Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-25 / 225. szám
1981. szeptember 25. KELET-MAGYARORSZÁ© 3 Közelkép az üzemi demokráciáról A tanácskozás már harminc perce tartott. Az utolsó sorban ülők feszengtek a számok hallatán. Néhányan kimentek a teremből, pedig ekkor az előadó már végére ért a felsorolásnak. Majd felemelte a hangját, s elmondott néhány unalomig ismételt fogalmat. Szólt a termelékenységről, a munka hatásfokának javításáról, meg az üzem- és munkaszervezésről. Az egyik munkás szívesen elmondta volna, hogy hetek óta csak kínlódik a gépével, műhelyükben az emberek gyakran dohognak az anyag- ellátás zavarai miatt. De attól tartott, hogy egy ilyen magvas előadás után esetleg megszólják a kicsinyes gondok felemlegetése miatt. így érezhették mások is, mert a termelési tanácskozáson mindössze egyetlen ember szólt hozzá. A fórum megrendezését viszont dokumentálni tudták, ezzel kötelezettségüknek eleget tettek.^ Néhány évvel ezelőtt alighanem sok üzemre illett az üzemi demokrácia fórumairól festett ilyen és ehhez hasonló közelkép. De badarság lenne tagadni, hogy napjainkban nincs egyetlen gyár, intézmény vagy szövetkezet, ahol a munkahelyi fórum vitái az érdektelenségbe fulladnak. Erre utalnak a népi ellenőrök vizsgálatai, akik a közelmúltban országszerte azt vizsgálták, hogy a munkahe-' lyi demokrácia fórumai mennyiben felelnek meg a felső szintű határozatok követelményeinek és mennyiben segítik társadalmi és gazdasági tennivalóink megvalósítását. A tapasztalatok ösz- szegezése még tart, ám egy- egy megyei vizsgálat megállapításai egyaránt jelzik az üzemi demokrácia intézményének eredményeit és fogyatékosságait. Példák persze akadnak ilyenek is, meg olyanok is. Az azonban megállapítható, hogy az üzemek és intézmények a felettes szervek irányelvei alapján általában törekedtek az üzemi demokrácia fórumaira tartozó kérdések megfogalmazására, hatáskörének megállapítására és ez már önmagában is előrelépést jelent. Javult a fórumokról készült jegyzőkönyvek, a dokumentáció színvonala is. Adminisztrálni tehát már tudunk. Korántsem lehetünk azonban elégedettek, mert az üzemi demokráciát nem a papírok, hanem a tartalmi munka minősíti. Még annál a vállalatnál is, ahol a népi ellenőrök kérdéseire a megkérdezett munkásoknak csaknem a fele azt válaszolta, hogy nem ismeri az üzemi demokrácia fórumait, nincs tisztában azzal, milyen mértékben van joga beleszólni munkahelyi környezete formálásába. Az pedig ■még a jól működő fórumok esetében is gyakoribb, hogy a résztvevőket nem tájékoztatják arról, milyen kérdésekben várják véleményüket, ■miben számítanak javaslataikra a műhelymegbeszéléseken és termelési tanácskozásokon. Népi meglepő hát, ha sok véleménnyel, javaslattal leszünk szegényebbek azért, mert felkészületlenül sokan nem akarnak a kollektíva nyilvánossága elé állni. Nem emeli e fórumok rangját, hogy az egyik üzemben megkérdezett munkások egyötöde érzi csupán úgy, hogy felszólalására odafigyeltek, szavának volt eredménye. Mert még napjainkban is gyakran előfordul, hogy válaszra sem méltatják (néhol meg egyenesen okvetlen- kedőknek tartják) az üzem vagy szövetkezet életén jobbítani szándékozó felszólalókat. Néhol még erre sem ügyelnék. Mint például abban a vidéki gyáregységben, ahol a vezetők közötti torzsalkodás miatt a szükségesnél ritkábban jut idő a munkahelyi demokrácia fórumainak ösz- szehívására. Ha mégis, akkor a vállalat központjából érkező küldöttek olykor gúnyos megjegyzéssel elintézettnek vélik a válaszadást. A jogos igényekre és a javaslatokra pedig jószerivel már nem is figyelnek. így fordulhatott elő, hogy a gyáregység ötszáz dolgozója évek óta hiába panaszolja: a rossz munkakörülmények és az egyetértés hiánya miatt évek óta csak