Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 16. 0 Nagy István Attila: Piros dáliák A főútról kis sáros utca nyílt balkézfe- lől. Csak az egyik oldalán voltak há­zak, szinte mindegyik manzárd- vagy sátortetős. Falusi uniformis. Az utca végén váratlanul egy fehér templomtorony mutat­ta magát. Kellemes volt a felbukkanása, igaz egyszerűséggel nézett éppen abba az irányba, amelyből ő is közeledett. A szépség láttán egy pillanatra elcsitult benne a szo­rongás, a félelem. De lehet, hogy inkább fel­fokozott izgalom volt ez, a várakozás nyug­talansága. Ahogy egyre közeledett a torony felé, s az nőtt, növekedett, jóleső melegséget érzett. A szépség mindig elégtétellel s biza­lommal töltötte el. Kell, hogy mindenütt le­gyen valami szép, ami hozzásegíti az embert a harmóniához. Közben a házszámokat fi­gyelte, mert a 38-as számú házat kereste. A merengésből egy megvadult kutya riasztot­ta: szinte belemart lecsüngő jobbkezébe. Ügy megijedt, hogy percek múlva is hevesen vert a szíve. Az utca ritkás erdőnek futott, tovább már nem lehetett menni. Az utolsó szám a 38-as. Az út végén. Nincs ebben semmi szimbolikus? Nem az út végére érke­zett valóban? Ma sok minden eldőlhet. Ér­telmet nyerhet hónapok keserves, önviasko- dása, önmarcangolása. Harmincévesen szeret egy tizennyolc éves lányt. Évike nem volt klasszikus szépség, kifejezetten csinosnak sem lehetett volna mondani. Az arca kicsit gömbölyded volt, de muzsikált; a szeme úgy ragyogott, olyan életöröm csillogtatta, hogy akárhová elment volt érte. Amikor ránézett, egyszerre tudta kifejezni a boldogságot, a vá­gyat, a hozzátartozás örömét. Egyszerre volt csintalan, pajkos és évődő meg szerelemtől sugárzó. Belépett a kiskapun. Az udvaron libák, kacsák tötyögtek, az alsó végén csűrféle ro­gyadozott. Az udvart kerítés választotta el a kerttől. Gyümölcsfák látszottak meg kukori­ca, a fák között néhány sor krumpli sötét­lett. Halkan megkopogtatta az ajtót, s mivel nem érkezett felelet, benyitott. Hűvös elő­szobába érkezett, a falakon körben vadász­trófeák, kézimunka díszítések. Jobbra egy ajtó nyílt, félig üvegezett, belülről horgolt függöny takarta. Benézett. Évike a rekamién ült és olvasott. Előtte kis asztalon egy tá­nyér cseresznye. Elmélyülten olvasta a Nők Lapját. Karcsi óvatosan lenyomta a kilin­cset, s bedugta a fejét a nyíláson. — Bejö­hetek? — szólalt meg. Évike felkapta a fe­jét, szemén, arcán egy pillanat alatt átfutott a félelem, s aztán úgy áradt el rajta az öröm, ahogy a felhők mögül előbújó nap ra- gyogtatja fel a földet. Már futott is Karcsi karjába. Vékony melegítőnadrág volt rajta, mintás, könnyű blúzzal. Csupasz karját úgy fonta a férfi nyakára, hogy egyszerre báto­rította, a szorongásai megszűnni látszottak. — Bejöhetsz — suttogta, miközben kibonta­kozott az ölelésből. Karcsi csodálkozva né­zett rá, óvatos kérdés bújkált a tekintetében. — Nincs itthon senki, teljesen egyedül va­gyok — nyugtatta meg Évike, aztán kisur­rant a szobából. A férfi csak most tudott szétnézni. Az egyik falat modern szekrény­sor takarta el, rengeteg polccal. A könyvek között igazán jók is voltak. Ott szorongott Németh László néhány regénye. Nagy László válogatott kötete, a Rozsdatemető, meg Sar- kadi Imre két kötete. Látszott, hogy nem dekorációs kellék a könyv, hanem a szemé­lyiség egyik eleme. Határozott arculata volt ennek a mini könyvtárnak, és ez az arc na­gyon tetszett Karcsinak. A nap már kicsit oldalról sütött, így a szobában