Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-06 / 131. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. június 6. Kommentár II szolidaritás ára Jócskán „zsebbevágó” szo­lidaritásra kényszerült a bon­ni kormány. Viharos hangu­latú szerdai ülésén végül is úgy döntött, hogy az NSZK pótolja annak a hiánynak a zömét, amely Nagy-Britannia közös piaci költségvetési hoz­zájárulásának csökkentéséből ered. London eddig csaknem 2,5 milliárd dollárt fizetett be a közös kasszába, amely a tagországok hozzájárulásai­nak nagy részét a mezőgazda- sági árak támogatására for­dította. Angliában méltányta­lannak találták, hogy a ma­gasabb termelékenységű an­gol mezőgazdák — és más adófizetők — dotálják a drá­gábban termelő francia és nyugatnémet földműveseket. Ezért London már tavaly kö­zölte: mintegy 400 millió dol­lárnál nem hajlandó többet fizetni. A kérdésről azóta tucatszor tárgyaltak miniszteri és kor- ményfői szinten, de Anglia alig tett valami engedményt, s már-már úgy tűnt: vagy ki­lép a gazdasági közösségből, vagy megbénítja annak nor­mális működését. Végül nem­rég Brüsszelben kompromisz- skum született, melynek értel­mében az idei és az 1981-es költségvetési évben az EGK- országoknak összesen 7,9 mil­liárd márkát kell befizetniök a közös kasszába Nagy-Bri- tannia helyett. A fő tehervi­selők ezentúl: az NSZK, évi 2,53 milliárd, valamint Fran­ciaország, 1,95 milliárd már­kával. A bonni vezetők nem rejtik véka alá, hogy szüksé­ges rossznak tekintik a Tha- tcher-kormány követelésére — vagy inkább enyhe zsaro­lására — létrejött megállapo­dást, Senki sem akarta ke­nyértörésre vinni a dolgot Angliával, ezenkívül pedig Bonn és Párizs egyaránt po­litikai okokból — választások előtt állnak — óvakodik attól, így hát a bonni kormány mélyen zsebbe nyúlt — de nem a sajátjába! A szövetségi minisztériumok ugyanis nem voltak hajlandók lefaragni meglevő költségvetésükből, hogy előteremtsék a pótlóla­gos összegeket. Ehelyett úgy döntöttek, hogy ezt a terhet a tartományi kormányokra há­rítják. Csakhogy ez utóbbiak — alkotmány adta jogukkal élve — vissza is utasíthatják a követelést. Ebben az eset­ben pedig nem marad más megoldás, mint hogy az adó­fizető polgárok zsebébe nyúl­janak. Sztrájk Ciszjordánia megszállt részén Csütörtökön harmadik nap­ja sztrájkolt az izraeli meg- szálás alatt lévő Ciszjordá­nia palesztin arab lakossága, tiltakozásul a nabluszi és a ramallahi polgármester el­len elkövetett cionista me­rényletek, a terroristákkal cinkos izraeli megszálló ha­tóságok rémuralma ellen. Az izraeli hadsereg brutális módszerekkel kényszerítette a kereskedők egy részét ar­ra, hogy nyissák ki az üzlete­ket. A megszálló csapatok ugyancsak nagy sietséggel tá­volították el azokat a plaká­tokat, feliratokat, palesztin zászlókat, amelyek az izraeli agresszió 13. évfordulóján hi­tet tettek a Palesztinái Fel- szabadítási Szervezet mellett, s elítélték a bekebelezésre irá­nyuló terveket. Bassam Sakaa nabluszi pol­gármester állapota olyan mértékben súlyosbodott, hogy családja kérésére csütörtökön egy ammani kórházba szállí­tották. A megszállt területeken ki­bontakozott megmozdulások csütörtökön Izrael állam te­rületére is átterjedtek. Befejezffdütt a KB-titkárok berlini tanácskozása A szocialista országok kom­munista és munkáspártjai pártszervezési kérdésekkel foglalkozó központi bizottsági titkárai június 3—5-ig Ber­linben tanácskozást tartottak. A tanácskozáson a Magyar Szocialista Munkáspártot Né­meth Károly, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára képviselte. A tanácskozás munkájában részt vettek a testvérpártok központi bizottságainak illeté­kes osztályvezetői, osztályve­zető-helyettesei és Konstan- tyin Zarodov, a „Béke és Szo­cializmus” című folyóirat fő- szerkesztője. A találkozón áttekintették a részt vevő testvérpártok ká­derpolitikájának időszerű kérdéseit. Széles körű véle­mény- és tapasztalatcserét folytattak a szocialista és kommunista építőmunkában alkalmazott káderkiválasztás, munkábaállítás és nevelés kérdéseiről. Megvitatták a marxizmus—leninizmus, a tu­dományos szocializmus elvei alkotó alkalmazásának ta­pasztalatait a káderpolitiká­ban. A berlini tanácskozás szí­vélyes, baráti légkörben, az egyenjogúság, az internacio­nalista szolidaritás, az egység és az összeforrottság szelle­mében zajlott le. A berlini tanácskozáson részt vett küldöttségek veze­tőit — köztük Németh Ká­rolyt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizott­ságának tagját, a Központi Bizottság titkárát — csütörtö­kön délután fogadta Erich Honecker, a Német Szocialis­ta Egységpárt Központi Bi­zottságának főtitkára. (Folytatás az 1. oldalról) űrhajósokat is, akiknek fel­adata, hogy kipróbálják az új típusú űrhajó képességeit, megadják a választ a tervezők kérdéseire. Jurij Malisev, az újonc parancsnok és Vlagyi­mir Akszjonov fedélzeti mér­nök — aki egy alkalommal már járt a világűrben — kü­lönösen alkalmasak erre a feladatra, ugyanis mindketten szinte az első percektől kezd­ve részt vettek a tervezésben, a szerkesztő munkában, a kü­lönböző szerkezeti elemek la­boratóriumi kipróbálásában és az új űrhajótípus elkészítésé­vel kapcsolatos többi feladat megoldásában. így töviről he­gyire ismerik a Szojuz—T—2 űrhajót, régóta készek a fel­adat megoldására. Jurij Malisev, az űrhajó parancsnoka első alkalommal indul útnak a világűrbe. Ré­gebben tagja az űrhajósok csoportjának, de eddig főként a Szojuz—T—2-vel kapcsola­tos munkákban vett részt, bár már korábban is készen állt dublőrként egyes expedíciók indulásakor. Malisev a hábo­rús évek gyermeke, 1942-ben született a Volgograd köze­lében fekvő Nyikolajevszk- ben. Mindössze négyhetes volt, amikor édesapja Vol­ga melletti falujából elin- dult a háborúba. Szemé­lyesen csak évek múltán ismerhette meg apját. Az is­kolai tanulmányok elvégzése után a repülést választotta élethivatásául, és ugyanabban a repülőtiszti iskolában ta­nult, mint a kiváló szovjet űr­hajós, Alekszej Leonov. Eb­ben az iskolában értesült an­nak idején Jurij Gagarin űr­repüléséről is, de csak hosz- szabb idő múltán került be maga is az űrrepülők csoport­jába. Malisev 1967 óta vesz részt űrhajós kiképzésben. Már az űrhajósegység tagja­ként, 1977-ben elvégezte a Gagarinról elnevezett repülő- tiszti akadémiát. Fedélzeti mérnöke, Vlagyi­mir Akszjonov már tapasztalt űrhajós. Vlagyimir Akszjonov, a Szo­juz—T—2 fedélzeti mérnöke 1935-ben, az OSZSZSZK rja- zanyi területének egyik kis falujában született. A repü­lőtiszti iskola, majd a mű­szaki egyetem elvégzése után tervezőintézetben dolgozott. Részt vett az új típusú szov­jet űrhajók létrehozásában és kipróbálásában. Vlagyimir Akszjonov 1973 óta tagja az..űrhajósegység­nek. Első ízben a Szojuz—22 űrhajó fedélzeti mérnökeként, 1976. szeptember 15. és 23. között járt a világűrben, Va- lerij Bikovszkij társaságában. Ütjük során kipróbálták a Szovjetunió és az NDK szak­emberei által kifejlesztett és az NDK-beli Zeiss-művekben gyártott, MKF—6 jelű külön­leges fényképezőberendezést, amely azóta is igen fontos szerepet játszik a földfelszín, a földi ásványkincskészletek kutatásában. Vlagyimir Akszjonov az SZKP tagja, a Szovjetunió hő­se cím kitüntetettje. Másfél szoba — Regény — összkomfort 24. „Ez igazán érthető — bó­logatott Miklós is. — Az olyan ember, aki sok minde­nen átment, meg tudja be­csülni, amit az élettől kapott. Bezzeg a taknyosok, akiknek az egyik örömapa izzadja össze az esküvőig a kétszoba- hallt, a másik meg a kocsit, nászajándékba, nyafognak, ha a lakás távol esik a köz­ponttól, vagy' ha a kocsi csak Trabant... De az olyan em­ber, aki megkínlódj a, aki a saját erőfeszítésével izzad ki mindent, mint a gyöngykagy­ló, az boldog az elért ered­ményével!” „Nem is csodálom — mondta a kis kolléganő, az­tán finoman órájára «ilan- tott és fölemelkedett. De nem állta meg, kikukkantott még az erkélyre is; az enyhe nyár végi estben félig nyitva volt az ajtó. — Csodálatos! — csapta össze a kezét. — Még a kilátás is! Egyszerűen gyö­nyörű ez a lakás!” Kint állt már a kis erké­lyünkön, gyönyörködött az esti hegyoldal sziporkázó pa­norámájában. Odaléptem melléje, végigsimítottam a vállán. „A magáé is ilyen lesz, kedvesem! Ha nem is ekko­ra... De egy másfél szobásra jogosult a kislánnyal!” Rámnézett, hitetlen re­mény fénylett fel a szemében. „Igazán bízhatom benne, tessék mondani?” „Mindent, de mindent el fogok követni, ami emberileg csak lehetséges, higgye el!” A szeme valósággal meg- párásodott. „Istenem, ha sikerülne! Hogy is köszönjem meg?” „Egyelőre sehogy! — tilta­koztam hevesen. — És ké­sőbb se, ha már sikerült! A férjemnek teszem, higgye el! És nyugodjék meg!” „Köszönöm” — mondta halkan. „Aztán meghív a lakás- szentelőre! — intettem vidá­man. — Viszünk egy üveg pezsgőt! Mi is azt ittunk! Annyi pezsgő talán nincs is a világon, amennyi itt elfogyott akkor, reggelig! Emlékszel, szívem?” „Egyszer van lakásavatás!” — mosolygott Miklós. A kis nő megint órájára nézett. „Istenem, mennyire elra­boltam az idejüket! Szaladok is, mindjárt nyolc óra! Biz­tosan nézni akarják a tévét!” Nyújtottam a kezem. Tar­Dél-Korea Reform vagy erő­szak? Rendkívüli politikai fe­szültségről, szinte polgárhá­borút idéző helyzetről érkez­tek hírek -az elmúlt időben Dél-Koreából. A Szöultól dél­re fekvő 800 ezres Kvangzsu napokig a felkelők kezén volt, akik kiszorították a vá­rosból a rend helyreállításá­ra oda vezényelt 10 ezer (!) főnyi katonaságot. A kor­mányellenes megmozdulások nem korlátozódtak egyedül Dél-Csölla tartományra; ut­cai összecsapások, sokezres diáktüntetések zajlottak más körzetekben, s magában a fő­városban is. Á feszültség háttere A belpolitikai feszültség ki­éleződésének hátterében álló tényezők közül a legfonto­sabb kétségtelenül az az elé­gedetlenség, amely az ország demokratikus irányú átala­kulásának elmaradásából fa­kad. Jó néhány .szakértő már Pák Csöng Hl elnök tavaly októberi meggyilkolását is az­zal magyarázta, hogy a dik­tátor eltávolításával az el­lenzéki erők radikalizálódá- sát akarták megakadályozni. Ezt a próbálkozást sugallta valószínűleg az USA is, hi­szen az Egyesült Államoknak stratégiai érdekeinél fogva egyáltalán nincs ínyére, hogy ázsiai szövetségesénél egy — elméletileg persze helyeselt — liberalizálódási folyama't ellenőrizhetetlen, erőszakos ‘formában játszódjék le. Jobb megoldás lenne egy olyan „kézben tartott”, felülről irá­nyított reformpolitika, amely megszüntetné a Pak-rezsim egyes önkényuralmi intézke­déseit, de nem vezetne a rendszer kül- és belpolitikai jellegének alapvető megvál­tozásához. A lakosság széles rétegei, elsősorban a diákok Pák Csöng Hi halála után valódi, s gyors demokratikus válto­zásokat vártak. Az ellenzéki pártok, főként a Kim Jung Szám vezette Űj Demokrata Párt úgyszintén. Követelik mindenekelőtt a rendkívüli állapot eltörlését, a választá­sok azonnali kiírását, az 1972- es alkotmány felszámolását, s síkraszállnak a politikai foglyok szabadon bocsátása, a cenzúra, a halálbüntetés megszüntetése mellett. Mind­ebből már kiderül, hogy az ellenzék általános programja nem rendszerváltozásra irá­nyul, hanem csak a polgári demokratikus berendezke­dést szorgalmazza. Á kevés is túl sok... Az október óta eltelt né­hány hónap mégis azt bizo­nyítja: a Pák Csöng Hi he­lyébe lépett vezetés nem sie­tett el semmilyen intézke­dést. Az első csalódás az volt, hogy az elnök utódját a ré­gi, fej bólintó nemzetgyűlés nevezhette ki. Az új elnök, Csői Kju Ha ez idáig jobbá­ra csupán ígéretekkel szol­gált, jelezve, hogy jóval las­súbb, felemásabb változáso­kat tart csak elképzelhető­nek. Hangsúlyozta például, hogy egy esetleges új alkot­mánynak is biztosítania kell az „államhatalom folyama­tosságát”, s — utalás az állí­tólagos észak-koreai fenyege­tésre — szem előtt kell tar­tania a nemzetbiztonsági szempontokat. Szó sem volt tehát gyökeres szakításról... A majd két évtizedes Pak- korszakban nevelkedett ka­tonai vezetés egy része azon­ban még így is túl soknak tartja a polgári politikusok engedményeit. Fegyveres ak­ciókat is igénybe véve eltá­volították a főtiszti kar szá­mos tagját, akik elfogadták a reformpolitikát, s Csun Tu Hvan személyében ma az a tábornok Dél-Korea „erős embere”, aki a változások korlátozott mértékét is hely­teleníti. Különösen, hogy fennáll a veszély: a kormány- ellenes indulatok a gazdasá­gi helyzet viszonylagos rosz- szabbodásával párosulva ál­talános elégedetlenséghez ve­zethetnek. (Intő jel volt pél­dául tavasszal több ezer bá­nyász sikeres sztrájkakciója.) Áz erőszak határai A hadsereg tehát fékező­ként lép fel abban a liberali­zálódási folyamatban, amely­nek pedig a polgári kabinet amúgy sem diktált valami gyors tempót Dél-Koreában. Május 20-án lemondott a kormány, beismerve, hogy nem képes véget vetni az ál­landósult utcai összecsapá­soknak, tüntetéseknek. A ka­tonai hatóságok ezt követő intézkedései már nem vádol­hatok „kétértelműséggel”: be­tiltották a politikai tevékeny­séget, kiterjesztették a rend­kívüli állapotot, bezáratták a parlamentet, az egyetemeket. Tilos a munkabeszüntetés, katonák őrködnek a straté­giai fontosságú pontoknál, megszaporodtak a letartózta­tások. Mindez a diktatórikus vonal előtérbe kerülését jel­zi. Több megfigyelő már arra is figyelmeztet: Csun Tu Hvan tábornok a néhai ret­tegett és gyűlölt diktátor örökébe is léphet. Reformokat vagy erősza­kot? — ez az alternatíva jel­lemzi jelenleg az országot. A politikai stabilitás elérését csak az ellenzéki erők meg­fékezésével remélhetik a tá­bornokok, az erőszak viszont — hangsúlyozta a napokban Kim Jung Szám — fokozódó ellenálláshoz vezethet. A had­sereg „rendcsinálásának” si­kere tehát kérdéses Dél-Ko- reában. Sz. G. tóztathattam volna éppen, felajánlhattam volna, nézze, velünk a filmet, de aztán ar­ra gondoltam, a szívélyessé­get sem kell eltúlozni. „Akkor szerdán, kettő és négy között várom. Addig szerezze be a jövedelemiga­zolást. Megírjuk a kérvényt, kitöltjük a kitöltendőket és elindítjuk az ügyet. — Rá­mosolyogtam Miklósra. — El­engedi a kartársnőt a munka­idő alatt, főosztályvezető úr?” Főnöki szigort ráncolt homlokára, és zordan bólin­tott. „Kivételesen!” Mindhárman nevettünk. Miklós aztán lenézett a sötét parkba, s köszörült a torkán. „Most pedig lekísérem a buszhoz, Juditka, mert ilyen­kor már nem tanácsos egy fiatal nőnek egyedül csel­lengnie erre mifelénk...” — És a kis kolléganőt maga elé tessékelve, indult kifelé. „Milyen igazad van, szí­vem! — mondtam, s nyúltam a kardigánom után. — Ki kell használni ezeket az utol­só nyári estéket! Megyek én is!” # Az ördögbe is, pedig olyan szépen elterveltem mindent: megbeszéljük a megbeszélen- dőket, a kislány megkapja az ígéretet, aztán lekísérem, s azzal a szesszel, hogy erre­felé nem tanácsos egy fiatal nőnek egyedül csellengnie, elmegyünk a buszmegállóig. Esetleg beülünk a kocsimba, úgy szaladunk be a Moszkvá térig, onnét már könnyebben hazajut. És végre, egyedül le­hetünk néhány percig! Hisz odabent nincs erre lehetőség: vigyáznom kell miatta, s vi­gyáznom magam miatt. Fő­nök és beosztotta brrr! Még a látszatától is óvakodni kell, ha már a gondolatától nem tudok... De Éti keresztülhúzta szá­mításomat, nyakába kanya- rította az egyik kötött kabát­ját, és velünk jött. Nem, nem hiszem, hogy gyanakodnék; egyszerűen imád sétálni. A baj csak az volt, hogy nagyon vártam már ezt a negyedórát, dél óta vártam, s bizony nem volt könnyű végigjátszanom a közönyös főnök szerepét, amikor Jutka először fordult meg nálunk, ült le a dívá­nyomra, ahol alszom, s ivott a csészéből, amelyből én szoktam inni... Éti bűbájos volt, és látom rajta, mindenképpen segíteni fog. Ez a segítség csakugyan életmentő lesz: az életem nyugalmát adja vissza... Hi­szen képtelenség így élnem s dolgoznom, a kényelmes la­kásból beülnöm kocsimba, ki­szállnom az intézet előtt, föl­mennem a piros szőnyegű lépcsőházban, benyitnom az elegánsan berendezett irodá­ba, — s ugyanakkor meg- megémelyedő gyomorral arra gondolnom: vajon aludt-e az éjjel? volt-e valahol ágya, takarója; volt-e, aki befo­gadja? (Folytatjuk) A hadsereg egységei a felkelők egyik barikádját bontják szét Kvangzsuban. (Fotó: AF — MTI)

Next

/
Oldalképek
Tartalom