Kelet-Magyarország, 1971. december (31. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-12 / 293. szám

Vasárnapi melléklet

a Szocialista'' összeköttetés

Váltig töprengtem rajta, mit is csináljak, míg végül csak idézőjelbe tettem a címbe n a szocialista szót. Lévén, hogy az össze'-'ittetések, amelyekről a továbbiak során szólni kívánunk, mindennek minősíthetők, csak éppen szocialistáknak nem.

Bár az elnevezés tőlünk ered. Mi, hazai dolgozók találtuk ki. Némi köz- és öngunnyal „szocialista összeköttetésnek” nevezzük a protekciót. S azért így, mert új társadalmunk körülményei között is fellelhetők maradványai.

Elmúltak mar azok az idők, amikor jelenségeket kézlegyintéssel lehetett elintézni, semmisnek tekinteni, vagy megbélyegezni. Ma a realitások korát éljük. Módszereinek birtokában megállapíthatjuk: hallatlanul nagy eredményeket értünk el a protekció elleni küzdelemben.

Eredményeink keltette örömünket azonoan gyakran keserítik meg azok a jelenségek, amelyek a „szocialista” összeköttetesek meglétére, sőt egyes területeken való erőteljes, funkcionálására utalnak. Fájdalmas, olykor a dolgozók igazságérzetét mélyen sértő tények is tapasztalha.ók Sokszor a szemünk láttára jutnak emberek jogtalan ügyeskedésekkel meg nem érdemelt előnyökhöz.

Sérelmünk jogos. Am ezzel nincs elintézve, lezárva az ügy. Módunkban áll ugyanis szót emelni a legkülönbözőbb fórumokon az igazságosságot sértő személyi ösz- szefonódások ellen. De sokszor inkább hallgatunk Magunkban, szűkebb körben mérgelődünk tovább. A pro- tektorok és pártfogaltjaik eközben pedig zavartalanul űzhetik kisded já.ékaikat.

A dolgozó azt mondja erre: a protekció lovagjai nemcsak az ügyeskedésben leleményesek, hanem a megtorlásban is. Hogy számtalan példa mutatja: nagyot tudnak ütni. és szoktak is, éppen gátlástalanságukból merítve a bátorságot. De egy egész kollektívát nem lehet agyonütni. Érvényesülhet tehát az igazság, ha együttesen, közös erővel lépünk fel a tapasztalt negatív jelenségekkel szemben.

Igen ám — kénytelen itt közbeszólni az újságíró —, csakhogy az élet többnyire nem fekete-fehérben produkálja a tényeket, jelenségeket. Könnyen megeshet, hogy egyik nap vádlók vagyunk protekcionizmusügyben, másnap — hogy finoman fejezzük ki magunkat — érintettek. Hétfőn kemény szavakkal illetjük X-et, mert mindig kiügyeskedi magának, hogy — például — közpénzen külföldre utazzon. Kedden viszont esetleg mi kérünk „szívességet” egy bennünket érintő ügyben Y- tóL

Ami azt is jelzi: a társadalom is ludas némiképp a „szocialista összeköttetések” jelenségeinek továbbél tetősében Részint úgy hogy tagjai nem harcolnak kellő eréllyel, bátorsággal, következetességgel a napfényre bukkanó protekcionizmus ellen Részint úgy. hogy olykor maguk is beleesnek a jogtalan előnyszerzés kisebb- nagyobb bűnébe. Ilyenkor egy kicsit úgy fest a dolog: a protekció, ha mások csinálják, elítélendő, megbélyegezendő Ha nekünk van rá szükségünk, már-már bocsánatos bűn. sőt olykor kifejezetten „baráti szívesség”.

Megszüntetni, a társadalmi cselekvés porondjáról kitiltani ezért nem egyszerű — ezt tapasztalhatjuk nap mint nap. Az ellene vívott harcban hol ütnünk kell, hol pedig kritikusan kell szemlélni saját magunkat. S ha őszintén magunkba tekintünk, talán nem is tudjuk olyan hamar és egyértelműen eldönteni, melyik a köny- nyebb, melyik a nehezebb.

(P.)

Nyíregyházi képeslap. Kilátás az áj Szabolcs-szálló negyedik emeletéről.

Csányi László:

Változatok egy Vörösma rty-vers tornájára

A levelet az asszony bontotta fel. Késő délután volt, épp munkahelyéről érkezett haza, s a félhomályban nehezen betűzte' ki az öregasz- szony írását.

— Meghalt? — kérdezte félhangosan, s arra gondolt, ilyenkor mit illenék csinálni. — Majd megbeszéljük, — gondolta és sietve átöltözött, hogy vacsorát készítsen.

A férfi a szokottnál később ment haza, váratlan értekezletre hivatkozott, de látszott rajta, hogy ivott.

— Szegény, mondta, amikor elolvasta a levelet.

— Már el is temették, — tette hozzá sietve az asszony.

— Talán írj a nagymamának, hogy minket is menynyire megpendített.

Valami emléket keresett, szemvillanásnyit csupán, egy integető kart, mely fehér zsebkendőt lobogtat a múltból, de ním jutott eszébe semmi.

— Szegény, — ismételte minden meggyőződés nélkül.

— Tudod, arra gondoltam.

— mondta az asszony —, hogy a havi ötszáz forintot továbbra is tegyük félre. Évente hatezer, elmehetünk belőle nyaralni, talán a tengerre is. Régen megszoktuk hisz úgy vettük mindig, mintha ennyivel kevesebbet keresnél.