sem volt olyan meleg. A nagy ablak a virágoskertre nézett, égő piros dáliák küzdöttek a kinti forrósággal. Az ablak párkányán repülőhan­gyák mászkáltak, szinte csapatostól. Most látta Karcsi, hogy az ablak melletti rekami­én is hűsöl jó néhány. Kivett a tányérból egy szem cseresznyét, kellemes ízű volt. Áll­va maradt, az ablakkal szemben, s a temp­lomot nézte. Eláradt benne valamiféle biz­tonságérzet, úgy érezte, hogy sínen van a dolog; felesleges volt aggódni. Ez a lány tel­jességgel elfogadja, látta a szemében a ra­gaszkodás kitárulkozó fényét. Most nem saj­nálja, hogy elaltatta kapcsolatát a másik Évával. Majdnem olyan idős, mint ő, de még nem tudott férjhez menni. Középiskolában tanít. Délelőtt jókedvű, este meg szomorú, elkeseredett. Egymás után gyújtja meg a ci­garettákat. félig sem szívja s már eldobja őket. Kicsit remeg a keze. Visszafojtott né­masága a legbeszédesebb. A félelem fájdal­ma rákövesedett az arcára, szeretne kitörni magányából, de csak magához méltóba tud kapaszkodni. Ez az erős szeretni vágyás ri­asztotta meg Karcsit, a szenvedély pusztíta­ni kész hullámaitól félt. Aztán meg, mióta ezt az Évát ismeri, valahogyan más fényben ragyognak a reggelek. Ügy érzi, ha őt szere­ti, arra is képes, hogy mintegy kiforduljon a bőréből, megszabaduljon önmaga súlyától.. Ilyenkor könnyűvé válik, elönti a jóság vagy inkább a szeretet. Lehet, hogy mások elér- zékenyülésnek, ellágyulásnak mondanák ezt az érzést, de ő azt hiszi: inkább szerelem ez. De hát voltaképpen mit akar ettől a fia­tal — szinte még gyerek — lánytól? Akar­hat-e valamit? Számíthat-e valamire? Hányszor végiggondolta már a hozzá való kötődését! Tizenkét évvel idősebb. Tizenkét keservekkel, kudarcokkal, lemondással teli esztendő. Felkínálhatja-e ezt az életet, a ta­pasztalatait, felnőtt világát ennek a lánynak, s szabad-e elfogadni Évike ragyogó világát, derűjét? Nem hajlítja-e magához, nem te­szi-e őt korán szomorúvá, mert azt. ha ho­mályosan is, de érzi, hogy ő már nem tud megváltozni. Talán jobb lenne, ha futni hagyná, vagy ő menekülne messzire. Túl nagy a kockázat. Ügy éli át ezt az érzést, mint egy kamasz, s ez nem véletlen. Ha visszagondol az eltelt évtizedre, nem talál olyan kapcsolatot az emlékeiben, amely eh­hez lett volna fogható. Egyik sem kavarta fel ennyire mélyen. Nem volt benne kizáró­lagosságra való törekvés. Elfogadta a barát­nőit, ismerkedett, szórakozott több-kevesebb hevességgel. Betartotta a játékszabályokat, és sohasem érte meglepetés. Ha olykor egyik-másik lány az átlagosnál jobban is tetszett, nem akarta a kapcsolatot egy élet­re prolongálni. Élvezte a könnyű lebegést, vonzották a nők: a bőrük, az illatuk, a te­kintetük, s szerette a vágyat is, amit felkel­tettek benne. De a mostani érzés nem ha­sonlított sem a könnyű lebegéshez, sem a mámorhoz, inkább komorrá tette, mint fel­vidította, a súlyát érezte inkább, a szépségé­ből vagy a jóságából még semmit sem fogott fel. A félelem szállta meg gyakran, ami a szerelem egyik kísérő tünete, a félelem at­tól, hogy elveszítheti a másikat, hogy nem szeretik. A félelem érzésének volt még egy összetevője. Irtózott attól, hogy esetleg ne­vetségessé válik. Gyakran eszébe jutott, hogy különbözőképpen is gondolkodhatnak ők ketten. A különbségek, amelyeket most még elföd a szenvedély vagy az érzelem, az évek múlásával érzékelhetőek, esetleg bán- tóak lehetnek. Az alkalmazkodási készség, ami most még olyan természetesen nyilvá­nul meg, később nem társul-e lemondással, kézlegyintéssel? Ezek a töprengések a kitel­jesedést is akadályozták, lehetetlenné tették a szabad kitárulkozást ebben a kapcsolat­ban. Néha határozottan érezte a benne lévő görcsöt, s tudta azt is, hogy szabadulni kel­lene tőle, végleg eltüntetni magából a bi­zonytalanságot, mielőtt az kisebbségi érzés­sé vagy gátlássá alakulna át. Ez az út ve­zethetne egyedül a boldogsághoz, amelyre gyerekkora óta sóvárgott, s ez a szó nem a túlhajtott vágy kifejezője, hanem a valódi érzés pontos megjelölője. A szülei korán el­váltak, legkisebb gyerekként nagyon egye­dül maradt. Most tudja már, hogy minden mostani tapasztalata, a világról alkotott ké­pe, a visszahúzódottság, a félelmei, gyökereit tekintve gyermekkori magányába fúrnak le. Bizonyos, hogy ezért képtelen megszabadul­ni rossz beidegződéseitől, ezért esik nehezé­re mássá válni, mint amilyen ő maga. El­képzelt magának egy szerepet, amelyet a harmadik felvonás végéig akar játszani. Mostanában gondolkodott el hosszasabban azon, hogy mindenki szerepet játszik. Sokfé­lét. Mihelyt belép az ember a társas viszo­nyokba, egy másik által írt, rendezett s az egyén által kissé átalakított szerepet játszik. Éva mindenesetre figyelmen kívül hagyta ezeket a tépelődéseket, s úgy lépett be is­mét a szobába, olyan természetesen és hi­ányzón, ahogy a friss levegő áramlik az em­ber tüdejében. Könnyű nyári köntös volt rajta. Világoskék anyagán átderengett a fény. — Mint az érett búzavirág — ötlött fel Karcsiban egy gyermekkori emlék. Éván látszott, hogy várja a dicséretet. Ha hosszas lelkendezésben most még nem is volt része, a Karcsiból feltörő sóhaj meggyőzhette ar-, ról, hogy megjelenése elérte a kívánt hatást. Karcsit az ölelkezés maradéktalanul bol­doggá tette. Éva apró, őszinte sikolyai meg­sokszorozták benne a vágyat, s úgyszólván fel sem fogta teljesen, hogy a lány már nem volt szűz. Igaz, nem tulajdonított a dolog­nak túlontúl nagy fontosságot, többre be­csülte a lelki ártatlanságot a testinél. Ha nem is tudott minden közegben azonnal fel­oldódni, szerencsére nem kötötték elavult konvenciók. Ami az ölelkezésben zavarta az volt, hogy kívülről figyelte magát, s Évát sem találta olyan ellenállhatatlannak, mint a kezdeti pillanatokban. Az arcát és a nyakát most lát­ta először ilyen közelről. Az izzadtságcsep- pek egymásba futottak, le a haláltékán a párnára. A szemét lehunyta, az ajkait kissé szétnyitotta, s olykor ' szinte önkívületben suttogott valamit. Minden mozdulat, hang, arckifejezés egybe olvadt valamilyen — csak az érzékek számára felfogható — zenébe. De Karcsi tudatosan arra törekedett, hogy Évának jó legyen, ezért figyelte az arcát, a mozdulatait, ahogy, megfeledkezik önmagá­ról, kitárulkozik, minden sejtjét odaadja a gyönyörnek. Karcsit éppen ez zavarta, hogy ő nem tud megfeledkezni semmiről. Nem képes megsemmisülni. Nézi Évát, és a varázsán töpreng. Akit lát, nem több azoknál, akikkel eddig dolga volt. Ö is kedveli a szeretkezést. Még a tekinte­tük, a mozdulataik is hasonlóak, ha. nem azonosak. Jó végigsímogatni a bőrét, de a Katiét, a Marikáét is jó volt. Egyszerre el­csendesedett a lobogás, megnyugodott, vizs­gálni kezdte az érzéseit. Honnan van a csa­lódás benne? Szégyelli magát. Éva látható­an kimerült, mezítelen szépsége romokban hever. Karcsi felül, az alsónadrágját keresi. A lány meg sem mozdul, talán elaludt. A férfi csendben felöltözik, és olyan nyuga­lommal, amelyet nagyon régen érzett, ki­nyitja az ajtót. z udvaron a kacsák fáradhatatlanul totyognék, minden ugyanaz, mint pár órával ezelőtt. Rá sem pillantott a templomtoronyra, szinte menekült előle is, maga elől is. | Batári László festőművész portréjához „Hints nap, lipy ne giadaljak to“ Szigligeti szőlődombok Batári László 1920-ban zületett Nyírpazonyban. Ap­ja föld nélküli földműves­napszámos ... A Képzőmű­vészeti Főiskolára 1948—53 között járt... Festményeivel rendszeresen részt vesz a ha­zai, valamint külföldi kiállí­tásokon is. Így láthatók vol­tak munkái Berlin, Prága, Varsó, Űj-Delhi, Teherán, Bagdad és Kuwait városok­ban is. Egyéni kiállítása Szentendrén, Óbudán, Nyír­pazonyban és Nagykanizsán volt. (Életrajzi részlet Ko­vács Gyula, Batári Lászlóról írt tanulmányából,' a Művé­szet 1975 1. számában) Telefonon hívtam budai lakását, a kagylót felesége. Séday Mária vette fel. Tőle tudtam meg, hogy férje a nyírbátori alkotóházban dol­gozik. Pár nap múlva ko­pogtatok a bátori tuszkulá- num ajtaján. — Sokgyermekes családból származom — kezdi a beszél­getést Batári László. — Ki­lencen voltunk testvérek. Az elemi iskolában Nánási Er­zsébet tanított a betűvetésre. Akkor már rajzolgattam. Ö és Vincze Titusz kántortaní­tó megérezhették, hogy van bennem valami. Papírt, ceru­zákat, festékeket vettek, ál­landóan össztönöztek. Hálá­val gondolok rájuk. Tizenhá­rom éves koromtól napszá­mos, később summás voltam a Liptay-szőlőben. A szerző­dés kimondta, hogy a sum- másnak „napfelkeltétől egész estig” kell dolgoznia. Télen meg bejártam a Majerszkv Gépgyárba, ahol a „Samu­val”, ez egy 12 kilós kala­pács, egyengettem a vastag kazánlemezeket. A gépek iránti vonzalmat Lichtblau Béla keltette fel bennem, akinek pazonyi műhelyébe vasárnaponként be-bejár­tam. örültem, ha kisebb munkákkal megbízott: cine- zéssel, forrasztással. Ö nyi­totta fel később a szememet! Ma nem lehet már a régi Pazonyra ismerni. Mindenütt szőlős- és almáskertek. Nagy­apáink álma vált valóra. Akkor nem volt erre pénz. A nagyüzem teremtette meg a továbblépés feltételeit. Pedig apám ! ölében szikrázott a kasza mikor a rozst vágta. — Ügy tudom Derkovits- kollégista volt, majd aztán került a főiskolára. Milyen fontosabb momentumok előz­ték meg ezt? — A komoly elhatározás 1946-ban érlelődött meg ben­nem. Ekkor felkerestem Nyíregyházán Boross Gézát és Ősz Dénesi, akik pártfo­goltak engem. Ősz Dénes há­rom ajánlólevelet írt, mégpe­dig Barcsay Jenő, Szőnyi Ist­ván és Varga Nándor Lajos címére. Ezeket én sohasem adtam át a címzetteknek. Pesterzsébetre jártam homo­kot kitermelni, hogy a 30 Ft-os vizsgadíjat befizethes­sem. Nem vettek fel, így ke­rültem a Derkovits Kollégi­umba, ahol többek közt Fe­ledj/ Gyula, Kucs Béla és Würtz Adám is tanult. Kmetty Jánostól és Koffán Károlyiéi tanultunk rajzolni. A művészettörténetet Rabi- novszky Máriusz és Pogány ö. Gábor tanította. Aztán a „Derkó” beolvadt a fŐiSkOlá­ba^ v lQCj -QfJ —, Kik voltak a mesterei a főiskolán? Kérem, elevenítse fel emberi arcukat. — Berény Róbert első és harmadik, Domanovszky Endre második, Szőnyi Ist­ván pedig az utolsó két év­ben tanított. Berény mester emberi, művészi tisztasága ma is hat reám. Felejthetet­len és jellemző, amit nekem mondott egy alkalommal: „Nem tudom megtanítani a mesterségre, de egy festői magatartást szeretnék magá­nak sugallni: az emberséget.” Szőnyi István komoly kor­rektúrái is sokat jelentettek számomra. Nem szerette, ha tanítványai utánozzák. Mikor ilyet látott, mindig figyelmez­tette az osztályt: „Próbálja­nak elcsodálkozni!” Ezzel ér­zékeltette, hogy a jó alkotás­hoz nincs recept, mindenki­nek magának kell bejárnia a művészete kibontakozásához vezető utat. — A főiskola elvégzése után következtek az útkere­sés nehéz évei. Milyen festői és egzisztenciális problémák­kal kellett szembenéznie? Mikor érezte meg, hogy ma­gára talált, tehát formanyel­ve letisztult, csak önre jel­lemző? — A főiskola után nehéz időszak kezdődött, teljes anyagi bizonytalansággal. Akkor még nem volt meg a fiatalokat támogató Stúdió. Szerettem volna freskókat festeni, de ezekre nem kap­tam megbízást. Majd 55-ben Mihályfi Ernő segítségével az alaptól kaptam egy „vityillót” Balatonszepezden. A műter­mek világából a szabadba kerültem. Mondanom sem kell, hogy eleinte mennyit küzdöttem a plein airrel. Nem éreztem jól magamat a vízparton, mindig felmentem a hegyre. Pazonyban van egy bucka, a dús növényzetű Szelesdomb. Tetejéről ellát­tunk egész Tokajig. Ma is kí­sért ez — ebből az időből csak rálátásos képeim van­nak. A motívumok keresése közben a szőlőket, a gyü­mölcsösöket figyeltem: a hu­manizálódó természetet. Egry - József írta: „A Balatont a szegény halászok és vincellé­rek tették szentté.” Október közepén vissza­mentem Pestre, és elvittem Szőnyi mesterhez a Balaton non festett képeimet. Szőnyi«. elcsodálkozott és javasolta, hogy az általa kiválasztotta­kat küldjem be a közeledő országos kiállításra. Azon a tárlaton ott voltak a képeim, s ettől kezdve a Képcsarnok­nak is dolgoztam. Anyagi helyzetünk lényegesen meg­változott. Talán ez volt a ma­gára találás első stációja, Aztán következett, Kecske­mét attól., feteségérrttó'^l,akp' Bernáth Aurél tanítványa volt, két évig (1958—60) dol­goztam. Itt fél évig nem tudtam semmit sem festeni. Megint , az ember alakította táj élménye lendített ki a holtpontról. A szikrai állami gazdaság gyümölcsösében festettem. Ni, mintha otthon járnék — lelkendeztem. Min­denütt | homok, szőlő, .gyü­mölcsfa. A szabadban festés összes gyötrelme és ~öi’öifté; 1 szakadt rám újra. — A nyírbátori napok alatt milyen élmények inspirál­ták? — 1968-ban Svájcban jár­tam. Luzernhez nincs messze a Rigi, ez egy hatalmas hegy. Fenségesen szép volt, még­sem tudtam vele mit kezde­ni, pedig sok vázlatot készí­tettem róla. Most meg ki­mentem a lugosi almásker­tekbe és ebből az élményből már' kbü/ul egy‘kép. Már egy' másik kép van előttünk: az álmosdi Kölcsey-ház füstös konyhája. — Hát ez nagyon megraga­dott! — villanyozódik fel a mester. — Feketével festeni a legnehezebb, úgy kell „fel­rakni”, hogy bele lehessen nyúlni. Hogy tudták ezt a flamandok! — Kevés a példa arra. hogy valakinek a munkássá­gát ennyire átszőjék a szülő­föld gyermekkori és mai él­ményei. — Nincs nap, hogy ne gon­doljak haza. Festeni fogok egy képet, melyen a gyer­mekkori élményeket idézem fel. A kompozíció közepére kerül az a hatalmas bucka, mely hajdan a falu közepén állt, temető'volt rajta, ké­sőbb homokbánya left. Mö­götte a zsindelyes, fatornyú templom látszott. Micsoda gyertyás körmeneteket tar­tottak előtte! Aztán ott volt. Balázs bácsi tornácnélküli háza. Majd megint egy domb, rajta a görög katoli­kus templom, ezt követte a Pálóczi Horváth kúria. Végül a rezgőnyárfák a kanális partján. Ezeket a motívumo­kat összefoglalni egy kompo­zícióba: emléket állítani apá­inknak és a régi Pazonynak. Tarczy Péter KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom