Kelet-Magyarország, 1971. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-13 / 138. szám

I. ©Mal

KÉLET-MAGY ARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

1971. Jűnlus 15.

André Picott és Mourice Roland:

A Ián« visszacsap

A legtöbb külvárosi lakónak a pokol minden hétfőn reggel 7 órakor kezdődik és péntek estig tart. Akkor aztán jön a nagy hét végi békesség és boldogság, amelyet annyira vártak, s olyan drágán vásároltak meg. A kert, a kugli, egy kedves kis asz- szony, aki minden kívánságát teljesíti. Egyszóval ilyenkor az ember a hetedik menyországban érzi magát. Gerard Dumont élnél ez teljesen fordítva volt. Neki a hét végét felesége, Pauletta zsarnokságai és követelései jelentették. „Hallottad mit mondtam, vedd le a nyakkendődet és menj átöltözni, csak nem akarod a melegvízesapot az új ruhádban javítani!” Armand bácsi meghívott bennünket egy kávéra, próbálj meg kedves lenni és ne beszélj a politikáról.” Pau- lettet természetellenes zsugoriság jellemezte. „Ne szívj többet egy cigarettánál délután. Egy csomaggal legalább egy hétre elégnék kellene lennie.” „Csak nem akarsz még egy üveg bort megkezdeni? Megint drágább lett” „Hogy egy új Inget vegyek neked? Megbolondultál? Inkább kicserélem a nyakát.” Szerencsére ezek a pokoli képek hétfőre eltűntek, amikor átengedte magát Nadine bájos varázsának. Nadtne volt a kimondhatatlan napi és majdnem hivatalos boldogság, amióta titkárnője lett. Persze az egész komédiát Paulette eszelte ki. ö mondta ugyanis, hogy manapság nem elégedhet meg egy vezető állású ember azzal, amit elért. Ha fejlődni akar, akkor képeznie kell magát és esti iskolákat látogatnia. így hát nem volt Paulette-nak semköltözünk. Uj állást keresel magadnak.”

— „De...”

— „Semmi de. Eleget beszéltünk, hallgass.”

Ebben a pillanatban jutott eszébe a gyilkosság gondolata, ami aztán nem hagyta nyugton. „Az egyetlen lehetőség, hogy lerázzam a feleségem. Akkor aztán Nadine az enyém lesz és a 60 hektár is.” Igen, de szerelme nem vállalta, hogy legszebb éveit a börtönben töltse.

Álmatlan éjszakák után, melyeken hiába törte a fejét, hogyan tudná Paulette 70 kilóját eltávolítani, feladta a reményt, s átadta magát a sorsnak. És a sors egy csodálatos szombat délután vált ismeretessé. Pünkösd volt, mindenki vidékre utazott. Mindenki, kivéve Paulettet, aki úgy gondolta, hogy a szabadság az túl drága dolog, úgyis lehet ünnepelni, ha otthon rendet csinálunk, főleg, ha a férj is segít. „Vedd fed a kötényed és menj a pincébe rendet csinálni.” „Megengeded, hogy a kis rádiót magammal vigyem?” „Vigyél, amit akarsz, csak siess! Az a fontos, hogy estére mindennel kész légy”. „Rendben van, kedves.” A pincében bekapcsolta a Fádiót. Éppen rendkívüli híreket mondtak. „A nagyáruház, Les Galeries Centrales tüzet fogott. A tűz percről percre nagyobb lesz. Riportereink mindenütt ott varrnak.” Ez egy lidércálom — gondolta Gerard. Ismét megszólalt a rádió: „több elégett hullát vettek ki a tűzből. Azonosításuk nagyon nehéz

lesz, vagy egyáltalán lehetetlen.” Ez a kis mondat meghatározott mindent. Fél ötkor Gerard ismét a konyhában volt. „Borzasztó — mondta —, a Galeries tűzben áll. Legalább 20 halott van már.” „Na de ilyet! Ha meggondolom, hogy én is ott lehetnék. Egyáltalán, tisztában vagy vele, milyen dolog lenne, ha nem tudnák azonosítani a hullámat?” Jobban mint gondolod, vélte Gerard és megszorította az asszony torkát. Azután kiválasztott a kertben egy elhagyott zugot és fütyö- részve gördöt ásott. Egy órával később Paulette két láb mélységben feküdt a földben. Még az éjszaka felhívta a rendőrséget: „Halló, a Galeries Centrales tűzesetről van szó. Magamon kívül vagyok. Feleségem délután odament és azóta se jött vissza. Az jutott eszembe... Bocsánat? Igen az én nevem... Kibetűzte nevét, megadta a címét és a telefonszámát. Miután letette a kagylót, kitört * belőle a megkönnyebbülés sóhaja, s az egész ügyet egy dupla whiskyvel summázta.