— Talán jobb is neki, — mélázott a férfi, s elégedetten úgy érezte, magasabb rendű igazságot mondott.

De aztán elszégyelte magát; mennyi ideje, hogy eszébe se jutott a kisfiú!

— Mégiscsak a te gyereked volt, — mondta az asszony mellékesen. S rögtön utána egy másik hangot is hallott, messziről, a múlt már fel sem ismerheti zugából:

— Persze, a gyerektartás! Úristen, mindig elfelejtem!

— Tétován nézte a férfit, aki bűntudatosan számolta a pénzt. De azért karácsony felé ezt mondta:

— Végy neki valamit. Ne mondják, hogy nem is gondolsz rá. Valami játékot, fölhúzható autót, egy mackót. Mit tudom én!

A férfi sokáig keresgélt a boltban. Volt, ami nem tetszett neki, a másikat drágának találta. Végül egy mackót vett, mert homályosan emlékezett, hogy a kisfiúnak volt egy mackója, amit nagyon szeretett. Majdnem vidáman ment haza.

A levélre az öregasszony válaszolt, nagy szálkás betűkkel. A kisfiú beteg, de az ajándékot majd utánakül- dik, Mosdósra, mert ott van, a tüdőszanatóriumban.

Nyáron még arra gondoltak, hogy egy hétre magukhoz veszik, de aztán elmaradt. A következő karácsonykor már az ajándékról is megfeledkezett.

De nemcsak az ajándékról feledkezett meg. Tulajdonképpen mindent elfelejtett, s ami a múltból megmaradt, olyan volt, mint egy rejtélyes kövület, élettelen, emlék nélküli. Néha azt sem tudta, nem egy könyvben olvasta-e amelynek a címét is elfelejtette. Az évszámok, a hónapok neve is elmosódott, csak a haragos napok forgószelét érezte néha, s az egyetlen képen, amit megőrzött emlékezete, egy kisfiú állt, ajtócsapkodásban, kiabálásban, vagy a megbántottság mélytengeri csöndjében, kezében egy filcmackóval. „Elrontottam

az életemet” — gondolta néha sértődötten, s legfeljebb az jelentett elégtételt, hogy a válás simán zajlott le, majdnem menetrendszerűen, s az is természetes volt, hogy nem fájt, semmi sem fájt.

Kapkodva válaszoltak a bíró kérdéseire, mintha ezzel is siettetni akarták volna a tárgyalást, mert úgy képzelték, csak közös éveik börtönéből kell kiszabadulniuk, s egyszerre megpillantják sX eget, mely most már örökké kék lesz, felhőtlen és tündökletes. Az asszonynak ekkor már udvarolt egy férfi, „komoly szándékkal” mint a bíróság előtt is vallotta. Naponta lerombolták és fölépítették életük egy darabját, csak a kisfiú állt idegenül ebben a világban, romok között, remény nélkül.

— Vigyázz rá — mondta az utolsó tárgyalás után, a bíróság folyosóján. — Olyan gyönge és beteges.

Csak nem képzeled! — kiáltotta az asszony és elsietett. A férfi zavartan nézett utána, kicsit restelkedett is,

mert az asszony hangjában fölény volt és rendreutasítás.

De nem fájt, semmi sem fájt. Nemcsak az idő mosta el a határokat, a távolság is nőtt, mintha széttolták volna életük díszleteit. A férfi nem sokkal később más városba helyeztette magát s a kisfiút is elvitték az asz- szony szüleihez.

Hideg téli nap volt, a vonat sokat késett. A kisfiú az ablaknál állt, s a konok téli tájat nézte, a behavazott földet, melyre hullámzó vonalat húzott a varjhk bizonytalan árnya.

— Te szegény, — mondta az öregasszony és megsimogatta a kisfiút, aki csak állt a szoba közepén, az úton bepiszkolódott ünneplő ruhájában, kezében a filcmackóval.

— Neki még jó, — mondta az anya cigarettázva. Az öregek vállat vontak. Az anya később elment a postára, táviratot adott föl „kedden az esti vonatnál várj”; aztán beült a cukrászdába. Unatkozott és cigarettázott.

„Manci legalább szeret” — gondolta most a férfi mentegetőzve, s az emlékezet falán a másik asszony képe villant fel, homályosan és jellegtelenül, s már azt sem tudta, milyen színű volt a szeme. A levélre pillantott, mely még mindig ott volt az asztalon, s ezt mondta:

— Látod, milyen furcsa. Egy vers jutott eszembe.

— Vers? — kérdezte a* asszony gyanakodva. — Nem is tudtam, hogy verseket szoktál olvasni.

— Az iskolában tanultuk! Arról szól, hogy meghalt egy kisfiú. Petőfi írta, vagy Vörösmarty? Talán inkább Vö-i rösmarty. Hamar mentél el, szegény gyermek... valami ilyesmi.

— Nem tudotp, — mondta az asszony és vállat vont.

— Érdekes, hogy felejt a* ember. Pedig tudtam. Elját- szottad a játékaidat, hamar látszottad el... valahogy így kezdődik.

Tenyerébe ejtett fejjel gondolkozott, de nem tudott visszaemlékezni a versre. Homályosan úgy érezte, a réigen elfelejtett vers titkot őriz, talán élete titkát.

Az órára pillantott, későre járt Az asszony is már kihordta a vacsora maradékát, s meg Is ágyazott.