Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. május 25. 75 éve született MIHAIL SOLOHOV A lakható világ festője Mazsaroff Miklós kiállítása a Benczúr-teremben H etvenöt éve született a doni Vjosenszkaja melletti Kruzsilino majorban századunk egyik legtermékenyebb és legismertebb prózaírója, Mihail Alek- szandrovics Solohov. Apja kozákföldre került orosz volt, sokféle kézművesmesterséget űző ember, aki noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mindvégig „mu- zsik”-nak, idegennek számított. Solohov gyermekéveiről általában keveset írnak, de hogy milyen élete lehetett 15 éves koráig, mikor a forradalom szolgálatába szegődött. nem nehéz elképzelnie annak, aki ismeri regényeit, elbeszéléseit. A kozákság több százados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabadságvágyó ősök. A három ország határán fekvő, kieső vidéken meggyökeresedve fél-katona, fél-paraszti életmódjukban sikeresen védelmezték függetlenségüket akár a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmasságokkal szemben. Támogatták az orosz parasztfelkeléseket, félelmes hírüket kitűnő lovas voltuknak, nagy kardforgató bátorságuknak köszönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyekezett a maga javára fordítani ezt a retten- hetetlen, a pusztai nomádok harci erényeit őrző népcsoportot. Földet, kiváltságokat kaptak, a cári-gárdába, testőrségbe sorozták be őket. Igaz, saját költségen kellett kiállniuk, mint , a nemeseknek, és ez lovaskatonáknál nem kis nehézség volt, mégis minden kozák büszke volt sajátos szerepére. A rendszeres táborozások, hadgyakorlatok hozzá tartoztak a férfiak életéhez és minden házban ott lógott a szegen a mundér, az ünneplő viselet és ott függött a kard. Nagyobb tekintélyt alig valami kölcsönzött a kozáknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. Ebben az ellentmondásos világban — mely az orosz falu szegénységét, elmaradottságát ötvözte a mérhetet— Ha jól emlékszem, Tyu- tyikov elvtárs, maga régebben párttag volt — mondta a járási komszomolbizottság titkára a vele szemben ülő, zsírba süppedt szemű, önelégült férfinak, akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul fészkelődni kezdett a kopott kartonruházatú széken, és zavartan motyogott : — I-igen ... tudja ... én, ő-ő-őőő, kereskedelemmel foglalkozgattam, aztán engem, egyszóval, a saját kérésemre kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állomásra utazni a falu pártsejtjének titkára, Poku- szajev elvtárs. A mezőgazda- sági kiállításra irányították. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot, a következőre: kettesben, egy fogaton mennek az állomásra : maga tettesse, hogy igazi nepman (ehhez a szerephez egyébként teljesen illik a külsejej és finoman puhatolja ki, hogyan gondolkozik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a véleménye a kom- szomolról, mennyire mély a kommunista meggyőződéssé ... Próbálja rávenni, hogy színt váljon, aztán írjon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, afféle kis poliltikai vizsga. — Mondta Tyutyikov, és hájas len kozák büszkeséggel és becsvággyal — érték a gyermek Solohovot az egész életére és munkásságára kiható élmények. Ebben a környezetben élte meg az I. világháború okozta szenvedéseket, a forradalom véres viharait. Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak színhelyei a kozák vidékek voltak. Jelentős részük harcolt a fehérek oldalán, de nem egy igazi, forradalmi hős is termett közöttük. Nem a politikai nézetek, sokszor családi, személyes indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. „Nem eke hasgatta, szántotta a mi dicsőséges földünket ... Dicsőséges földünket lovak patája hasgatta, szántotta, A mi dicsőséges földünk kozák fejekkel van bevetve... ” mondja a Csendes Don mottójául szolgáló régi kozák ének. Ha így volt ez mindig, százszor inkább így volt a polgárháború éveiben. Mihail Solohov gyermekfővel állt a forradalom szolgálatába. Tanít, terménybegyűjtő hivatalban dolgozik — akkoriban ezek a hivatalnokok is lóháton jártak —, nemegyszer csodálatos módon szabadul meg a halálból. Tizenhétéves korára ráébred írói hivatására. 1922-ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar siker kíséri, 1926-ban megjelenik első noVelláskötete, a Doni elbeszélések. Ekkor visszatér Vjosenszkajába, falujába és — már hivatásos íróként — hozzáfog élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszonegy éves ekkor. Az első kötet 1928-ban, a második 1929-ben, a harmadik pedig 1932-ben lát napvilágot. Sok vitát váltanak ki a szovjet irodalmi életben. Nemegyszer szemére vetik az írónak, hogy főhőse, Grigerij Meljehov nem forradalmár, öntudatlanul sodródik a történelem véres hullámain. De Solohov tudta, hogy legfőbb kötelessége a valósághoz hű maradni, és végül műve őt igazolta. 1940- ben, hosszabb szünet után jelent meg a negyedik, befejező kötet Közben 1932-ben kiadta a Feltört ugar első kötetét is az író. Ennek tárgya a fiatal Szovjetunió első évtizedeinek legnagyobb és legdrámaibb változása, a mezőgazdaság 1930-ban kezdődött kollektivizálása, Ugyanazok az ellentétek keltek ekkor életre, melyek az orosz paraszti világot és ezenbelül a kozák vidékek életét is uralták a polgárháború alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól most ismét szenvedélyesen lángolt fel a parázs. Véres és kegyetlenül igaz történet a Feltört ugaré is. Az események bonyolult összefüggéseit, az élet kíméletlen ellentmondásait mutatja. De a Davido- vok, Nagulnovok már különböznek a Csendes Don hányódó hőseitől: ők már tudják, hogy mit akarnak és rákényszerülnek, hogy akaratukat összemérjék a lehetőségekkel. A célt ismerik, de a hozzá- vívő utat maguknak kell kitaposniuk. És ez nem köny- nyű feladat. A második világháború gyilkos eseményeiről szól az előbb 1943—44-ben, majd új átdolgozásban 1969-ben megjelent mű: A hazáért harcoltak. Legismertebb írása, az Emberi sors című kisregénye (1956—57) — melyből nagysikerű film is készült —, szintén a háború éveiben játszódik. 1960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kötete, melyet még ugyan ebben az évben Lenin-díjjal jutalmaztak. Hatvanadik születésnapján pedig, 1965-ben egész munkássága előtt az irodalmi Nóbel-díj odaítélésével tiszteleg a művelt világ. Mezey Katalin tarkóját megbiccentve elmosolyodott. — És írjon, hogy szerencsésen megérkeztek-e! — kiáltott utána a tornácról a titkár, miután kikísérte. Esteledik, országút, sár ... Pokuszajev, hosszú lábait szétvetve, hátával a baknak dőlve a kocsin bóbiskolt; szeplős arcán átsuhantak az utolsó, kósza árnyékok, a szekér kitartóan nyikorgott. Tyutyikov sokáig nézegette szomszédját, aztán kis bőröndjéből kolbászt, kenyeret, uborkát vett elő, és harsány csámcsogással enni kezdett. Pokuszajev felébred, féloldalasán előrefordult, töprengve nézegetni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát, és rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kérdezte teli szájjal Tyutyikov, és egy nagyot nyelt. — Igen. — Hm, marhaság. Az embernek nincs mit enni, ezek meg kiállítást... — A kiállítás nagy haszonnal jár a parasztság számára — válaszolta kelletlenül Pokuszajev. — Micsoda marhaság. Pokuszajev nem válaszolt, csak a lába rándult meg. — Olyasmit csinálnak, ami fölösleges. Nézzük csak mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártasd a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem hagyod abba! — Ha én lennék hatalmon, megtanítanám őket kesztyűbe dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz komszomolis- tákat. Micsoda istentelen csirkefogók. Feltűntek az állomás távoli, hunyorgó fényei. Tyutyikov, aki úgy teleette magát, hogy levegőt is alig kapott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomolistákat”. — Vagy például a fejükbe vették, hogy légiflottát építenek! Agyon kellene verni a taknyosait, ahol csak vannak. — Lihegte végképp kifulladva Tyutyikov, és csip- tetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszajevet. — Legelőször persze a fejeseket... MIHAIL SOLOHOV: A próba A művész dedikálja a tárlatra szóló meghívót. Nem vállalkozhattam volna Mazsaroff Miklós kiállításának megnyitására jó lelkiismerettel, ha évtizedekkel ezelőtt a Szabolcsban élő festőbarátaim nem ösztönöznek, hogy szemem rányissam a művészi szépre, ha nem töltök velük a műtermekben annyi termékeny, vitára inspiráló órát. Ha jó szívvel ajánlhatom figyelmükbe Mazsaroff Miklós képeit, az annak köszönhető, hogy alkalmam volt őt az elmúlt években közelről megismerni; a sűrű találkozások révén nemcsak szemlélője, hanem kicsit talán részese is lettem annak az alkotói folyamatnak, melynek eredményei itt is láthatók. Az 1929-ben született művész 1953-ban szerzett festődiplomát a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Papp Gyula, Pór Bertalan, Berény Róbert és Domanovszky Endre voltak a tanárai. Az első egyéni kiállítást 1961-ben Miskolcon a Szőnyi-teremben mutatta be, ahová azóta is többször visszahívták. S itt most álljunk meg egy pillanatra. Mazsaroff Miklós művészi életrajzával ismerkedve arra kértem őt, hogy jegyezze fel nekem pályafutásának jelentősebb állomásait. Tulajdonképpen csak hitelesíteni akartam ismereteimet, hiszen magam is emlékeztem 1971-es budapesti — a Fényes Adolf Teremben tartott — kiállítására, a Miskolci Galériában való 1973De nem adatott meg neki, hogy befejezhesse elmefuttatását. Pokuszajev felállt a bakon, beesett hasával esetlenül rádőlt önelégült utitársa zsíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe görbedt emberi test nehézkes toccsanással fordult le a sárba. A ló megállt. Tyutyikov, aki már rájött, hogy ennek a fele sem tréfa, megpróbált felállni, de a nekiszilajult titkár, nagy szuszogás közepette, lábát szélesen megvetve, a hátára fordította. Az emberkupac alól lihe- gés, nyögés hallatszott. — A komszo... a titkár kért meg ... viccből — lihegte az egyik ember — vad rikoltás a válasz, meg valami olyan hang, amilyent a rugdosott zaboszsák ad. „A fiú, minden kétséget kizáróan megbízható — írta az állomásról Tyutyikov — de... és egy pillantást vetett csupa sár bundájára, megtapogatta kibicsaklott térdét, és feldagadt ajkával hang nélkül suttogott valamit — de...” Szomorúan nézegette a kivert üvegű cvikkerét, a ceruzájával megkékült orrnyergét simogatta, lemondóan legyintett, majd folytatta a levelet : „ ... de ennek ellenére megérkeztem az állomásra.” Fordította: Bratka László as bemutatkozására, újságíróként magam is hírt adtam külföldi — katowicei, berlini, varsói, szabadkai, belgrádi, szófiai — kiállítáZúzmarás tél. (Jávor L. felvételei) sairól, s persze figyelemmel kísértem az országos grafikai biennálékon és más kollektív tárlatokon való részvételét. Nos, Mazsaroff Miklós ezeket az alkalmakat is megemlíti művészi önéletrajzában, de mintha szívesebben időzne mezőcsáti, edelényi, borsodsziráki, sajóbábonyi, emődi, bogácsi, derecskéi, tokaji, - sátoraljaúj helyi kiállításainál. Akik közelebbről nem ismerik a művészt, mindezt talán álszerénységnek tarthatják, a hozzá közel állók azonban tudják: Mazsaroff elsősorban a szűkebb hazát tekinti megtartó, inspiráló közegnek. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy folytonosan a hazai tájakat festi, hanem hogy elsősorban a borsodiaknak, zemplénieknek akarja megmutatni a világot, melyből — lévén szenvedélyes utazó és fogékony alkotó — oly sokat látott. Üti élményeiről, a világhoz való viszonyáról azt hiszem mindazok mély benyomást szerezhetnek, akik megtekintik ezt a kiállítást. Néhány héttel ezelőtt Mazsaroff Miklós műtermében szorgalmasan körmölni kezdtem a képek címét, aztán abbahagytam. Mert nem az a fontos, hogy spanyol, bolgár, jugoszláv vagy szlovák földrajzi nevek jelezzenek egy- egy tájképet, hanem — legalábbis számomra — hogy az a táj lakható-e, emberszabású-e? Mazsaroff tájain — ha netán mások is a felületi formák, a fények, az árnyékok, s persze a színek, mint a hazai földön megszokottak — azonnal otthon érzem magam. Mindenütt otthon, ahogyan Váci Mihály érezte és írta. Azt hiszem a meghökken- tés, a kiábrándítás, az elidegenítés divatjának idején, a sokkhatások közepette nagyszerű dolog az, ha valaki megmutatja nekünk, hogy nemcsak szennyezett vizek, lepusztult erdők, s fojtogató szmog van, hanem lakható és üdítő tájak is, hogy az ember — a civilizációs ártalmak ellenére sem szakadt még el a természettől, hogy van miben gyönyörködnünk, van mit megvédenünk, hogy van valami, ami megunhatatlan. Mazsaroff képein ritkán tűnik fel az ember, jelenlétét mégis folyamatosan érezzük: az ábrázolt világ emberszabású. Ha van valami, ami meghökkentő ezeken a festményeken, az legfeljebb a fölényes mesterségbeli tudás: a kitűnő kompozíciós készség, az izgalmas színvilág, a lendület. A múltkor ezt hallottam egy tárlaton: „A mű ott függ a falon, s várja, hogy megszólítsuk, megfejtsük.” Mazsaroff képei nem várnak erre: megszólítanak bennünket — s ami számomra legizgalmasabb —, mindennap van új mondanivalójuk, örülnék, ha önök is így éreznék! (Elhangzott a művész kiállításának megnyitóján. A tárlat a Képcsarnok nyíregyházi Benczúr-termében még egy héten át megtekinthető.) Gyarmati Béla Kiss Benedek: r így állni meg Variáció egy Illyés-témára. jókívánsággal „Mint fennsíkon az árvalányhaj, 'lengnek az ősz fürtök a szélben”. Ha befedi egy matrózsipkával: fehéren fehér ül, lám, fehéren — fehéren, lám, fehér fehérül. S ahogy az árvalányhaj gyérül, mi sötét volt, mind kifehérül szivárványt vető, habzó fényben, s ki fehér, int fehér sipkával. Öhaj? sóhaj? fényt árnya árnyal: Lengjetek, ősz fürtök a szélben, mint fennsíkon az árvalányhaj! Egy mű a kiállításról: A zt követően háborús regényének, A hazáért hareoltaknak második részén dolgozott. Közismerten jelentős szerepet vállalt a szovjet irodalmi és közéletben. Noha alkotómunkájának és életének javát a kis doni Vjosenszkajában töltötte, s ma is itt él, látókörébe belefér a nagy orosz föld és az egséz világ haladásának gondja.