képességeinek töredékét képes kamatoztatni. Még az ötéves terv feladatainak megfogalmazásakor sem vették figyelembe a város munkásainak észrevételeit, javaslatait. Nem kétséges, hogy ilyen esetben az egyéni, a csoport és az össztársadalmi érdek egyaránt csorbát szenved. A követésre érdemes esetek száma pedig olykor lassabban szaporodik a kívánatosnál. De már ilyenekkel is lehet találkozni. Egyre több munkahelyi vezető igényli a beosztottak beleszólását. Mert rájöttek, hogy közös töprengéssel enyhítik a meglevő gondokat, elháríthatják a termelőmunka gátjait. És ezekben az üzemekben ki-ki részt vállal a tennivalókból. Az egyik ipari szövetkezetben pedig a tagság „odáig merészkedett”, hogy a rosszul végzett muh- kára és a vezető magatartására hivatkozva nem szavazták meg munkahelyi felettesük prémiumát. Talán egyedi a példa, ám az eset mégis bizonyítja, hogy van ahol komolyan veszik a munkahelyi demokráciát. Rájöttek, hogy a bírálattól nem dől össze a világ, csupán a kollektíva ösztökéli jobb teljesítményre vezetőit.. A példák tehát sokfélék. Van, ahol a javaslatok jelentős hányada valósággá válik, másutt meg az észrevételek tizedére sem kapnak választ a felszólalók. Pedig abban a munkahelyi vezetők is egyetértenek, hogy az üzemi demokrácia fórumai nem csupán a tájékoztatásra, a jogok és kötelességek összhangjának érvényesítésére alkalmasak, hanem hatással vannak a munkahelyi közérzetre is. Erről pedig tudjuk, hogy gyakran meghatározza az egyén munkakedvét és jelentős mértékben a munkateljesítményét is. Cs. N. L, TISZABECS! VÁLTOZÁSOK (2.) A ládaszegezők Uszkán át haladunk Magosliget felé. A tyúkok a határoszlopnál kapirgálnak, útunkat nyomon követi a Batári szegélyező füzes, őszi virágoktól tarka az árokpart, pókszálingó úszik a levegőben. Aztán feltűnik az egykor önálló magosligeti tsz épületcsoportja. Kalapálás hallatszik jó messzire. Ládagyár a nagyteremben Bartha Sándor, a termelő- szövetkezet ládaüzemének vezetője fogad az egykori közgyűlési terem ajtajában. Most itt működik a szövetkezeti ládagyár. Asszonyok vannak itt is. Idősebbek, mint az almásban. Először hallgatagok, s csak később beszédesek. De itt már hiányzik a tréfa, az évődés. Komolyan megy minden, — Csináljuk a ládát, de nemigen jó kedvvel — mondja Erdei Jánosné. — Igaz, már két forintot fizetnek darabjáért, de így sem jó ez — toldja meg Dezső Endréné. — Akik az almában vannak, megkeresik a napi 180— 200 forintot, nekünk jó, ha 90 kijut — így Debreceni Gábor- né. —• Pedig amikor derékig érő gazt kellett irtani, akkor mi voltunk ott. Amióta a tsz van, minden nehéz munka a miénk .Egyszer lehetne jól keresni, akkor is csak a láda jut nekünk. — Kiforogja ez magát asz- szonyok — nyugtatgatja őket az agronómus, Engi Sándor. — Mondta az elnök is. Hiszünk neki! — Azért csak fáj, hogy aki bejön az utcáról, az kétszer annyit keres — keseregnek az asszonyok. Kulcshelyzetben Az üzem vezetője, Bartha Gábor felvilágosít, miért alakult ki ez a valóban furcsa és ellentmondásos helyzet: — Hatezer láda kell az almához, mégpedig tíz napon belül. Eddig nem volt anyag, most már van. Nem bízhatjuk akárkire a ládaszegezést. Ha ezek az asszonyok elmennek az almába, nincsen láda, nincsen mibe szállítani. SzükségKét forintért szegeznek egy .ládát. (Jávor László felvétele) megoldás ez, lesz rá megoldás, hogy ne károsodjanak. — Az alma az idén nagyon jól sikerült — magyarázza Engi Sándor. Nem késlekedhetünk, ha vagon van, szállítani kell. Ezért mentek a ha- risnyások szedni, s ez kény- szerített arra, hogy a tsz legjobb erőit állítsuk rá a ládára. De ez remélhetőleg nem lesz így máskor. —■ Nem valószínű — kontráz Bartha Sándor. Itt vannak már az új gépek, s az anyag is úgy alakul, hogy a jövőben akkor készítjük majd