Kelet-Magyarország, 1967. március (24. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-19 / 67. szám

KORBÉLY JÁNOS

(Részlet Karikás Frigyes: Harminckilences dandár c. művéből)

A hogy Szatmárnál a híres székely hadosztály megadta magát, és átment Nagypálostul és aranysarkantyús, Vénzoltá- nostul a románokhoz, olyan kegyetlen zűrzavar támadt Debrecen körül, amilyet emberfia még nem látott. A híres erdélyi hadseregből immár egy patrulra való se telt ki. Kötelékeiktől elszakadt vörös katonák ezrei bolyongták végig az egész Hajdúságot Tasnádtól a Tiszáig, apró csoportokba verődve (itt-ott rabolva is.) Mi Debrecenben elhatároztuk, hogy elmegyünk embert keresni. Én a Nyírségnek vágtam neki egyedül, lóháton, Sárai-Szabó pedig két bos- nyák lovassal Nagykárolynak vette útját. Estefelé holt fáradtan tértünk vissza Debrecenbe, üres kézzel, mert menekülő hordákon kívül háborúképes, vörös háborúra alkalmas ember nem volt sehol. Pedig hej, ember, ember kellett.

Másnap megcseréltük az irányt és én mentem a károlyi puszták felé. Valahol Érmihályfalva körül jártam, mikor szokatlan látvány tárult szemem elé. Egy tanya háta mögött az árokban, szügyig érő fűben, három huszárló állott. A három lovat három forsriftos öltözetű huszár csutakolta szalmával, olyan szabályszerűen, amiképp én csak inasgyerek koromban láttam, az aradi huszárkaszárnya istállói előtt bámészkodva. A huszárok dolgoztak, kimondhatatlan nyugalommal, mintha valamikor békeidőben vetődtek volna ide a nagy Hajdúságba Odaügettem hozzájuk, de a három lovas rám se hederítve csutakolt tovább, miközben egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Jól megnéztem a három csodabogarat, akik ebben a menekülő időben Ilyen kegyetlen nyugalommal végzik az effajta békés munkát. Ki a fészkes fene pucolt ebben a nyomorult időben lovat a nagy Hajdúságban? Az egyik közülük erősen őszülő, ötvenes, nagy harcsa bajuszú, öles ember volt A másik kettő olyan siheder- korban levő, háborús huszárnak látszott. Jó ideig néztem őket szótalan, majd rájuk köszöntem:

— Jónapot

— Aggyonisten — felelt ra a vén huszár kurtán.

— Hová valók kendtek, atyafiak?

— Biharba — mondja az öreg, megint még kurtáb- ban.

— Biharba?

— Oda.

— Hová igyekeznek?

— Hát neked mi közöd hozzá szép öcsém? — mordult rám az öreg huszár durván.

— Az volna a kőzöm hozzá — mondtam határozottan, — hogy én vagyok az ilyen meg olyan hadcsoportnak a komiszárja, kendtek meg éppen az én hadterületemen vannak, ha akárki fiai-borjai volnának is.

A huszárok a kemény szóra abbahagyták a csutakolást, s jól szemügyre vettek, miközben az öreg huszár jóval alább adva kérdezte :

— Karikás 'elvtárs?

— Az vagyok.

— Ejnye, hogy nem ismertem meg. Pedig láttam magát Szinyérváralján — mondta az öreg huszár, szintes restellkedve. — Mi Debrecenbe igyekeznénk éppen, aztán, gondoltam, nem illik ilyen ganajos lóval beállítani oda, hát megparancsoltam a huszároknak, hogy hozzák rendbe a jószágot.

fi z a. szó. hogy „meg- parancsoltam”, olyan érzést keltett bennem itt a síkságon, ahol mindenki menekült, és a világon senki se parancsolt és senki se függött a másiktól, mintha ebben a füves árokban volna éppen az a bázis, amelyen a későbbi dicsőséges

magyar vörös hadsereg fog

felépülni.

— Aztán minek mennek kendtek Debrecenbe?

— Kommendást keresünk, kérem — hangzott a sajátságos válasz. — Azt. Az nincs nekünk. Lu, az van. huszár, az van, puska meg kard vagyon, de kommendás. az nincs. Aki vöt, az az oláhokhoz szaladt, ott szó- gál most. Én meg úgy gondoltam, hogy mi a fene keresnivalója van ott a magam szőrű embernek, magamhoz szólítottam ezt a két földi gyereket, aztán idefordítottuk a lovat.

— Derék.

Az öreg mosolyogva megsodorta a narcsa bajuszát és jólesően magyarázkodott.

— Hiszen tudjuk ám mi, kérem, hogy hányadán állunk. Mi az istent keressünk mi ott? Ott hitvány csak a cseléd sorja. Itt meg magunk közt majd csak lábra állunk.

— Hej, öreg — keseregtem neki, szinte irigyelve a nagy hitét —, hitvány ám a cseléd, gyöngén áll a puska a kezében.

— Nem hitvány a cseléd, elvtárs — mondja az öreg bölcselkedve — nem hitvány az kérem, csak nincsen neki kommendánsa.

— Kommendánsa?

— A’, az nincsen néki. Ha vóna néki kommendánsa, jó lenne a cseléd katonának. De nincsen, elvtárs, dehogy van néki. Nem tudja a’ szegény, hogy mit kék cselekednie.

— Ugyan öreg, már hogyne volna neki kommendánsa.

Van, aki kommandirozzon, lelkem. Mondja is neki a kommendáns, hogy mit kell cselekedni, de nem teszi a beste.

— Nem jól mondja neki, elvtárs, biztosan nem jól mondja.

— Már hogyne mondaná jól, hiszen magyarul mondja neki.

— Ej, elvtárs, sok a magyar szónak a nyitja. Van ilyen magyar szó, meg van olyan magyar szó. Szó ez is, meg szó az is. Az egyiket érti a katona, a másikat meg nem érti. Ennyi az egész.

Közben felcihelődtünk. