Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-27 / 49. szám

1982. február 27. Q PARDI ANNA: Házasság Alszunk összefonódva és ébredünk szertefutva, a szerelmes szinteket oldja tömeg és napfény, értelmünkbe begyűrűzik sok veszély; a világ durvul, sokasodik, űz és sért, a számítóközpontok jövőt számítanak s az ember saját benső adatait is alig ismerve reménykedik, számít és él — lejtőn kell felfelé mennünk annyiszor, mozgásképtelenül és viaskodva; add a jövőt, és ne csak a lakásfalak négyfelé húzó jelenét. add a kezed, és ne add, amit csak önzésből kérnék, add a jószándékot, és ne add a sérülést, Schéner Mihály: Életfa hogy evés közben nem szokás beszélni. Igaz... No, hát ak­kor egyél szépen. Katica engedelmesen sze- melgeti a szőlőt, de közbe- közbe oldalt les. Amikor egé­szen a tükörhöz fordul az ap­ja, fészkelődni kezd, megint elönti az a boldog izgalom. Már újra égy kis ko% az ar­ca csupa titokzatosság: az anyjához hajol, és aprókat bólintva, halkan sugdossa: — Ugye, ti is elváltok? ... Anyu?... Ugye elváltok?,.. Mert a Marika apukája és anyukája is elvált. (Azt mondta róluk Anyu: „Nem szerették egymást.”) és az a legérdekesebb, hogy azóta nem is egy házban laknak, és Marika azt mondja, hogy most már két apukája lesz: a régi meg egy új. Rengeteg csokit kap Marika; az az em­ber, aki majd apukája lesz, mindennap eljár hozzájuk, és mindig hoz valamit neki. Vasárnaponként meg a régi apuka jön érte, és egyenesen a cukrászdába viszi. Pedig régen nem szokta vinni a cukrászdába, de most min­den vasárnap elviszi, és any- nyi krémest, minyont, torta­szeletet ehet, amennyit akar. Csengetnek. Anyu sóhajt, leteszi a kis szoknyát és kisiet. Katica is lecsúszik a székről, de csak az ajtóig szalad, mert a sze­metesvödör koccanásából tudja már, hogy a házmester jött a szemétért. Nem szereti a házmestert, mindig rákia­bál a gyerekekre. Közben az apja a tükörtől az ajtóhoz sétál. Sötét van már odakinn. fúj a szél. Az utcalámpa fényé­ben esőcseppek futnak lefelé az ablaküvegen. Katica szeretné megkér­dezni, hogy elmegy-e másho­vá lakni. Most rögtön el­megy? És ha csakugyan el­megy más házba lakni, ő is érte jön minden vasárnap, és cukrászdába viszi? De aztán mégsem kérdez semmit, mert apu még egyre kifelé néz, nem fordul hátra, és így nem lehet tudni, ha­ragszik-e vagy sem. Amikor Anyu .visszajön, Apu azt mondja az ablaknál: — Ehh, pocsék idő ... — Kihúzza az inggallérból a nyakkendőt, és visszateszi a szekrénybe. „Apu mégse megy el lak­ni”— gondolja Katica, és en­nek is megörül, mert akkor meg lehet játszani vele. S csakugyan, az apja átöl­tözik, és vacsoráig bujócskát játszanak az asztal alatt. Anyu pedig a kis szoknyát varrja, jókat mulat rajtuk, és ha a szőnyeget összegyűrik, azért sem haragszik. KERESZTURY DEZSŐ: Egy keserű jóbarátnak Ha az élet megkeserít, mert bántanak embertársaid, ha zűrzavar nyomaszt, adjon humorod vigaszt! Nézz túl köznapi körödön, s elönt valami halk öröm: sérelmeden túljutottál, több lettél egymagádnál, mosolygásodban számtalan társad, híved derűje van: gyümölcsfa, bőven termő maradj! Veled az erdő! MESTER ATTILA: Ingem fehérük Csak a hajnali újjászületés öntudatlan éjszakáim után csak az első korty tiszta víz felejthetetlen csupán mert a többi már folytatás pereg mint'a homok sörkupak virágzik benne s