A rendőrfelügyelő megvakarta tarkóját, s az inspektorok csoportjához fordult: „Most egy bizonyos Gerard Dumontelről van szó. Ez a tizenkettedik hívás, amit egy óra alatt feljegyeztünk. Mindegyik nős ember, mindegyikük egy külvárosi villában lakik... Fiúk, minden ilyen kertet alaposan átfésültök. Tíz az egyhez, hogy sok friss felásott földet fogtok találni.

Fordította: Steiner Katalin

mi ellenvetése, hogy Gerard az estét nem otthon töltötte. Persze fogalma sem volt arról, hogy ez a továbbképzés Nadine karjaiban történik. Ott aztán elrohantak az órák, amelyek arannyal voltak átszőve és szenvedélyes magyarázkodásokkal, melyeket Nadine egy kis keserűséggel fogott fel. „Ne beszélj nekem a jövőről, a te jövőd Paulette. Sohasem mersz elválni tőle. Hallottál te már egyáltalán

Zelk Zoltán:

Visszhang, madarak szívében

Fogai közt madárral fut a macska, cinkék, rigók szívében dübörög, visszhangzik néma talpú surranása — a földön fut és fut a fák fölött.

a válásról? Nem, nem igaz? Az egész világot felcukkolná ellenem. Legyünk megelégedve azzal, amit a jelen nyújt.”

Ezen a napon meg nem is gondolta a boldogtalan, hogy mit eszelt ki a felesége.

„Most, hogy Armand bácsi meghalt, én vagyok a 60 hektár föld örököse. Mihelyt elmúlik a nyár, Périgordba

Borzong a csönd. Aztán egy gyáva fényű, halovány füttyszó mégis fölremeg, aztán kigyúl és lobog már egy másik — aztán tollak, trillák örvénylenek.

És bólogatnak nagybölcsen a lombok, mintha rezgő szavakkal mondanák, mit kurta létű fivérük, az ember mondana most: Az élet megy tovább«.

Lukács György:

Mi a riport?*

' A riport a publicisztika abszolút jogosult, nélkülözhetetlen formája. Valódi csúcsain az általánost és a különöst, a szükségszerűt és a véletlent — speciális céljainak megfelelően — helyesen kapcsolja össze. Hiszen a jó riport nem éri be a tények egyszerű közlésével, fejtegetései mindig összefüggéseket eredményeznek, okokat tárnak fel, következtetéseket váltanak ki (ezért nyújt a materialista dialektika mint világnézeti alap a riport számára is olyan lehetőségeket, amilyenekkel polgári alapon állva nem rendelkezhet). De a tényeket és összefüggéseiket, tehát a különöst és az általánost, az egyénit és a tipikust, a véletlent és a szükségszerűt is elvileg másként kapcsolja össze. mint az ábrázoló művészet. A tényt, az egyéni esetet a jó

• A nagy marxista filozófus elhunyta alkalmával közöljük a „Riport vagy ábrázolás’* c. tanulmányának részletét. Életműve mint a közölt írásból kitűnik —, a hírlapi műfajok problemati- jújának is mélyére hatolt.

riport teljesen érzékletesen és átélhetően, konkrétan és individuálisan fejti ki, sőt olykor ábrázolja is. Ez a kifejtett, esetleg ábrázolt egyedi eset azonban csak példázza, illusztrálja a többé-ke- vésbé tudományosan, de mindenképpen fogalmilag kifejtett, bizonyított (statisztikailag alátámasztott), értelmi okokkal motivált általános összefüggést. A riport ugyanis csak arról akarja ésszerűen meggyőzni olvasóit, hogy helyes következtetéseket vont le a tényekből.

A riport érzéseinkre apellál. amikor a tényeket ábrázolja és akkor is, amikor következtetéseiben cselekvésre szólít fel. De ezt intenzív, ésszerű, meggyőző érvek segítségével teszi. Ebben a tekintetben tehát, mint a publicisztika általában túlnyomórészt a tudomány módszereivel dolgozik. A tudományos és művészi módszerek ilyen megkülönböztetésének semmi köze sincs az értelem és érzelem (és élmény, stb.) mai modern (dekadens-polgári) mechanikus szétválasztásához. Mindkettő egyaránt apellál az értelemre és az érzelemre, így hát mindkettő cselekvésre szólít fel. De a különböző céloknak és feladatoknak megfelelően különböző módszerekkel teszik ezt, és nekünk éppen az eszközöknek ezt a különbözőségét kell megvizsgálnunk.

Minél jobb egy riport, vagyis minél alaposabb és átfogóbb tanulmányokon nyugszik, minél nagyobb és jobban megmunkált tény- komplaxumot fog át, minél

Pintér Tamás:

ÁBÉCÉ

Nem engedték, hogy az új piros autót magammal vigyem. Augusztus 20-án volt a búcsú, ott kaptam, és nagyon szerettem. Ha felhúztam, zümmögve elindult az asztalon, de ahogy a sima asztallap széléhez ért, mindig megtorpant és visszafordult. Eldugtam a nagy ebédlőszekrény háta mögé, hogy az öcsém meg ne találja. A sötét matrózruhát kellett felvennem, mintha ünnep lenne. Fekete lakkal bevont hátitáskám volt, ha szaladtam, zörgött benne minden. Nagyon sajnáltam, hogy az autót nem vihettem magammal.

— Mindenkinek kell iskolába járnia — mondta az édesanyám.

Rasovszky tanító úr idegbeteg, durva ember volt. A kemény, hosszú nádpálcát soha nem tette le a kezéből. Biztos voltam benne, hogy az ágyban is vele van. Talán csak két hétig tanított. Az utolsó, magasabb padban három ismétlő ült.

— Nézzétek meg ezeket — mondta.

Az ismétlők egy fejjel magasabbak voltak nálunk. Néztem őket.

— Ne akarjatok ilyenek lenni — mondta a tanító.

Hátratett kézzel, elcsavart nyakkal néztem őket; vadaknak látszottak és ellenségeseknek. Mezítláb ültek a padban, táskájuk kopott volt, rozoga, az olvasókönyv lapjai szétestek. Senkivel sem álltak szóba.

Fekete táskámat hozzádörzsöltem a kavicsos földhöz, hogy ne legyen annyira szégyenletesen új.

— Neked meg kell mutatnod.« — mondta az édesapám.

Az alsófalusiak külön ültek. Szalonnát és kolbászt ettek. Klottgatyában vagy kordbársony nadrágban jártak az iskolába. Én leggyakrabban zsíros kenyeret, almát vittem magammal. A fényesre kopott matrózruhát hordtam. Az alsófalusiak sváb gyerekek voltak. Nem szerettem a svábokat. Nem értettem, mit beszélnek.

— Vizezik a tejet —mondta a szomszédunk.

Egyszer Boltos tanító néni megkérdezte, ki tud énekelni valamit. Jelentkeztem:

„Én és a kisöcsém fütyülünk a nőkre az idén...”

Ezzel otthon, társaságban mindig sikerem volt. Boltos- né nem pofozott meg. Kicsit rángatózott a szája széle, vártam, hogy most, na most megüt. De nem nyúlt hozzám. Jóban volt a szüleimmel.

Ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, nőgyógyász.

Már dohányoztam. A trafik közel volt az iskolához, a templom közelében, a jegyző háza mellett. Vaszari Pirinek hívtuk a trafikusnőt. Fonnyadt, száraz vénlány volt,

szemléletesebben ábrázolja „példáit”, annál nyilvánvalóbb, hogy a felhozott példák kizárólag csak példázzák, csak illusztrálják a megismert és kifejtett összefüggéseket, annál inkább ki lehet cserélni őket más példákkal, amelyeket a riport szerzője a tények, példák és illusztrációs esetek nagy arzenáljában megfigyelt, összegyűjtött és rendszerezett. Természetesen tipikus eseteknek» kell lenniük, hogy az összefüggéseket, a belőlük levont következtetéseket helyesen támasszak alá és világítsák meg. De ez a tipikusság elvileg különbözik az ábrázolt, a költői tipikusságtól. Az ábrázolásban az egyénnek, az egyéni sorsnak mint olyannak kell tipikusnak látszania, vagyis az ábrázolásbarna ujjai vékony szivarokhoz hasonlítottak. Tízpercben elszáladtam Vaszari Pirihez, vettem két darab félfilléres Hunnia cigarettát és gyufát. A leveles gyufa felét egy fillérért adták. A vécében szívtam a cigarettát, nem hittem volna, hogy valaki besúg. Azt mondtak, a tanító néni hivat. A megmaradt Hunniát és a gyufát a zoknim alá tettem, lecsúsztattam a magas szárú cipőmbe. Boltosné nem találta meg.

Aztán megkaptam az első évi bizonyítványt. Minden jegy „kitűnő” volt. Kicsit szégyelltem. Az Értesítő Könyvecske fedőlapjának belső oldalán „Szükséges tud- nivalók”-at találtam: „Amelyik gyermek dohányzik, vagy szeszes italt iszik, az nem halad a tanulásban és testileg elcsenevészesedik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Ez a két méreg oltja be leggyakrabban az emberekbe a tüdővész csiráját is, ami igen sok embernek ássa meg a sírját. Mert a tüdővész na- ■ gyón ragadós betegség és mindenki megkaphatja., Hazánkban 70 000 embert visz el ez a rettenetes betegség évenként..

Már egész tűrhetően olvastam.

Volt otthon egy orvosi fel- világosító könyvünk, legszívesebben azt böngésztem. Hamarosan, ha kézbe vettem, magától kinyílt egy oldalnál, amelyen aktfotók voltak: „Kislány”. „Fiatal nő”. „Érett asszony.”

Egy alkalommal szüleimmel az állomásfőnökékhez -i-t.

...... ■■

nak az osztályszerű vonásokat mint egyénieket kell tartalmaznia. A költői ábrázolás konkrét összessége csak olyan egyéneket és egyéni sorsokat visel el, amelyek eleven kölcsönhatásukban megvilágítják, kiegészítik, beteljesítik, érthetővé teszik egymást, amelyek egyéni összekapcsolódása tipikussá teszi az egészet. A riportban viszont az egyéni eset csak azoknak áz összefüggéseknek a fogalmi

mentünk. Évike, a lányuk egy vagy két évvel volt fiatalabb nálam. Bebújtunk a háromrészes hálószobái tükör mögé, végigsimogattam és megcsókoltam az arcát. Nevettek rajtam. Határozottan tudtam, hogy komoly dolgot csinálok és dühös voltam, hogy nevetnek.

— A paráználkodás halálos bűn — mondta az esperes úr, aki a hittant tanította.

Az első áldozásra készültünk.

— Aki nem vallja be minden bűnét, annak vér folyik ki a száján, ha a szent ostyát , átveszi — mondta a tanítónő.

Kis papírszeletre írtam fej a bűneimet, nedves, nyirkos volt a tenyerem, fáztam a gyóntatófülkében. A csókról elfeledkeztem. Csak akkor jutott eszembe, amikor ott térdeltem az oltár előtt és megláttam a pap kezében az ostyát. Azóta sem féltem úgy. Az első áldozáson egyébként semmi különös nem történt.

Molnár Sándor tanított azután. Fiatal, szőke ember. Szerettük. Négyen feleltünk egyszerre földrajzból. Egy a szöveget mondta, a másik mutatta a térképen, a harmadik a táblára rajzolt, a negyedik a fakeretes terepasztalon „építette fel” a tájat homokból. Ha ide kerültem, a hegyek mindig túl magasra sikerültek.

Molnár Sándor volt az első igazi tanítóm. Értette a játékainkat, értett minket.

Hazafelé menet rendszer rint a csúzlival szórakoztam. Mindig volt csúzlim. Nagyon értettem a dolgot: tíz lövés közül hét biztosan talált. A Fő úton mentünk. Csicsur úr motorszerelő műhelye mellett, az olajos hulladékban keresgéltünk. Egy zacskóra való fényes csapágygolyót gyűjtöttem össze. Máskor csúszkálva jöttünk végig a Kis-Duna jegén, az iskolától az állomásig. A tintásüvegem eltörött, már későre járt, a Fő úton kigyulladtak a lámpák. Édesanyám százszor leíratta velem: „Járt

utat a járatlanért el ne hagyd.” A tanítómmal kellett aláíratnom.

összegezésében és magyarázatában lesz valóban és tökéletesen tipikus, amelyek illusztrációjára hivatott, legyen bár ez a fogalmi összegezés mégoly szűkszavú vagy tudatosan takarékos. A riportnak, mint a valóság minden fogalmi (tudományos) reprodukciójának a konkrétságát csak az okok és összegezések fogalmi feltárása és kifejtése teljesítheti be. A riportra (és általában a publicisztikára) is érvényes, amit Engels a tudományos módszerről mond: „A mozgás alakváltozásának általános törvénye sokkal konkrétabb, mint minden egyes »konkrét« példája.”

Egész nap betegen ültem a padban, szégyelltem odamenni hozzá. Csak az utolsó óra utón, amikor már senki sem volt a teremben, akkor vlt* tem oda a füzetet.

— Járatlan út? — kérdezte hüimmögve. Nem mondott mást. Aláírta.

Kántortanító volt, egy diákja temetésén agyhártyagyulladást kapott és meghalt.

Akkor sírtam először vígasztalhatatlanul.

— Nekem is kell majd iskolába járni? — kérdezte valamelyik nap hároméves fiam.

— Igen — feleltem. —» Mindenkinek kell iskolába! járnia.