Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
1980. december 25. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Igi/ születik a „sztár4*,,. A filmszerep csak játék volt Munkásüzenet Szálkáról „Megyünk mind együtt...“ Találomra szólítgatom az embereket az utcán. Milyen a jó bútor, kérdezem, s ők mondják: ízléses, tartós, modern, és persze olcsó. A bútoriparban járatos ismerősöm már bonyolultabban fogalmaz: Az a jó bútor, amelyiknél találkozik a forma és a tartalom. Hát, előlegként ennyit, a többit nézzük meg a helyszínen. Mármint Mátészalkán, Tiszántúl legnagyobb bútorgyárában. „Bútorok közt sztár a Szatmár” — jár a fejemben a gyár tévéreklámja. Reklámnak nem rossz a szöveg, de tényleg sztár-e a szálkái bútor? — morfondírozok. Kertész István, a gyár főkönyvelője nem veszi túlságosan jónéven, mikor mondom neki is az előbbi aggályomat: — A legutóbbi BNV-n hét termékünk kapta meg a kiváló címet — mondja s folytatja a titkárnőnek a diktá- lást. Megálmodott, bútorok Joó Endre, a műszaki fejlesztési osztály vezetőjének indokai már részletesebbek: — Részt vettünk tavaly is a vásáron, minden különösebb visszhang nélkül. Levontuk a szükséges konzekvenciákat. Nekünk olyan termékeket kell gyártani, amelyek nemcsak a kirakatokban mutatnak jól. Szerződést kötöttünk Heczendorfer László Munkácsy-díjas iparművészszel, aki részt vesz a tervezésben és a megálmodott bútorok megvalósításában. A gyárban újra kellett fogalmazni a gyártmányfejlesztés előtt álló feladatokat. Eldöntötték, hogy közepes árú, de a korábbinál jobb minőségű bútorokat kell készíteniük, s fontos feladattá vált a kárpitozott termékek választékának bővítése. A kiváló Szamos-család Kiváló címet kapott a vásáron a Heczendorfer László tervezte Szamos szekrénycsalád is, aminek a gyártását nemrég kezdték meg az üzemben. A Szamos 1-ből elkészült a nullszéria, azaz negyven darab. — Körülbelül húszezer forint lesz az ára, — tájékoztat Szabó Gábor, az értékesítési osztály vezetője, akinek nagy szerepe van a szinte az egész országra kiterjedő értékesítési hálózat megszervezésében. — Maguknak hogy tetszik? — kérdezem az üzemcsarnokban Szombati Tibor brigádvezetőt, és Szabó Katalin betanított munkást, akik a Szamos 1-et szerelik. ' — Nemigen gondolkodtam én még ezen. Nem is az a fontos, hogy szép, vagy nem szép egy szakma, fontosabb, hogy szeresse azt az ember. Csak az a baj, nem mindenki tekinti hivatásának azt, amit csinál. Vendégségben vagyok a múltkor,- hát látom, hogy a házigazda szekrényének lóg az ajtaja, nem csuknak a zárak. Mit csináltam? Kértem egy fogót, és egy óra alatt rendbetettem azt, amit mások rosszul szereltek. Elhiszi nekem, hogy mérges voltam arra az ismeretlen kollégámra? Nem magát, bennünket járat le az ilyen munkával. „Az a fontos, hogy az ember szeresse a munkáját” — ízlelgetem Szombati Tibor iménti mondását. Vajon Szabó Katalin igazat ad-e a brigádvezetőnek? Szálkái bútorok a BNV-n. Behemót masina a Rába-Steiger. Az MTZ—80-as, amit kötélre vesz, mint ember mellett a gyerek. Erős is ez a Rába. Kétszáznegyvenöt lóerő dohog acél szívében és hiába csúszik tengelyén a sárban a kukoricával, répával megrakott pótkocsi, kirántja. — Isten bizony néha attól félek, hogy eltörik a vonszolt gép tengelye, elszakad minden része, olyan erővel kell itt húzni, cibálni. Kocsis Sándor mondja ezt, közben fél szemével az útra figyel, mert haladunk. Megy a Rába a majorba, hogy kisegítsen egy silóval rakott kocsit. — Jó gép ez — véli Oláh István — aki szintén velünk tart, most váltótárs, egyébként neki is Rába-Steigere van. — Csak az a baj, tudja, ez a mi földünk nem sivatag. Itt a talaj megszaggatja a vasat, hasítani kell, nem ömlik úgy, mint a homok. Beszélgetünk, de én közben a tájra is figyelek. A beregi síkság nagy sima asztallapján most hótakaró a terítő. Mintázza ezt a földi szőttest a legelőn árválkodó gémes csordakút, néhány csenevész fasor, ködbe- veszőn egy rekettyés, nagy csapat varjú és vagy féltucat rétisas. Rideg a táj, de jó, mert messzire látni. Kocsis Sándor Duruzsol a motor és bírálja az ember. — Csak az a baja, hogy nem féderes. Nincs rugózása és az ilyen felvágott, megfagyott rögökön kirázza a lelkünket. — Szántani jobb? — Nyugodtabb munka. Habár itt, ezekkel a gépekkel az sem az igazi. Sok a kisparcel- la, táblásítani kellene, hogy jobban kihasználhassuk ezt az erőt. Ez a gép arra való, hogyha beáll az ember a munkába, felszántson egy műszakban száz hektárt is. — Képes lenne rá? — Voltam is. Tavasszal történt a Sulyoktagban. ígérte a rádió az esőt, meg látja azt az ember is, hányadán áll a dolog, egyszóval hajnalban nekikezdtem egy százhektáros táblának. Tudtam, vetni kell, nincs mese, pedig olyan volt a talaj, hogy nem is tudom, mit mondjak. Tudja milyen az, ha az embernek nincs szíve valamit félbehagyni? Nekem nem volt. Még az ebédet is úgy kapkodtam be a tarisznyából lopva, megállás nélkül. Sikerült, Igaz, nem 12 órát, 16 vagy 18 órát mentem. Másnap annyi eső esett, hogy arra a táblára nemhogy rámenni, de ránézni sem lehetett. — Tetszik, csak egy kicsit bonyolult a szerelése. — Valóban sztár a bútorok közt a Szatmár? — Ez így talán túlzás, de a tervek ismeretében nyugodtan állíthatjuk: a jövőre gyártandó bútorcsaládok között biztos, hogy lesz jó néhány keresett típus. — Például? . — Például az Astor szekrénysor, vagy a Malmö ülő- garnitúra. De a három éve gyártott Rebeka is napok alatt meghódította a piacot. — Otthon, maguknál milyen bútor van? összenevetnek, és visszakérdeznek. — Milyen lenne?! Szatmár! — Elégedettek vele? — Mondhatnánk rosszat rá? Mi gyártottuk, a mi gyermekeink. A végszerelőben állunk. A gépek mellett fiatal, és kevésbé fiatal emberek szorgos- kodnak vegyesen. A csarnok déli oldalán félig összeállított bútorok sorakoznak katonás rendben, az északi részen ajtók, üvegek, díszlécek sokasága. A látogató csak néz: }io- gyan lesz ebből összhang? Nem tudja megfejteni a titkot. ö csak azt látja, hogy szép ez a bútor. De hány kéz ügyességét, tehetségét dicséri e szépség, hány év tapasztalata, kínja-keserve kellett ahhoz, hogy gyönyörködtesse a szemet! „Fontos, hogy szeresse az ember,. Szombati Tibor például 21 esztendeje dolgozik e gyárban, ott volt már az előd szervezésénél is. Megszámolta, vajon hány bútort készített e két évtized során? Aligha. Mondja is: nincs itt idő a számolgatásra, dolgozni kell, a sikert nem adják ingyen. — Mi a szép a bútorosszakmában? — Tunyogmatolcson nőttem fel, de Békéscsabán érettségiztem kémia—fizika szakos gimnáziumban — mondja. — Mindig szerettem e két tárgyat, s úgy gondoltam, érettségi után továbbtanulok. Aztán az egyetemből nem lett semmi, de elégedett vagyok. Elhiszi nekem, hogy találtam volna ennél kényelmesebb, tisztább munkahelyet is? De én az íróasztal helyett az üzemet választottam. Miért? Azt hiszem, a munkapad mellett őszintébbek, nyíltabbak az emberek. S hol van az előírva, hogy érettségizett ember csak irodában dolgozhat? Az otthonokban kapjon díjat! — Miért éppen a bútorgyárat választotta? — Mert szeretem a szépet. Rengetegen járnak be ide az üzembe Tunyogmatolcsról, s otthon annyi érdekes dolgot hallottam a Szatmárról, hogy könnyű volt a választás. — Nem fárasztó a bejárás? — Dehogynem. Azonban munka közben nem gondol erre az ember. — Másképpen dolgozik-e a munkás, ha a díjazott terméket gyártja? — Miért dolgoznánk másképp — néznek rám megütközve. — Igyekszünk úgy dolgozni, hogy minden termékünk díjazott legyen. De ne csak a BNV-n, hanem otthon, a lakásokban is. S higy- gye el, ez a nehezebb. De megéri, sokszorosan megéri. Szabó Gáborral sétálunk a kijárati ajtó felé. Kint piszkos, szürke hóié szalad a csatornákban, egy bútorokkal megrakott teherautó megy el mellettünk. Viszi a szálkái munkások üzenetét. Ök a munkájukkal kívánnak boldog ünnepeket. Balogh Géza Csordakút Seregben (Elek Emil felvételei) Oláh István — És bevetették azt a táblát? — Be bizony és termett is. De még milyen jó termést adott! A Sulyok-tag felszántója, Kocsis Sándor kemény kötésű, szigorú tekintetű, már ősz hajú beregi ember. Mielőtt mellé szegődtem, megtudtam róla annyit: Tiszaszalkán, a termelőszövetkezetben tekintélye van. Negyvenhárom éves, de már sokat próbált, 1962- től tagja a tsz-nek, de előtte is traktort nyergeit előbb a Barabási Állami Gazdaságban, később a helyi gépállomáson. Majdnem hasonló utat járt be negyvenkét évesen Oláh István is, annyi különbséggel, hogy ő a gépállomásról került a szövetkezethez. Mindkettőjükről mondják: jó, kitartó szakemberek, de kikövetelik az árát. Van is mit kikövetelni. A falu alatt, a temető mögött hóba, sárba fagyott cukorrépakombájnok vesztegelnek. Ott van beledőlve egy gödörbe az MTZ is és bekecses, bundasapkás ember, Balázsi Zoltán köröz körülötte. A Rába előbb az MTZ-t veszi kötélre és kirángatja. Oláh István és Balázsi Zoltán már térdig sáros. Néhány pillanat, aztán rpár újra saját erőből fut a kis gép. Amíg a vonszolás tart, messziről figyelem és mellém áll Oláh István. Csodálkozik, hogy hová lettek a gólyák? — Itt maradtak, itt fáztak velünk, amíg szedtük a répát. — Ezekkel a kombájnokkal? — Nyavaját kombájnnal. Kézzel. A kombájn elsüllyedt. Nekiláttunk hát marokkal. Az egész tagság. Esett, fújt, szabályszerűen megfagytunk. Amikor hazamentem, csak bújtam a meleghez. — A traktorosok is szedték a répát? — Miért ne?! Ha egyszer már nem lehet a géppel dolgozni! Aratáskor is kézzel kaszáltak, mi meg az ölünkben hordtuk ki a vízből a termést. Traktoros, nem traktoros, az ember nem válogathatja meg a munkát, mert akkor jól néznénk ki... A termelőszövetkezet főkönyvelőjétől, Gulyás Miklóstól tudom: a 3000 hektár, ha kínkeserves munkával is, de honorálta az emberi igyekezetét. Nem maradt vetetlen terület, betakarítatlan termés. Az 500 hektár búzát, igaz 32 napig aratták, de 35 mázsás átlagot kombájnoltak. 50—55 mázsát fizet a kukorica is és ezért érdemes hóban, fagyban is dolgozni. A negyven hektár cukorrépát úgy rabolták ki a talajból, hogy sok ember körme belehasadt, de másként nem lett volna 280 mázsás átlag. Erre mondja megfontolt szóval Kocsis Sándor: — Érzi az ember, hol a helye. Nemcsak a pénz miatt, bár innen kell nekünk megélni. Aztán példát kell mutatni. A fiataloknak, meg mindenkinek. — Párttag? — Az. Itt lettem párttag a tsz-ben, de a példamutatást nem csak azért említettem. Ha nem lennék párttag, akkor sem állnék mások mögé, mint ahogyan sok pártonkívüli sem azt teszi. Megyünk mi mind, együtt. Bíztunk a vezetőkben, ők meg bennünk. Valahogy így. Eljátszogattunk egy gondolattal. Ha nem termelőszövetkezeti tagok, hanem egyéni gazdák dolgoznak idén a tiszaszalkai határban, mi lett volna? — Akkor semmi. Elvéreztek volna. Különben itt nem voltak gazdák, uraság volt. De tudja mit, talán volt ennél nehezebb év is. Már benn az irodában, a jó melegben beszélgetünk. így ráérősebben kalandozunk témáról témára és az is kiderül: a jelenlévő traktorosok filmszereplők is voltak. Emberi küzdelmet alakítottak a Sodrásban című ínagyar filmben. — Az csak játék volt — nevetnek. — Abban bizony nem szenvedtünk meg, nem izzadtunk bele! — Szóval mégiscsak nehéz volt? — Inkább kutyadolog. — Túl vannak rajta. — Még nem. Még kombájnolunk és sok a szántani való. De majd ezeken is túl leszünk. Mi lesz akkor, ha felszántják a földet? Erre már akkor gondoltam, amikor messze jártam Tiszaszalkától. Szóval, mi lesz akkor? Semmi. Tavasz lesz és kezdődik minden elölről. Viszont jó, ha mindig van munka, ha célja és értelme van a fáradozásnak. Seres Ernő
