Kelet-Magyarország, 1975. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-12 / 240. szám
1975. október 12. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 Megyénk tájain A BAKTAT Ő szül az erdő. ^ A nap keskőny nyalábjai átfúródnak a még sűrű lombok között, végigsimítanak a színesedő leveleken. A nedves, egymáshoz tapadó levélcsomók süppednek a léptek alatt. Megiramodik az ösvény. Kiszélesedik. Mokány lovacska fordul ki a fák közül, kantárszárát cserzett arcú férfi tartja. A tömzsi kerekek fölött combvastagságú, hosszú fatörzsek nyújtóznak egymáson, nedves sárga végeik tompán csillognak. Friss vágás. — Hó! Gépies, ezerszer ismételt mozdulattal nyúl a rönk végéhez, a kocsi mögött ballagó másik ember ugyanúgy tesz. Hórukk nélkül emelik le, takarékos ívben helyezik az elszállításra várókra. Az utolsó fatörzs után lépnek néhányat felém. Erős a kézszorításuk. Egyikük idősebb: Simon Péter. Társa, Kvák András jó középkorúnak tűnik. Ritkítás... — Laci! — inti nyugalomra a lovat Simon Péter. Az ugyanis egy csábító fűcsomó felé rántotta a kis kocsit. Laci megáll, savanyúan ránk pillant. — Hány ilyen törzset emelnek meg naponta? — Szám szerint meg nem mondom — válaszol Kvák András, aztán hozzáfűzi: — Na-» ponta nyolc-tíz, esetleg 18—20 köbméter fát termelünk ki. A brigád! — Mi az oka e nagy eltérésnek? — A fák különbözők. Súlyra is, terjedelemre is. Egy régi, jókora tölgy kiadósabb, mintha több kisebbet kell kivágnunk... Néhány ember tűnik fel az ösvényen, amerről ők is jöttek. Csak most figyelek föl: elhallgatott a rendre földongó hang, a fűrészé. Jön a brigád. — Mi van Péter bácsi? — kérdik már messziről. . Együtt ülnek a fakitermelők: Bódi János, Csprpa Ferenc, Rebák György, Simon József érkezett.' Á hetedik hiányzik . — egy fűrészt vitt be javítani. Az ő neve Simon Mihály. A háromszoros névazonosság nem véletlen: Péter bácsi két fia is itt dolgozik. — Pestről jöttem haza 71-ben — mondja kérdésemre Simon József. — A szakmám betonozó. Itt betanított munkásként dolgozom. A másik fiatal, Bódi János viszont fakitermelő szakmunkás. — Mátrafüreden szereztem a szakmát. Baktai vagyok, hazajöttem hát az erdőnkbe... Nagyon szeretem. ... fehérre csupaszított farönkök halmaza világít az ösvény mentén. Mellette ágasok a földben. Az öreg Simon — 53 éves — felkap egy még kérges akácrönköt, másik kezében megvillan a fejsze, s máris göndörödik a két évtizede gyakorolt mozdulat nyomán a kéreg. Ahogy ők mondják: nyúzza a fát. Szemem az eddig csak távoli hangként ismert fűrészt keresi. Ott piroslik hosszú csőrével a rönkök mellett. A tengerészhistóriák veszélyes kardhalára emlékeztet. Az ifjabb Simon berántja a motort, felkapja a fűrészt, ráhelyezi egy fekvő fára. Felzúg a hang, belemarnak a törzsbe a fogak. Már át is szaladt rajta... — Héttől négyig dolgozunk naponta, s egy hónap alatt három-négyszáz köbmétert termelünk ki. Most törzskiválasztó gyérítést végzünk. .. —... ritkítjuk az erdőt, hogy az életerős, szép fákat meghagyva azok gyorsabban fejlődjenek — veszi át a szót kísérőm és kalauzom, Szécsy Jenő. A 27 éves erdész a bakta- lórántházi erdészet első kerületének gazdája. Ismeri a baktai erdőt, mint a tenyerét. Jó fél napot barangoltunk együtt. Sok csodát láttam, sok csodát megértettem csöndes magyarázatai nyomán. A barnán elvillanó őzpárról megtudtam, hogy anya és gyermeke, a puha földbe mélyedt lábnyomról, hogy sikertelenül kutatott egér után a róka, az égbe nyúló, félelmetes tölgyről, hogy a legöregebb, s hogy a korától tán Rákóczi is hozzáköthette a lovát. A „nyugdíjas” brigád. 'y énséges vén faóriás. ™ Ez a fa látta a baktai erdó't virulni. Az évszázados tölgyeseket, a szertecsordogáló vizeket, melyek számtalan ágra bomolva szeldesték a valamikori futóhomok buckáit, a sokkarú mocsári tölgyeket, melyeknek 'talán utolsó képviselője az erdőig nyúló szanatóriumkertben élő. A vizenyős- lápos környéket is jól ismerte, a zöld vizű tavakat, lepillaritJ hatott szegénylegényekre és grófokra, akik megpihentek árnyékában. Mert nagy múltja van az erdőnek. 1525-ben már biztosan erdőség borította a tájat — erre írásos bizonyíték akadt. A Báthoriak és Bethlenek birtokolták hosszú ideig az ecse- di uradalom részeként. Valóságos őserdő lehetett vaddal és hallal, burjánzó aljnövényzettel, szűk, csak kevesek által ismert ösvényekkel. Aztán jött az ember. Megváltoztatta. Lecsapolta a mocsarakat, elvesztette a kisebb-nagyobb vizeket. És ezáltal új erdőt teremtett. Megváltozott az egész vidék vízháztartása, mélybe húzódott a talajvíz. A baktai erdő ma száraz. Nagyon száraz. — Körülbelül ötszáz hektár maradt a régi tölgyekből, a százévesnél öregebbekből. Másutt csak ilyenek tanúskodnak a múltról — mutat egy nyújtózó óriásra az erdész. — „Hagyásfa”. Szándékosan nem vágtuk ki, hadd lássák, mi is volt itt... Az öreg fa körül irdatlan nyüzsgés. Harc. Kétujjnyi gyertyánsuhancok tiprődnak egymás hegyén-hátán, ágaskodnak a másik fölé, fényt, levegőt lopnak egymás elől. Nem lehetne beléhatolni, oly sűrű a fiatal erdőrészlet. Nem mesterséges telepítés. A letarolt területen hetek alatt zsendültek a nyurga hajtások, ma már három-négyméteresek, és ritkítani kell őket, hogy tovább fejlődhessenek... — Itt már jártak a tisztogatók — int balra kísérőm. Barnuló ágak-levelek fekszenek a fácskák lábainál. Az állók mintha fitymálva pislognának kidőlt társaik holttestére. Győztek. FTCDÖ rnMrnmmmJLm ni VnsRRnnpi IVIelléklei De nem maguktól. Az ember, a nagy átalakító, beavatkozott a millióéves törvények szabályozta harcba. Az erdőben már semmi sem történhet tudta nélkül... Hogy mikor csöndes a fejszecsattogás? Ha kis fácskák bokájára csap. A borotvaéles suhintás nyomán ritkul az erdőcske. Kék svájcisapkás öregember egyenesíti ki derekát a köszönésre. Arca árkaiban fehér borosták sarjadnak, szeme barátságosan megpihen a látogatón. A beszédre körénk gyűlnek a többiek is. A többi öreg. Mert mindannyian nyugdíjasok — a 63 éves Deák József köszöntött először, vele egykorúak Tóth János, Bakti István és Rebák Sándor. A» legidősebb Petkó László: 66 éves. Gondozók és ellenségek Riadtan felszisszenek egy oldallépésnél: hegyes szikladarab szúrt volna a talpamba? — Vigyázzon! — hangzik a késői figyelmeztetés. — A csobak a bakancstalpat is átszúrhatja. .. Hát még a szandált. A csobak a kivágott kis fa kemény és hegyes csonkja. Számtalan sorakozik körülöttünk. Hátam mögött élősövényszerű az erdő, előttem levegősre ritkított. Mintha ropogva nyújtóznának a megmaradtak... — Nem