a ládát, ha nem lesz más munka. — Ez is egy melléküzemünk — teszi egységessé a képet az agronómus —, ahol majd tudunk akkor is munkát adni, ha máshol nem lesz. Beleillik ez is abba a törekvésbe, hogy megoldjuk a foglalkoztatást, de megteremtsük azt a hálózatot, amely ipari tevékenységgel segíti a szövetkezetét. Ezek az asszonyok most kulcshelyzetben vannak. Ha nem is tetszik nekik a kényszerhelyzet, megértik, hiszen rájuk mindig lehetett számítani. — Mi a semmihez nem hasonlítható szatmári szépségért azzal fizetünk, hogy kedvezőtlen körülmények között kell gazdálkodni. Itt a talaj olyan, hogy a növénytermesztésből nem lehetne megélni — Infarktus után S zép öreg ember. Szálfaegyenes, ruganyos járású. A hetvenharma- dik őszt és neve napját köszöntötte augusztus derekán galambősz fejjel, hófehér bajusszal Balatonfüreden. Szat- márból érkezett, gyógykezeltetni magát a híres szívkórházba. Elzarándokolnak ide még az óceánon túlról is. Jönnek amerikai, kanadai, nyugatnémet, svájci, még török állampolgárok is. Dollárral fizetnek a gyógykezelésért. A szatmári öreg embernek meg ingyen jár. Nem kell fizetnie egy fillért sem. Nyugdíjas tsz-tag. Valahányszor végigsétált a füredi Gyógy tér árnyas fái alatt, tartása, kora, hófehérsége főhajtásra ösztönzött mindenkit. Kért, ne írjam meg nevét, ráismernek így is. Ez a szép szál szatmári paraszt ember ötször került a halál árnyékába. Egy súlyos és négy kisebb kiterjedésű, „csendes”, amolyan alattomos lefolyású infarktussal vívott meg. Mindannyiszor sikerrel. Erősebb volt élniakarása. Tartja magát az öreg az íratlan gyógymódhoz is. Reggel a madarakkal ébred. A sok mozgás az éltető eleme, maga végez minden munkát a ház körül, a kertben. Ősz fejjel még hajtja a kerékpárt kilométereket. Dohányfüsttel nem mérgezi magát, tüdejét, ereit. És könnyű ételeket, főzelékféléket eszik. Így köny- nyít beteg szívének a munkájában. — Itt, a füredi szívkórházban állapították meg mind az öt korábban lezajlott szív- infarktust — mondja. — Az elsőt még 1971-ben kaptam. Későn ismerte fel a körzeti orvos. Így kerültem a fehér- gyarmati kórházba, ahol igazán mindent megtettek értem. Egy évig még egy vödör vizet sem tudtam felemelni. Akkor ősszel utaltak be először ide Füredre utókezelésre. Talpra állítottak. Tavasszal már új erőre kapott az öreg ember-Annyira, hogy önként jelentkezett társadalmi munkára a téeszbe kukoricát kapálni. — Kaszáltam az árpát is otthon. Minden munkát elvégeztem a háztájiban. Áldott jó ember ez a Pintér tanár úr. Ő kezelt akkor is, most is. Szobája ott volt a modern B pavilon második emeletén. Fürdőszobával, segélyhívó telefonnal, erkéllyel, nyugágy- gyal, a Balatonra tekintő ablakkal. Szobatársa egy orvos volt. — Jöhettem volna korábban is. Ismernek otthon jól Szabolcsban az sztk-nál. Felajánlották a beutalót. Rám bízták, válasszak. Én meg úgy döntöttem, legjobb lesz nekem ez az aranyló augusztus — mondja az öreg ember. Sikerrel átvészelte a szíve elleni kisebb támadásokat is a derék szatmári. Füreden minden óráját beprogramozták. Mutatta kezelési papírjait. Jól kiismeri már magát köztük. Reggeli után tornázott. Utána az orvos beadta neki szinte észrevétlenül a vénás strofantin injekciót. Aztán pihent egy órácskát. Járt hydroterápiára, szénsavas fürdővíz tágította ereit. Elbúcsúzásunk előtt örömmel újságolta a szatmári ember: — Azt mondta a főorvos úr, szemmel látható a javulásom. Nem kell már injekció. Pirulára váltottak. Kiszámolta, hogy több mint 400 kilométerre van a szatmári falu, ahonnan érkezett. — Az öcsém vitt be Ladán Gyarmatra. Onnan vonattal jöttem. Már hatodszor vagyok itt. Első osztályú a kezelés Füreden. Gondolja jönnék különben olyan messziről? Farkas Kálmán meditál az agronómus. Nekünk azt kellene elérni, hogy a jövedelemnek legalább a fele a melléküzemekből adód jék. így mentünk bele örömmel a harisnyaüzembe, magunk gyártjuk a ládákat, s ha sikerül, lesz egy bélüzemünk is. Mezőgazdaságunkban az állattenyésztésre alapozunk, s ehhez a takarmány megtermelését tartjuk fő célnak. Tervek a tsz-ben Okosan és célszerűen ala kulnak hát a dolgok a tisza- becsi termelőszövetkezetben. A három községet — Tisza- becs, Uszka, Magosliget — összefogó közös gazdaság egyre céltudatosabban" alkalmazkodik a közgazdasági és termelési adottságokhoz. — Mi ezt mind jól értjük, s tudjuk, hogy a javunkat szolgálja — magyarázza Szabó Bálintné —, de sokminden kell ahhoz, hogy ez zavartalan legyen. Jó lenne bolt az üzem közelében, gondoskodni kellene arról, hogy a műszak végén is kapjunk kenyeret, a tanácsra is vár munka, akár az óvodát, vagy a napközit nézzük. — Nemcsak nekünk kell tanulni, hogy mi az hogy üzem — fejeli meg a gondolatot Lukácsné —, a tsz vezetőségének, meg a gyarmati ÁFÉSZ-nak, meg mindenkinek látni kell: más a tsz-ben dolgozó nő dolga, mint azé, aki gyárba jár .,. Gyárba — hangzik a fülembe, s kíváncsi vagyok, hogyan is fest a hely, amit az asszonyok annak titulálnak. Következik: Át kell állítani az életünket... Borget Lajos Fenntartás nélkül EGY KISSÉ MINDIG ELCSODÁLKOZUNK, ha felelős gazdasági poszton nővel találkozunk. Belénk ivódott, megrögzött rossz szokás, talán előítélet is, hogy mérlegeljük: nőnek való feladat-e a főmérnöki, az ágazatvezetői, telepvezetői, avagy más beosztás. Amikor Nagykállóban, a Balkányi Állami Gazdaság szakosított sertéstelepén jártam, és a telepvezetőben egy asszonyt ismertem meg, legalább fél tucat kérdésem arra vonatkozott, mint nő el tudja-e látni maradéktalanul a feladatát. Utólag arra gondoltam, az ilyen természetű faggatásért egy férfi egészen biztos megsértődik. A fiatal- asszony nem ezt tette. Türelmesen elmagyarázta: nincs olyan feladat, amelynek teljesítésére a nők ne lennének képesek. Na és a beosztottak, a jobbára férfiakból álló munkások, miként fogadják egy nő parancsait, utasításait, döntéseit? Eleinte fenntartással, tartózkodással, későbbiekben megértéssel, hosszabb idő elteltével már fenntartás nélkül. Egy nőnek azonban többet és többször kell bizonyítani szakmai hozzáértését, rátermettségét. De nemcsak a beosztottaknak kell a bizonyítás, ezt a felsőbb vezető szervek is elvárják. „Nincsenek csodák — mondta a fiatalasszony — bármit csináljon egy nő, a férfiak szemében megmarad olyannak, amilyennek ők képzelik: a gyengébb nemnek.” Az utóbbi mondattal le is zárult a beszélgetésnek az a része, amely a nők vezetői készségére vonatkozott. Nem lehet azonban ilyen egyszerűen és végérvényesen levenni a témát a napirendről. Mert ha ezt tennénk, egy lépést sem haladnánk előre azon az úton, amit úgy neveznek: „egyenjogúság”. A női vezetők munkáját, és általában a nők munkáját nem kísérheti örökké a férfiak részéről egy olyan hátsó gondolat, amely tudatosan vagy tudatlanul, a gyengébb nemre utal. Van rá példa ezer és egy, hogy politikában, tudományban, gazdasági tevékenységben a nők a férfiaknál is férfiasabban helytálltak. szépén le lehet Írni, és szépen el lehet mondani ezeket a gondolatokat. Hinni nehezebb bennük. Mégis hinni kell. Előítéletek és fenntartások nélkül el kell fogadni végre, hogy a nők között legalább annyi a vezetésre, irányításra alkalmas, rátermett ember, mint a férfiak között. Az a baj, hogy ezt újra és újra bizonyítani kell, mert még mindig és mindenhol feltűnést kelt, ha egy nőt igazgatónak, főmérnöknek, osztályvezetőnek, avagy művezetőnek, brigádvezetőnek kineveznek. Ilyenkor nem győzünk csodálkozni. De hát miért csodálkozunk? Seres Ernő Nyíregyháza: Inczédi sori gyógyszertár. (Császár Csaba (elvétele)