőt és fáradságot nem kímélve fáradozik filmjeink hírének öregbítése érdekében. " Az ifjú filmes természetesen kubai származású, a hatvan felé közeledő Hajdú azonban — magyar. Kétéves volt, mikor szülei vándorbotot vettek í a kezükbe. Egyenesen Havan- I nába mentek, ahol nem vala- j mi rózsás volt a helyzet. 1 Jorge megőrizte az anya- | nyelv szeretetét — ma is ki- j íogástalanul-, akcentus nélkül j beszél magyarul — s haladó eszmék jegyében nevelkedett, j Noha „eredeti foglalkozása” I csak fényképész, már a Batis- j ta-diktatúra idején a felvevő- í gép mögé állt s nagyrészt vál- I lalt magára a cicomázatlan egyszerűségű és forradalmasító hatású dokumentumok megörökítésében. Jorge Hajdú Fidel Castro katonájaként is harccd. Művészi kibontakozását i szocialista Kubának köszönheti. Ma ő az egyik legjelentősebb havannai operatőr in rövidfilm az igazi műfaja). 1980-ban filmet is vásároltunk a kubai fővárosban. Hajdú tolmácsolt (akárcsak egész ottlétünk idején). Megnéztük a Rachel K. különös esetét is. Barátunk egyetlen szót sem szólt arról, hogy valami köze van ehhez a műhöz. Csak a főcímet olvasva fedeztük fel a nevét. És ettől kezdve — ritka az ilyesmi — kettős minőségben volt jelen p törékeny, alacsony férfi: a valóság megörökítőjeként és a történe . szövegének mter- pretátorakéni. Mielőtt bárki ic meggyanúsítana, előrebocsátom: nem Jorge Hajdú iránti rokon- szenvünktől vezettetve Vásároltuk meg a hazai mozik számára Oscar L. Valdes munkáját. Ügy találtuk: noha korántsem remekműről van szó, valóságfeltáró szándéka, dokumentáris hitelessége, eszmei mondanivalója révén mindenképpen megkülönböztetett figyelmet érdemel. A dráma egyébként néhány esztendővel ezelőtt készült. Döntésünkben az is szerepet játszott, hogy Kubában akkoriban — de azóta is — nagyon kevés játékfilmet forgattak, a Cecilia, melynek útját nagy szellemi és anyagi erők felvonultatásával egyengették, jóformán minden pénzt felemésztett, itthoni tartalékaink pedig fogyóban voltak. Helyesen tettük-e, ítélje meg a néző. Szerintem — bár ebben az ügyben szubjektív vagyok — igen. Különben rövidesen jön a látványos kiállítású forradalmi eposz, a rábszolgalázadást megörökítő Cecilia is ... A Rachel K. különös esete című film cselekménye a harmincas évek elejének Kubájába vezeti el a nézőt. Az ország lakosai kettős rabság igájában senyvedtek: az uralkodó osztály tagjai és az amerikai tőkések határozták meg a diktatúra törvényeit. Az úgynevezett tömegkommunikációs eszközök a különféle zajos szenzációkkal igyekeznek elterelni a figyelmet az ország sanyarú helyzetéről. Ilyennek latszik a francia táncosnő, Rachel K. meggyilkolása is. A gyanúsítottak: Rodolfo mulatótulajdonos, a férj és Jacinto zenész, a széfét ő. Hamarosan kiderül, hogy a felületes megközelítésből szerelmi háromszögdrámának hitt eset hátterében rejtélyek sötétlenek. Méghozzá politikai jellegűek. Ott, ahol az asszony holttestét megtalálták, a szomszéd lakásban politikusok és üzletemberek vi- gadoztak — amerikaiak is. Feltehetően Rachel is emelte jelenlétével a parti fényét. Kínos, hogy a lakásban a nő is megfordult, sőt: alaposan gyanúsítható a kábítószer biz ■ tosításával. A nyomozást ve • zető rendőrtiszt tudja a kötelességét. Amikor kiderül, hogy a szálak a kormány egyik tagjának fiához vezetnek, becsukja az aktákat. A vizsgálóbíró ennek ellenére megidézi a törvény élé az egyik amerikait, akinek (is) viszonya volt Rachellel. Nyilvánvaló, hogy „maga • sabb érdekekre” tekintettel hallgatják el — forgatják ki — az igazságot. Egy újságíró deríti ki a nem valami szívderítő tények összefüggéseit. Az orgia során tették el láb alól a szépasszonyt, majd átcsempészték őt a saját szobájába. Kinek érdeke — mármint a hatalmasságok közül — a szennyest kiteregetni? Senkinek. Megszületik tehát a verdikt: hallgatni kell, mert Kuba „érdeke” ezt kívánja. A Rachel K. különös esete valahol a politikai riportfilm és a fiktív mozzanatokban bővelkedő társadalmi dráma határmezsgyéjén húzódik meg. Előbbi összetevő az erőssége, az utóbbi meg a gyengéje. A tények hatásosabban „beszélnek”, mint a regényes fordulatok. Ráadásul a nagyúri luxusmiliő megjelenítése kissé szokványos. A gyűlöletes burzsoáziát körülbelül ilyen egyoldalúan satírozták feketére az ötvenes évek elejének szocialista filmjeiben. Kár, hogy Oscar L. Valdes ezt a modellt 3 nem az árnyaltabb valóságábrázolás előírásait követte. A pergőbb ritmus javára vált volna az alkotásnak, csakúgy, mint a cselekvések sokoldalúbb pszichológiai motivációja. Mindezzel együtt a Rachel K. különös esete figyelemre méltó művészi dokumentum arról a Kubáról, melynek Fidel Castro forradalma mindörökre véget vetett. Örüljünk annak, hogy egykori hazánkfia, Jorge Hajdú is tagja volt a szigetország filmes csapatának. Veress József Gáli István, Kossuth-díjas író munkássága ismert jellemzője, hogy. másokkal megosztható tapasztalataiból lineárisan építkezve a társadalmi valóság, az emberi létállapot szenvedélyesen föltárt viszonyait mutatja meg olvasóinak. (Ménesgazda.) A fiatalkori emlékvilág újra- idézése és bemutatása pedig egyre inkább párosul a történeti igazságok (1945—1949— 1956) tapasztalati elemzésével. Világlátása visszhangjaiként az egységes kompozíció- jú novellái regényeihez egyenrangú és mégis szuverén alkotásokként kapcsolódva — füzérként rendeződnek a tematikai sokszínűség elle-; nére is egységes egésszé. (Vaskor.) Gáli Istyáh Megszokott az is, hogy stílusa könnyed, olvasmányos, a realista prózája változó valóságunk adekvát tükrözéseként alkotói élményt kifejező, s a befogadó olvasónak írásai egészére enged kitekintést: a pályaív emlékidézetében született alkotásai egy sorsát alakító-formáló közösséghez, a múltbeli, sanyarú létében is teremtő-alkotó emberhez fűződő kapcsolatait mutatják meg. Korábbi gyűjteményes köteteiből (ilyen-olyan okok miatt) kimaradt novelláit összegyűjtve, kisregénye (Április bolondja) újra közlésével állította össze újabb kötetét „Karcolgatunk” címen. A cím megtévesztő is lehet. Az írások tartalma azonban — a címre visszautalva — eligazít: nem a műfaji kapcsolatot hangsúlyozza, hanem azt az emléket, nyomot, ami a létezést és a megmaradást jelképezi. Igaz, a közölt novelláknak mégis van közük a karcolathoz. Annyiban, hogy Karcolgatunk a műfaj hagyományos keretei között megmaradva rövid lélegzetű, csattanós írások, megtűzdelve elmefuttatásokkal. A váratlan csattanók funkciója azonban túlnő a cselekmény ( .zárásán, onnan indítja GálJ tulajdonképpen az olvasói í jndolkodtatást, s így záradéka mélyebb értelmezést kap. Mindegyik írás magában hordozza a váltás ígéretét. Ez a megújulási folyamat azonban áttételes. A munkássága múltját — a Vaskort — idéző e kötetbeli novellái (Egyszerűen, Szentek, Csontzene) átmenetet képezve kapcsolódnak az előző kötetekben közreadott novellákhoz, s az újakhoz is. Hagyományos tartalmi és formai elemeik révén szerves részei az életműnek. A hozzájuk igazodó újabbak pedig szemléleti, stí- lusbeni megújulást mutatnak. Az árnyaltabb kifejezés igényével születtek —, s megtartva Gáli mesélő kedve jellegzetes jegyeit (lélektani hitel, igényes fejlődésraj: groteszk, ironikus jegyeket erősítenek fel életünk sok- sok epizódját is megmutatva. S a megszívlelendő példázatokat és általuk azt a bizalommal táplált hitet tovább erősítve, hogy az egyéni erőfeszítés (az alkotás) a műfaji kötelmek közepette is közösségi küldetés teljesítése. Az új iránnyal hagyományos kereteket tágít. A 3. ciklusra (Balfauszt, Vaskorban éltünk, Április bolondja) tagolt 17 novella és egy kisregény egy minőség- váltás útján haladva képez átmenetet úgy, hogy megtartja a szerző munkássága ítélkező jellegét is a valóságról. Ügy tart elénk tükröt (helyenként ironikusan torzítot- tat is), hogy nemzeti múltunk, fájdalmainak fölpanaszolása a felszabaduló nevetésben oldódik vigasztalássá. Elkötelezett hitében gyökerező jobbító szándéka úgy sugárzik patinás veretű szövegeiből, mint kopár ágak közül az aranyló fény. A dialógusaiban pedig ott feszülnek napi életünk kis és nagy drámái, és az olvasóra testált gondolkodás inspirációi. A világos, tiszta logikára alapozott, de érzel- rm motívumokat is felvonultató párbeszédei a létállapotbő kivetített életérzés tükrei. (Balfauszt.) Sikeresek kísérletei a pra- bolisztikus jellemzés, s az írói képzelet egymás mellé helyezésére, az önszemlélet bemutatására (Gerontokrácia). „Az emberi sorsokra közelítve” jól megfér szatíráiban a valóság és a fikció együttese, ha eltorzult életforma villan a tükörben. (Gyere velem Ételiébe, A Nagy Kaland.) Az újra közölt kisregény (Április bolondja) hangvételével illeszkedik a kötet novelláihoz. Ellentmondásos képet rajzoló, sok-sok típust fölvonultató szatirikus ábrázolása egy történeti időszaknak (1945). A váltás e tartalmi-formai jegyei — az egyéni művészet kontinuitását megtartva — új színekkel gazdagítja a realista Gáli Istvánról kialakított képünket. (Magvető, 1982) Miklós Elemér Ily HÉTVÉGI MELLÉKLET
