Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-19 / 194. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. augusztus 19. A vallási zavargások megakadályozására Indiában megerősítették a rendfenntartó alakulatokat. A képen automata fegyverekkel ellátott katonák a főváros régi negyedében, ahol szintén véres összetűzések voltak a mohamedánok és a hinduk között. (Kelct-Magyarország telefotó) Anglia visszahívja Iránban dolgozó diplomatáit. Képünkön: Teheránban bezárták az angol nagykövetséget is, miután az épület előtt tiltakozók tovább folytatják éhségsztrájkjukat a Londonban fogva tartott iráni fiatalok miatt. (Kelet- Magyarország telefotó) Korszakalkotó szerződés Kommentár Zöld út a „kvangzsui hóhérnak“ Csői távozása megnyitja az utat ahhoz, hogy a hadsereg erős embere, a negyvenkilenc éves Csőn Tu Hvan tábornok formálisan is a piramis csúcsára kerüljön. Egyre világosabb: a tábornok annak a viszonylag fiatal dél-koreai főtisztekből álló csoportnak a képviselője, amely kizárólag azt tartja fontosnak, hogy a „régi gárdától” átvegye a vezető pozíciót. Ez a jelek szerint a jelenlegi helyzet talán leglényegesebb motívuma. Nem is az a legfőbb baj, hogy Csőn komoly politikai ambíciókkal megáldott — vagy megvert — katona, hanem az, hogy neki és csoportjának teljesen megfelelnek a „régi gárda” országlási módszerei. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint annak a jogosnak tűnő reménynek a szét- foszlását, hogy Szöulban, legalábbis a Pak-korszakhoz képest, valamivel demokratikusabb, „civilebb” vezetés váltja fel a rezzenetlenül szélsőjobboldali katonai diktatúrát. Ez a remény azért nem látszott teljesen alaptalannak, mert Pák halála után rövid ideig megerősödött az ellenzék hangja, porondra lépett néhány addig bebörtönzött, elhallgattatott politikus. Amikor azonban néhány hete Kvangzsu városban diákok és munkások együttes tömegdemonstrációja követelt politikai megújhodást, Csőn tábornok — aki éppen a Pak-gyilkosság körülményeinek kivizsgálásával megbízott bizottság főnökeként került előtérbe — parancsot adott a szupermodern amerikai fegyverekkel felszerelt hadseregnek ar zendülés vérbefojtására. Azóta nevezi Csont a világsajtó „kvangzsui hóhérnak”. Az új államfőt most elméletileg egy előkelőségekből álló, 2583 tagú testület választja meg. Mivel ebben a testületben szinte kizárólag a Pak-rezsim haszonélvezői foglalnak helyet, nem sok esély van arra, hogy megnehezítse a katonai diktatúra nyílt restaurációjára törő csoport dolgát. H. E. (Folytatás az 1. oldalról) nagyüzemi gyümölcstermesztés elterjesztése érdekében. Nagy Sándornak jelentős érdemei voltak abban, hogy hazánk a világ legjelentősebb gyümölcstermelő államává fejlődött. Az emlékülésen adták át első ízberr -a Nagy Sándor- emlékplakettet. Ezt kapta dr. Tar Imre, dr. Hegymegi István, Gulyás Emilné dr., dr. Soós Gábor, dr. Gyúró Ferenc, S. Hegedűs László, dr. P. Szabó Gyula, Iklódi László, Bacsu József, Makrai László, dr. Széles Csaba, Inántsi Ferenc, Bagoly István, Bégány Miklós, Osváth Sándor, Simkovics Gyula, Széles Sándor, Sallai Pál, Cséke László és Kazsuba János. A mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter Kiváló Munkáért kitüntetést adományozta Szilvássy Józsefnek és Malmos Györgynek. A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa Kiváló Munkáért kitüntetésben részesítette Nyéki Bálintot, Széles Sándort és Varga Ferencet. A Hazafias Népfront megyei bizottságától Kiváló Társadalmi Munkás kitüntető jelvényt kapott Karádi István, Bedő László, Papp János, Gáti János, Gyüre And- rásné, Széles Ferenc, Varga György, ifj. Kántor Józsefné, Lippai József és Szabó Imre. A kertészeti emlékülés délutáni programjában a résztvevők meglátogatták a fényeshtkei kertbarátklub tagjainak gyümölcsösét, majd megtekintették az AGRO- KER kerti gépek és növényvédő szerek kiállítását. S. B. A második világháború után kötött nemzetközi szerződések közül jelentőségében csak nagyon kevés múlja felül ázt az okmányt, amelyet immár éppen egy évtizede Moszkvában Leo- nyid Brezsnyev és Willy Brandt írt alá: a Szovjetunió és az NSZK szerződése ez, s a tizedik évfordulón bízvást mondhatjuk, hogy hatását tekintve lényegesen több, mint két ország megállapodása a békés egymás mellett élésről. Ezt a szerződést akkor méltányolhatjuk teljes értékűen, ha történelmi ösz- szefüggéseiben vizsgáljuk. Tény, s a ma élő generációk közül a fiatalabbaknak ezt már el kell mondani, mert hiszen nem élhették át, hogy a második világháborút követően Nyugat-Né- metországnak, a mai szövetségi köztársaságnak élet- rehívói mindenekelőtt azt a szerepet szánták, hogy válják előőrsállammá Európában a szocializmus pozíciói elleni általános offenzí- vában. Egyik fő politikai eszköze ennek a programnak az úgynevezett revansizmus volt. A revansizmus pedig nem volt — s maradványaiban ma sem — más, mint megtörtént társadalmi változások és meghúzott európai államhatárok kétségbevonása. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy a Szovjetuniót és európai szövetségeseit, tehát mindazokat a népeket, amelyek a hitleri birodalomnak korábban áldozatául estek, majd a fasizmus bukását követően a történtekből mélyreható konzekvenciákat vontak le, sakkban tartsák, megfélemlítsék. Évtizedek teltek el e politika jegyében. S csakis a kelet—nyugati erőviszonyokban a hatvanas évek folyamán a szocialista államok javára bekövetkezett döntő pozíciójavulások vezettek el oda, hogy az NSZK-ban is követelni kezdték a szociáldemokrata ellenzék legelőrelátóbb vezetői az ország egész külpolitikájának felülvizsgálatát. 1969 őszén az NSZK-ban új koalíció jutott kormány- hatalomra: Willy Brandt szociáldemokratái és Walter Scheel szabaddemokrata pártja. Ma már történelmi tény, hogy ezek az államférfiak felbecsülhetetlen szolgálatot tettek e kontinensnek a szovjet—nyugatnémet szerződésre tett moszkvai ajánlat elfogadásával. Elindult tíz esztendővel ezelőtt egy folyamat, amit az NSZK új keleti politikája néven emlegetnek, s ami — tömören meghatározva — nem több, de nem is kevesebb, mint a tőkés Európa legerősebb államának kiegyezése a szocialista Európa egészével, a békés egymás mellett élés, a határok tiszteletben tartása alapján, a kölcsönös bizalom megteremtésére törekedve. A szovjet—NSZK szerződést ugyanis követte az NSZK és az NDK alap- szerződése, tehát a szocialista német állam teljes szuverenitásának az elismerése, a lengyel—NSZK szerződés, amely pecsét az Odera-Neisse határon, aztán a prágai szerződés, amely nyugatnémet részről politikai jóvátétele a csehszlovák állam 1938—39-ben végrehajtott megsemmisítésének. Szocialista szövetségeseinkkel együtt mi is e folyamat egyik alkotóelemeként teremtettünk teljes értékű diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val. Végül, de korántsem utolsó sorban, ide tartozik a Nyu- gat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi megállapodás, amely felszámolta a második világháború után keletkezett legveszélyesebb európai válsággócot. A szovjet—nyugatnémet szerződés, a nyomában kibontakozott folyamat nélkül Európa sohasem jutott volna el a helsinki biztonsági értekezlet záróokmányáig. Kontinensünk nem juthatott volna abba a politikai állapotba, amelyre ma is az a jellemző, hogy alapjában véve kedvező hatást gyakorol az egész nemzetközi helyzetre. Ma nemcsak azt mondhatjuk el, hogy Európában nincs akut válság, hanem azt is, hogy Moszkva és Bonn viszonya a világbéke erősítője. önámítás volna az évfordulón nem ejteni szót arról. ami ma árnyékot vet az NSZK nemzetközi pozícióira, Bonn és a szocialista országok viszonyára. Ez a NATO rakétafegyverkezési programjának szorgalmazásában játszott nyugatnémet szerep. Igaz, amikor Bonnban rájöttek: az Egyesült Államok mai vezetői őket is eszközül akarják felhasználni a Szovjetunió ellen kezdeményezett új erőpolitikájukhoz, Helmut Schmidt kormánya volt az is, amely legelsőül próbálta e program rossz szellemét korlátozni. Van tehát remény arra, hogy e roppant jelentőségű probléma kezelése közben a nyugatnémet kormány a jövőben többször gondol a moszkvai szerződés betűjére és szellemére, mint eddig tette. Hajdú János HAZÁNK, KELET-EURÓPA Fények a hódoltságban 12. A fasiszta hadigépezet „nagyvállalkozásáig”, a Szovjetunió megtámadásáig tehát a nagy étvágyú Németország Közép- és Kelet-Európát, vagy közvetlenül csatolta területéhez (Ausztria, Csehország), vagy csatlós szerepre kényszerítette (Magyarország, Románia, Bulgária, a bábállam Horvátország és Szlovákia), vagy katonailag vetette alá (Lengyelország és Jugoszlávia). Az egyes országok helyzetében — a korántsem jelentéktelen különbségek ellenére, illetve ezekkel együtt — az volt a közös vonás, hogy a német hadigazdaság kereteibe integrálódva még saját érdekeik rovására is a náci háborús erőfeszítéseket voltak kényszerítve szolgálni. Méghozzá úgy, hogy közben (1938. és 1944. között) mintegy negyedével csökkent a németeknek elsőrendű fontosságú mezőgazdasági termelésük, holott a hadikonjunktúra folytán gyorsan (ám egyoldalúan) növekvő iparuk és duzzadó hadseregek munkaerőt vontak el a földekről és maguk is élelmiszer-keresletet teremtettek. Ezek az országok eltérő mértékben ugyan, de a kifosztó náci rablógazdálkodás súlyos gazdasági konzekvenciáit szenvedték. Feltétlenül ki kell emelnünk, hogy Kelet-Euró- pában a háborús károk és veszteségek jó része nem is annyira a katonai cselekmények, mint a náci német módszeresség és kíméletlenség következménye volt. Teljesen érthető tehát, hogy a mindenben totalitásra törekvő német (és az ezt kiszolgáló hazai) fasizmussal szemben már igen korán kibontakozott a szélesebb, vagy szűkebb népi, nemzeti ellenállás. Az antifasizmus újjáéledése és kiteljesedése, az ellenállási mozgalmak, a szinte egész Európát behálózó partizánháború a II. világháború olyan jellegzetessége volt, amely dominánsan megkülönbözteti az elsőtől. Sűrítve bizonyítja azt a felismerést, hogy ez a háború jellegében tért el az előzőtől: a brutális fasizmus és a patrióta antifasizmus küzdelme volt, amely utóbbi a Szovjetunió belépésével különösen megerősítette eredetileg is meglévő társadalmi töltését. Ez a társadalmi töltet azokkal a viszonyokkal kívánt végleg leszámolni, amely a háborút, a fasizmust egyáltalán lehetővé tették. S mindez akkor is igaz, ha az ellenállási mozgalmakban területenként jelentős különbségek mutatkoztak a német behatolás szintje, a történeti és demokratikus hagyományok sajátosságai és az ellenállást vezető csoportok társadalmi-ideológiai meghatározottsága szerint. A régi renddel leszámolni akaró polgárháborús vonások — erősebben vagy gyengébben — szinte mindenütt jelen voltak. Nézzük az egyes országokat. A legjelentősebb, tényleges partizánháborúvá fejlődő ellenállás Jugoszláviában volt, amely eleve vonakodott alávetni magát a náci igényeknek. A Londonba menekült kormány és a király Mihaj- lovic tábornok -személyében talált hazai képviselőt a gerillaharcra, ám amikor a kommunista párt és az élő legendává lett Tito vezetésével széles néptömegek nemzeti felkelése indult meg, ezek a volt tisztekből álló csoportok inkább a németekkel való kollaborációikkal tűntek ki. A jugoszláv partizánok németellenes harca így egyben polgárháborúvá és heves osztályharccá is vált, amely egyre nagyobb sikereket és a felszabadított területeken népi hatalmat eredményezett és azt, hogy a háború vége felé a kommunisták az erő pozíciójából , hegemén szerepben köthettek kompromisszumot Londonnal. Lengyelországban a kegyetlen, népirtó náci terror nem törekedett kollaboráns erők felhasználására. Az életmentő ellenállás itt is hamar megindult. Sikorski tábornok londoni kormánya az egész országot behálózó partizánhadsereget hozott létre (Honi Hadsereg), amely azonban nem törekedett felkelésre, hanem elszigetelt akciókkal zavarta a németeket. Nem kívánt a. baloldal csoportjaival (Nfépi Gárda) sem együttműködni, sőt heves szovjetellenességgel, a Szovjetunióval és a szovjet hadsereggel való együttműködés elutasításával tündökölt. Az ellenállási mozgalom belső megosztottsága tehát itt is egyre inkább polgárháborús körülményeket teremtett, amely a Vörös Hadsereg előrenyomulásával és a Népi Gárda viszonylagos megerősödésével csak erősödött. Ezek az ellentétek eredményezték aztán, hogy az 1944. augusztus 1-én kitört varsói felkelés kudarcba fulladt, s a hősiesen ellenálló és harcoló ezrek és a város a politikai machináció áldozataivá váltak. Csehszlovákiában már a történelmi hagyományokból eredően is inkább a, passzív ellenállás különböző formái mutatkoztak. Sajátossága a csehszlovák helyzetnek, hogy Benes elnök londoni kormánya és a kommunisták viszonylag hamar megtalálták az együttműködés útjait és a polgári erőknek a Szovjetunióval sem voltak különösebb problémái. Ami rendezendő volt, az a cseh és szlovák viszony, amelynek problematikája 1938-ban hozzájárult a polgári Csehszlovákia felbomlásához. Mindenesetre az 1944-es szlovákiai felkelés és az 1945 májusi prágai megmozdulás bizonyítja, hogy megfelelő időben az aktív ellenállás erőit is mozgósítani lehetett. Romániában már az 1940-es területi változásokat is csak Antonescu tábornok kemény diktatúrájával lehetett elfogadtatni, amely egyébként alig hagyott teret az ellenállásra. A romániai helyzet sajátossága, hogy a háború előrehaladtával nemcsak a demokratikus erők (a kommunista párt, az Ekésfront, majd' a szociáldemokraták) találták meg az együttműködés útját, hanem 1944-re a polgári pártok, sőt az udvar és a katonai vezetés jelentős csoportja is a Németországgal való szembefordulás mellett döntöttek. így minden feltétel adva volt az 1944. augusztus 23-i fordulathoz, a háborúból való sikeres kiugráshoz és az antifasiszta koalíció oldalára való átálláshoz. Bulgáriában a hagyományos oroszbarátság eleve lehetetlenné tette a szovjetellenes fellépést. Az erős kommunista párt már 1941-től partizánharcot szervezett és a dimitrovi vezetés már 1942-ben népfrontba tömörítette a demokratikus erőket, amelyek a következő években fokozatosan aktivizálódva az 1944 szeptemberi felkeléssel megteremtették a kiugrás és átállás feltételeit. Magyarországon viszont a hagyományos németbarátság a revíziós sikerek folytán még erősödött is és a keresztény nemzeti kurzusnak is egyre inkább a jobboldala került előtérbe. Unikális sajátossága volt ugyanakkor a hazai helyzetnek, hogy egészen a német megszállásig parlament, legális ellenzék, köztük a szociáldemokrata párt működhetett és német csapatok sem tartózkodtak 1944. március 19-ig az országban. A népfrontcsírákat sikerrel fojtotta el a több évtizedes antikom- munista propaganda eredményessége és az ellenállás katalizátorának szerepét betöltő kommunista pártot rendszeresen lefejező erőszakszervezet. Az 1943-tól szaporodó vérszegény „kiugrási” kormánypróbálkozások pedig inkább az ellenforradalmi rezsim átmentését célozták. Változás a német megszálláskor következett be, amikor megélénkült az aktív ellenállás, megalakult a Magyar Front és a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Bajcsy-Zsilinszkyék tragikus lebukása után azonban az egyes csoportok irányítás nélkül maradtak, s csak a komjmunisták fejtettek ki aktív ellenállást. Az ellenállásban — s ez Kelet-Európábán különösen igaz — az antifasiszta és a társadalmi gondolat ötvöződött. Sőt, az események előrehaladtával a szociális változások iránti, a strukturális elmaradottság felszámolására irányuló jelleg egyre erősebbé vált. Nem túlzás azt állítani, hogy az ellenállási mozgalom a kelet-európai szociális forradalom édesszülője volt, és méhében az eljövendő népi - demokráciák vajúdtak. Dérer Miklós