műanyagpohár — liliomok köztük zöld-rozsdás glóriák s ingem fehérük szárnyszegetten — mert minden eldobálható csak a halál leverhetetlen. BODNAR ISTVÁN: Enged a fagy Enged a fagy. Ködbe harap a nap az árva. Dühöng a böjti boszorkány. A tavaszt nem állja. Tetőn a hó estére elolvadt. Cserren a veréb tolláit rázva. Zúzmara, jégcsap, hólepedő odaveszve a sárba; Didergő bokrokon már duzzad a barna rügy a drága. Talpunk alatt a föld szíve dobban, fuvola szavára. IVAN VAZOV: Mikor pakulór voltam... Mikor pakulár voltam, s nyájam legeltettem, én nagyon boldog voltam, boldog szegényember. Mihelyt hasadt a hajnal, kicsaptam a nyájat, és zengett a hegyoldal, fújtam furulyámat. Szállt az idő fényesen, furulyám letettem, és soha olyan édesen nem aludtam-ettem. És ma, ha néha bárhol bojtárlegény néz rám: nem tudom, miért, csak állok, sóhajtozom némán. Utassy József fordítása „Annyi szépség van ebben a kis hazában..." Látogatóban Réti Mátyásnál Tiszadobon született 1922- ben. 1948-ban felvették a Derkovits Kollégiumba, majd a képzőművészeti főiskolára, ahol 1953-ban szerzett diplo­mát. Tanárai Kmetty János, Domanovszky Endre és Hincz Gyula voltak. 23 évig Csepe­len tanított. A környező szo­cialista országokon kívül ta­nulmányúton járt Ausztriá­ban, Francia-, Olasz- és Spa­nyolországban. Jelentős egyé­ni kiállításai: Derkovits-te­rem. Fényes Adolf-terem. Fáklya Klub, Csepel Galéria (háromszor) — Budapest: Benczúr-terem — Nyíregyhá­za, Vaszary-terem — Kapos­vár, Munkácsy-terem — Bé­késcsaba. Pihenő bivalyok Budán, egy hűvösvölgyi társasház legfelső szintjén ta­lálunk Réti Mátyásra. Le­gendák terjednek munka­tempójáról, így mi sem ter­mészetesebb, hogy akkor is dolgozott (bejelentés nélkül érkeztünk), amikor meglep­tük kicsiny, de annál barát­ságosabb műtermében. — A gyermekkori élmé­nyek döntően befolyásolják az ember életét — mondja. — Dobon annyira benne él­tem a paraszti életben: nap­számba jártam, télen meg fát vágtam. A sok munka mellett rengeteget olvastam, társaimmal színjátékokat ta­nultam be, önképzőkört ala­kítottunk, a legjobb munká­kat díjaztuk, még hegedülni is megtanultam. Sokan tar­tottak afféle fehér hollónak, mert engemet nem érdekelt se a kártya, se a kugli. Egyszer a legelőn tövist ir­tottunk. A déli szünetben raj­zoltam a csordát, az intéző ezen nagyon meglepődött, majd biztatott, sőt napok múlva felvitt a kastélyba. Andrássy grófné megnézte a rajzaimat, majd megkérdez­te, miért akarok rajzolni? Kútba esett rögtön a remé­nyem, mert ő másképp „biz­tatott”: „Dolgozz csak. béres­gazda is lehet belőled." Ne­kem ebből az életből elegem volt, inkább bevonultam ka­tonának Munkácsra. Lesze­reltem 43-ban. de 44 tava­szán újra behívtak és kivit­tek a frontra. Csak 48 nya­rán jöttem haza a hadifog­ságból. — Ilyen viharos előzmé­nyek után kerüli a főiskolá­ra. — Először Papp Gyula nagymarosi szabadiskolájá­ban kötöttem ki, innen vet­tek fel a főiskolára 48-ban. Batári László volt akkor a Derkovits Kollégium titkára, ő közölte velem ezt az öröm­teli hírt. Aztán jó emlékezni Kmettyre, a pedagógusra. Mintha apám lett volna. Má­sodévben maga mellé vett fi­zetett tanársegédnek. — Tanítani és festeni — nehéz kettős tehertétel. 23 évig élt így. — Hét éve már csak a fes­tészetnek élek. Öregedő fej­jel már nehéz az ilyen kétla­ki élet. Csepelen, ahol taní­tottam, festeni rtem lehetett, ott kezdtem el linót metsze­ni. — önt lírai realistának tartják — egyetért ezzel? — Tudnék absztrakt ké­peket is festeni, de az én mentalitásom, vérmérsékle­tem a realizmushoz köt. So­kat utazom, minden évben az ország egy-egy részét veszem nagyító alá. Éppúgy érdeket a Göcsej, mint a Hortobágy. Annyi szépség van ebben a kis hazában, igyekszem min­det megörökíteni. Indulatosan beszél, mintha most kezdené meghódítani a művészet területeit. Az em­ber helytállásáról, a művé­szek felelősségéről, a termé­szet óvásáról mondja el gon­dolatait. Most van idő a mű­teremben is jobban szétnéz­ni. Szokatlanul kisméretű lí­rai hangulatú festmények az egyik falon: intim utcarész­letek, figurális kompozíciók, csendéletek. Közös bennük a meleg színek uralma, első­sorban a narancssárgáé. A „képes” fallal szemben a pa­raszti élet ma már rekvizí- tumként tisztelt tárgyai: fa­villa, csizmalehúzó, mán­gorló. HEGEDŰS GÉZA: Circumdederunt Körülvevének engem az élet árnyai, az élet a halálnál többet tud ártani, hiszen nincs gondja többé, ki sírjára talált, hanem az élet egyre ígéri a halált. Ha túlléptük körünket, akkor elérkezett a másmilyen, amelyről a világnézetek mondhatják ezt is, azt is. de oda érkezünk, ahol a földi múlthoz többé már nincs közünk. De amíg itt a földön értők, érzők vagyunk, amíg ítélni képes a szívünk és agyunk, amíg lelkünk igénye szépség, jóság, igaz, kikényszerül belőlünk a jajszó és panasz. Mert betöltheti létünk erény és szerelem, szorongások kísérnek végig az életen, örökös aggodalmak a szeretettekért, örökös felelősség az elesettekért. Magánélet, közélet mindennap tettre hív. jól érzi vérnyomásunk, az agyvelő, a szív. az újság napihíre gyomor vérzést ígér: az életünk szorongás, mert szorong, aki él. Szépségek mámorában kísért a félelem, szeretteim halálát előre élhetem, az emberi világnak veszélyei közölt reményünk is a féltés mezébe öltözött. Megváltó szent igékkel is tudunk ártani, halálnál szigorúbbak az élet árnyai, melyek körülvevének engem s mindenki mást. ki mer a bánatokról így tenni vallomást. Réti közben újabb képeket sorakoztat elénk. Szentendrei utcarészlet, dobi Tisza-part, tákosi templom. A tájképek mellett feltűnően sok az ál­latábrázolás. Az egyik külö­nösen megkapó: a ló mellett öreg gazdája. Erre a képre rímel a Várakozás, amelyen omladozó háza előtt vár va­lakire egy öregasszony, hűsé­ges társával, a kutyával. Idil­likusnak tűnő, de drámára mutató képek: figyelmeztető jelek minden jó szándékú embernek. Mindezt feloldja egy Bocikat ábrázoló fest­mény, kedves bájával, az élet nagyszerűségével. Erőteljes fény-árny hatásokra figyel­hetünk fel: Réti uralkodó festői eljárására. Már map­pákat lapozgatunk, bennük rengeteg tiszadobi arckép, szénnel, ceruzával, tussal,- ak- varellel. Az emberi lélek mélységeibe tekinthetünk be általuk. Aztán akvarellek, li­nómetszetek kerülnek elő — meglepő ez a technikai sok­színűség. Végül főiskolás raj­zait nézegetjük — bizony Barcsay mesternél meg kel­lett tanulni az anatómiát. Miközben búcsúzunk, egyik kritikusának találó szavai jutnak eszembe: „Mintha egy új Tinódi Lantos Sebestyén született volna meg az 6 alakjában, afci nem énekel, hanem képpel gyűjti a táj szépségeit.-’ Tarczy Péter KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom