Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET Áz építész álma Tud-e az ember igazában örülni egy tízéves álomnak? Nem kopott meg az élmény, különösen az utolsó évben, amikor a tervező, az alkotó mindinkább a háttérből nézte, hogyan „öltöztetik” fel a házat a belső építészek, képző- és iparművészek, hogyan kezd élni az, ami az ő fejében született meg... ? Sokáig övezte közöny, később értetlenség a szokatlan formájú épületet, amikor nagyon lassan, de mégis „kidugta fejét a földből”. Hídra emlékeztető formája a régi épületekhez szokott szemünknek sokáig különös élmény volt. Hogyan lesz ebből művelődési ház? Miért áll híd- lábakon? Miért olyan, amilyen? Aztán megszületett a több mint tízéves „csecsemő”, és mint a régen várt gyermeknek — amikor mindegy fiú vagy lány — mindenki, vagy legalábbis a többség örült. Egyik szenzációja lett a megyeszékhelynek, amire mindenki kíváncsi, szeretné megsimogatni, belülről is elgyönyörködni. A tervező Bán Ferenc, a Nyírterv főépítésze pedig gazdagabb és egyben szegényebb is lett egy alkotói élménnyel, amely tíz évig sok izgalmat, olykor keserűséget, végül sok örömet is hozott számára. „Fura érzés volt látni a házat készen, nyüzsgő emberekkel. Ügy éreztem, mintha ezzel el is távolodott volna tőlem, más lett, mint amikor még dolgoztunk rajta. Modern, de nem öncélúan mo- derneskedő házat akartam tervezni, ami szinte időtlen, nemcsak az unokáink fogják látni — és lakni —, hanem a későbbi utódok is. Ezért is lett olyan, amilyen. Komoly versenytársaink voltak a fővárosból, ez is arra ösztönzött bennünket, hogy nem akármilyen házat kell tervezni. Országosan, sőt európai mércével is helyt akartunk állni.” De a ház szokatlan formája, megoldási sajátosságai miatt makacsnak bizonyult. Bán Ferencnek nagy segítségére volt e .munkában közvetlen, alkotótársa, Scholtz Béla, a Nyírterv főmérnöke, aki az újszerű szerkezet tervezését vállalta. Sok vita, vajúdás után jó öt évvel később kezdődött el az építkezés, de napról napra újabb szokatlan tennivalók előtt álltak a tervezők és a kivitelezők egyaránt. Háromszor kellett áttervezni, módosítani az alapdokumentációt. Külső és belső jellegét, arculatát azonban sikerült megőrizni, a tervező fejében megszületett kép öltött testet. „Nem tagadom, különösen az utolsó évben már kezdtem leereszteni, megcsömörleni. Sok volt azért a tízéves huzavona. Ez idő alatt egy percre sem tudtunk elszakadni az építkezéstől, naponta voltak gondok, amelyeket közösen kellett megoldani. Akadt olyan neves fővárosi szakember, aki azt mondta, ezt ma Magyarországon nem lehet megépíteni, nincs olyan építőipari technológiánk... Sok jó tanácsot kaptunk, sokat tanultunk az építő szakemberektől, a SZÁÉV munkásaitól, kőművesektől, lakatosoktól, akikkel naponta együtt voltunk. Mindenki segített, így lett a ház közös munkánk eredménye.” Bán Ferenc építész időközben még sok más munkát Sokan — sokakért Lapozgatom az urológiai és nephrológiai szaklapokat. Van köztük amerikai, NDK-beli, nyugatnémet, magyar—ír— holland közös kiadású. A tudományág legjobbjainak publikációit tartalmazzák. A világ legrangosabb periodikáiban rendszeresen visszaköszön egy név: ár. Mohácsi László, Nyíregyháza, Jósa András Kórház. Egyedül és munkatársaival közösen írott közleményei a szakirodalom értékes adalékai. — A megyei kórház gyógyító intézmény. A legjobb indulattal sem mondható, hogy a kutatás, a tudomány fellegvára, ön és munkatársai mégis olyan eredményekkel dicsekedhetnek, melyek az országhatárokon túl is ismertek, becsültek. Beszélhetünk talán Mohácsi iskoláról is... — Nem, ez talán túlzás. Ma Magyarországon két, a szó klasszikus értelmében vett iskola van, az egyik a Babies-, a másik a Noszkay-féle. Az viszont igaz, hogy mi egyikhez sem tartozunk. A mi osztályunk sajátossága, hogy az itt dolgozók legnagyobb része sebészi pályán is dolgozott, ilyen szakvizsgája is van, ami hasznos és többféle gyógyítási módra ad lehetőséget. Eredményeink legfőbb forrása, hogy igen jó orvosi team alakult ki. Olyan emberek kerültek össze, akik a napi rutinmunka mellett hajlandók és képesek arra, hogy lépést tartsanak a nemzetközi színvonallal, olvassanak, tanuljanak, nyelvi ismerteket szerezzenek. Meggyőződésem, hogy ezzel a legfőbb etikai követelménynek tesznek eleget, hiszen az orvos számára a legnagyobb kötelesség, hogy a gyógyulásra váró beteg számára a legújabbat, a legmagasabb szintű gyógymódot tudják biztosítani. — Többször találkozni azzal a kifejezéssel az önök munkáj ávai kapcsolatban: Nyíregyházán először. Az urológia legjobbjai is elismeréssel emlegetik az itteni műtéti eljárásokat. — Ügy érzem, jelenleg három olyan terület van, ahol osztályunk európai színvonalú munkával tűnik ki. Az egyik: a daganatok radikális eltávolítása. Magyarországon kétségtelenül mi alkalmaztuk először azt az eljárást, hogy a heredaganaton kívül a nyi- rokutat is eltávolítjuk. Ez a módszer, amely az áttétek lehetőségét csökkenti, esetenként kizárja, kézzelfogható eredményeket hozott. A túlélés 95—98, a korábban reménytelen eseteknél 60—70 százalékra nőtt. A másik terület, ahol eredményeink jelentősek, a plasztikai műtétek, a harmadik a transzuret- rális sebészeté. — Amennyire meg tudom ítélni: valamennyi eljárásuk igen munkaigényes. Nyilván egy transzuretrális műtét bonyolultabb és hosszabb, mint az olyan, amikor a beteg hólyagját felvágják. — Kétségtelen. De ha azt nézzük, hogy az ilyen beavatkozások főleg idős embereknél gyakoriak, akkor rögvest kiderül: a beteg kímélése, javulásának gyorsítása fontosabb, mint az, hogy több a munka, komolyabb műtéti beavatkozásra van szükség. Osztályunkon jelenleg hét orvos dolgozik, ami kétségtelenül kevés. Még a lehetőség szerinti kilenc sem lenne sok, főleg ha figyelembe vesszük, hogy például egy klinikán 100 ágyra 30 orvos is jut. — ön mindig hangsúlyozza, hogy az itteni eredmények közös munkából származnak. Az az érzésem, hogy saját személyét túlságosan is a háttérbe szorítja. — Nem akarok álszerénynek tűnni. Tudom, hogy az osztályvezető főorvosnak meg van a maga szerepe, a példa, a törekvés, az ambíció lehet meghatározó. De ma az orvoslás nem lehet egy ember érdeme. Nézze meg a 79 és 81 között megjelent 23 publikációt. A legtöbb közös munka, van a szerzőtársak között urológus, pathalógus, röntge- nes. Ezért sem tekintem csak személyes sikernek, amit a . megyei kórház urológiai osztálya elért. Sokunk munkája ez sokakért. Egy olimpikon, Moszkvából Vámosi Zoltán nyíregyházi kisdiák elvégezte a nyolcadik osztályt, s a magyar válogatott tagjaként kiutazott az 1981-es moszkvai olimpiára, ahonnan ezüstéremmel tért haza. Nem sajtóhiba, az esemény valóban az idén volt, bár kisebb a tavalyinál; itt „mindössze” 42 ország csapatai mérték össze tudásukat. Vámosi Zoltán a IV. nemzetközi orosz nyelvi olimpián képviselte a magyar‘színeket, — „Ahány nyelvet tudunk, annyi embert érünk”, én is hallottam ezt a mondást, de akkor már a VI. számú általános iskolában harmadik osztálytól tanultam az oroszt — mondja a fiatalember, aki most a Zrínyi Ilona Gimnázium elsős tanulója. — Azért éppen az orosz nyelvi tagozatra Írattak be a szüleim, mert édesapám jól beszéli ezt a nyelvet, a Szovjetunióban is tanult néhány évig, gondolta, jó lesz, ha én is tudok még egyet... Élénk beszédű, sok minden iránt' érdeklődő diák Vámosi Zoli, aki egyáltalán nem büszkélkedik olimpikon múltjával. Inkább azt említi, hogy neki nagy szerencséje van, mert még egyszer megpályázhatja a részvételt, immár a középiskolásokkal is. A moszkvai nyelvi olimpiát ugyanis háromévenként rendezik. — Sok izgalmas versenyre készültünk tavaly — magyarázza az előzményeket. — Volt iskolai, városi, ami a megyei válogatásnak is megfelelt. Velünk együtt készült ezekre a versenyekre tanárnőnk, Nemes Sándorné is, aki engem négy évig tanított oroszra. Júniusban aztán Csillebércre hívtak, az országos versenyre. Ott válogattak, és én állítólag a jó kiejtésemnek köszönhetem az utat. Amikor megmondták, hogy elvisznek Moszkvába, nagyon megörültem, mert annyi mindent olvastam már róla! A versenyre — az országismeretre, a mesélő játékra, a diák—tanár szérepre — szívesen emlékszik Zoli, de mégis az- új barátok tették rá a legnagyobb hatást: — Nagyon jó volt, hogy abban a hatalmas városban én eligazodtam, bárkitől megkérdezhettem, amit nem tudok, ráadásul tolmács nélkül. Ez a legszebb a nyelvtanulásban. Sokat leveleztünk erről azóta is Lénával, akit Moszkvában ismertem meg, de közben elköltöztek Krasz- nojarszkba. Utazás, idegen tájak megismerése, barátok a világ minden részén — melyik kisdiák szívét ne dobogtatná meg egy ilyen lehetőség. Rengeteg emlék, cím van a jósa városi kis kuckóban, ámt a Vámosi lakásban Zoli otthona. „Ne haragudj, Tünde...“ Érkezzék a hír Nyírmadá- ról vagy Mátészalkáról, emlegessék Nyíregyházán vagy Vásárosnaményban, a végeredmény ugyanaz: Szabó Tünde színművésznő a szó legnemesebb értelmében sztár lett. Alig negyedév alatt az itt élők is visszaigazolták kiváló művészi kvalitásait, hatása alá kerültek a színházi estéken és a pódiumelőadásokon, felfedezték jó verseit az antológiákban. — Há elfogadtak s megszerettek, annak én örülök a legjobban. Már csak azért is, mert amikor a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházhoz szerződtem, tettem ezt a hivatásnak azzal a szent meggyőződésével, hogy művészi pályám folytatásán kívül a szó igazi értelmében vett nép- és közművelő munkát is fogok végezni. Úgy érzem, hogy a színpadon, a pódiumon, vagy ha írok, a betű erejével is azt kell szolgálnom, hogy az embereket ráébresszem arra, hol a helyük, közel hozzam hozzájuk a szép, az igaz gondolatot. Ezért számomra az, amit csinálok, sosem egyszerűen produkció. Hiszem azt, amit teszek és mondok; kegyetlen vagyok magamhoz akkor, ha az igazságról van szó. — Biztos, hogy azok, akik elfogadtak, ezt érezték meg abban, amit a színpadon, pódiumon mondok, Mint ahogy őszinte vagyok akkor is, amikor a szorosan vett színészi munkán kívül mást is vállalok. Mindig örömmel megyek el oda, ahol a közönséggel találkozhatok. Élmény volt számomra például az, amikor Nyírmadán, az ifjúsági parlamenten voltunk. A rosszul fűtött helyiséget átforrósította az őszinte hangulat. Igazán jól éreztem magam. De mindig öröm számomra az is, ha Vásárosnaményban, ahol szíp-, játszócsoportot vezetek, megcsap az érdeklődés igazi, őszinte hangulata. — Persze nem volna igaz, ha nem mondanám meg: én is szembetalálkozom falakkal. Néha én is érzem, hogy kis emberi féltékenykedések, hivatali ostobaságok kerülnek az utamba. De elvem, hogy sose feladni! Több mint másfél hónapja nem voltam otthon. Ezt nem azért mondom, hogy panaszkodjak; hiszen én vállalom az ismeret, a tudás, a szép hirdetését. Mindezt nem érzem a hivatásomon kívüli dolognak. Itt ügyről van szó, s ez, hitem szerint része a színészi munkának, ezt szolgálni minden művésznek kötelessége, akinek képessége, hivatása van erre. — Higgye el, mindez nem az egyéni érdeket, nem hiúságomat szolgálja. Tudom, — Nem tudom, találkozom-e valaha Rodriggal, akivel sokat beszélgettünk Moszkvában — említi egyik barátját. — Ö fekete, afrikai, Kongóból jött a versenyre. Annyi mindent kérdeztünk tőle, ő meg nevetve válaszolt, mert észrevette, hogy nálunk jobban töri a nyelvet, pedig idősebb, mint mi. Aztán hipp-hopp, egy nagy ugrással máris más földrészen, de szintén barátok közt termünk az útibeszámoló során : Lalit Űj-Delhiből jött, Sza- csin pedig fényképet is adott, rengeteget beszélgettünk esténként Indiáról — emlékezik Zoli. — Engem az az ország is nagyon érdekel, jól ki is faggattam őket, hogy élnek ott a gyerekek, mit tanulnak mit játszanak. A kíváncsiságból — úgy látszik — bőven volt a kis olimpikonok poggyászában. A nyíregyházi pajtás meséli, hogy Csillagvárosban két űrhajós várta őket, s bármit lehetett kérdezni tőlük. A legérdekesebb kérdés Zoli szerint az volt,: vajon gyerekek repülhetnek-e a világűrbe? A kozmonauták .— sajnps.-r elkeserítették p^et: ezekkel a? űrhajókkal még nem, mert hogy ami nekem személy szerint sikernek tűnik, az siker a színháznak is. Márpedig nekem a színházteremtés itt Szabolcsban szent ügy. Ne vegye patetikus frázisnak, de azt mondom: az a megye, amely ilyen gazdasági körülmények között tudott és akart színházat létrehozni, minden művészi szolgálatot megérde- melo'Mi iS' eszköz vagyunk abban, hogy az emberek szellemben, lélekben gazdagodjanak. Akik idejöttek, azokat ez a hivatás sarkallta, s ebből fakad a többet tenni akarása. — A napokban az utcán megállított három diáklány. Odaléptek hozzám, s megszólítottak: „Tünde, ne haragudj, de kérdeznénk valamit. Miért nem Nyíregyházán vezetsz színjátszó csoportot? Miért Vásárosnaményban?” Nem is a kérdés tartalma, hanem inkább a módja hatott meg. A közvetlenség, a természetesség. Nem tagadom, akkor éreztem meg, hogy valóban megismertek és elfogadtak. De tapasztaltam ezt boltban, utcán máskor is. És nemcsak nekem szól ez a közvetlenség. A színházat fogadta magáénak az itt élő ember. Ha így érti, akkor vállalom azt, hogy sztár lettem, hogy sztárok, lettünk: — Mindennap érezzük’ tehát a közönség kontrollját. Ennek sok előnye van, de kétségtelen: rendkívüli felelősséget is ró ránk. Meghatározza helyünket a megye, Nyíregyháza szellemi, művelődési és egyben tágabb közéletében is. Szívesen vállalom ezt, s hiszem, egyre többen értik meg ezt a törekvésemet, s mind többen segítik hivatásom gyakorlását. Szabó Tünde esténként fellép, napközben próbál, bemutatásra kész egy gyermekek számára írt színdarabja. Járja a megye városait és községeit. Hittel, szeretettel. Hiszi, amit Eötvös mondott: „Kit nem hevít korának ér- zeménye, szakítsa ketté lantja húrjait...” (Butgit JZajoJ károsodna a fejlődő szervezet, de pár évtized múlva talán ... Egy másik történet' is űrhajósokhoz kötődik. Az országos versenyen ott volt Ku- baszov és Farkas Bertalan is. Az egyik legjobb csapattól kérdezte a szovjet vendég: — Honnan érkeztek? Mondták: Pápa városából. — Nagyon szép, hogy a szülőkről is várost neveznek • el Magyarországon, van a mamáról elnevezett is? De a mosolyáról sejtettük, tudja a választ — mert Farkas Bertalan is Pápán repült —, mindenki jót nevetett a tréfán. — Itt, a Zrínyiben most többet kell tanulni — mondja mai napjairól, terveiről. — Én az általánosban mindig kerek négyes voltam, jó lenne javítani. Az orosszal, matematikával, irodalommal, énekkel nincs baj, de a kémia nagyon nehéz nekem. Oroszból másodikban alapfokú, negyedikben középfokú nyelvvizsgát szeretnék tenni. És ha a terv nem változik, negyedikből külkeresnek jelentkezem — ez azonban még messze van, addig két testvéremet is szeretném megtanítani oroszra.,. ' 1 ' * ' JHajrik Nándor 1981. december 24. munuiiiiL inagaeuait, túsz az élet nem állt meg, miközben az épülő művelődési ház soksok energiát, türelmet, kitartást kívánt meg tőle és munkatársaitól. Egy sablon vállalkozásnál nem leltek volna ilyen gondjai, nem érték volna vádak, hogy kacsalábon forgó várat tervezett, vagy japán motívumot akar átültetni a szabolcsi, nyírségi homokba. Az új úton járók minden örömét és kockázatát vállalta. Az is munkált a fejében, az ország színe előtt — a szakma előtt — is vizsgázik Szabolcs az új épülettel. Egy szabolcsi alkotás kerül az ország térképére, amely itteni fejben született és itteni munkáskezek formálták, emelték élővé, valóssá ... „Mégis menet közben nagyobb izgalmat okozott, mert mindig formálni, igazítani kellett. Most már felnőtt, önálló lett és eltávolodik az alkotótól” — mondta az építész, akit már egy másik munka tart lázas izgalomban; a színészház építése. Ez sem lesz sima ügy, máris elég sok a vita, a tisztázni való. Bán Ferenc főépítész újra nagy fába vágta a fejszéjét. Reméljük, ugyanolyan szép és maradandó alkotása lesz ez is, minjkf az ty. nyíregyházi megyeiwärbsi művelődési ház. Csak talán kevesebb lesz majd az új háznál az idegölő huzavona...' <T)áR &ísul