lehet könnyű tisztogatni — pillantok hátra. — De nem ám! — biccent Petkó László. — Ezektől a vékony gallyaktól kapunk néha akkorákat, mint a szíjostortul... Majd’ olyan ez, mint a kendernyűvés. Szégyenkezve elhallgatom, hogy nem tudom, milyen a kendernyűvés, de végigmérve a hosszú nyelű fejszét szorongató idős embereket, rápislogva a már megtisztogatott erdő- részre, egy pillanatra sem fordul .meg. bennem, hogy gyerekjáték... Fanyúzás. Az erdőről beszélgetünk. Múltjáról, jelenéről. Gondozóiról, védelmezőiről és ellenségeiről. Mert azok is vannak. Felcsattan a volt erdőmunkás, kéményseprő mester, vasutas, mezőgazdasági munkás. Szeretik és féltik az erdőt. Mindannyian baktaiak, gyerekkoruk óta ismerik hát. Petkó László a szó szoros értelmében születése pillanatától: gallyat vivő édesanyja itt szülte meg fiát... — Sokan járnak ide. A sorompók ellenére behajtanak autóval, lépten-nyomon tüzet gyújtanak, itthagyjók a sok szemetet... Nem értik, nem érzik, hogy óvni kellene. Szavaik visszhangjaként hangzanak néhány óra múlva Kozma Károly erdészetvezető mondatai. — Sok a felelőtlen kiránduló a baktai erdőben is. Pedig a gazdag növényvilág, a csodálatos ősi erdőrészletek védelmet várnak, Közismert az erdő hármas funkciója: a gazdasági, a pihenési és a környezetvédelmi szerepe. .. A gazdasági szerepről csák n.éhany adatot: évente mintegy 40 000 köbmétér fát termelnek a baktai erdészet kerületeiben, melyek hat és fél ezer hektáron terülnek el a megye különböző részein. Ennek csak egy része a körülbelül 1300 hektáros baktai erdő. — Az ősi gyertyános tölgyes helyén ma már jórészt akácos és nyárfás van itt, ezt a megváltozott természeti körülmények indokolják. Ezek termelékenyebbek — a nyárfának 12—15, az akácnak 25—30 év a vágásfordulója, míg a tölgy nyolcvan-százéves korára a legérettebb. Persze közben is termelünk ki belőlük az úgynevezett nevelő vágások során — tisztítjuk, gyérítjük az állományt. A tarra vágás után pedig nyomban újraültetünk... Tölgyet is! Nem szabad nyomtalanul eltűnnie az ősi fának. A különböző vágásfordulójú fák keverésével lehetséges, hogy az erdő nem fogy... jiyfíim Fenyők... Nem fogyhat, mert szükség van rá. Es éppen azok nem értik meg ezt, akik élvezni akarják. Elborzad az ember azt hallva, hogy karácsony előtt szigorú őrizetre van szükség a féltett kincsnek számító erdei fenyvesnél — a barbárnál is rosszabb emberek ellen, akik sajnálják a húsz forintot egy méteres fenyőfáért. .. A régi szakszóval léniának nevezett, széles nyiladékon haladunk ismét Szécsy Jenővel. A fiatal erdész megtorpan, oldalra int. Belépünk a fák közé. Néhány méterrel beljebb hatalmas fatörzís állja utunkat. Sötét kérge, ismerős rajzu, Vadcseresznye. A vihar roppan- tóttá meg, ledöntötte. Az embermagasságban fehérlő hús frissnek látszik. Közelebb lépve azonban észreveszem: belül már nagyon korhadt volt. Pár lépés után kivilágosodik az öreg erdőrész barna félhomálya, a komor és méltóság- teljes faóriásokat csuklónyi csemeték váltják föl. Sárguló levél táncol el az orrom előtt — de ez már nem halódó fonnyadás. Csak ledobta a régi ruhát a nyurga gyertyán. Titokban már a tavaszi új kosztümjét próbálgatja. Irta és fényképezte: Tarnavölgyi György Gördülnek a fatörzsek.
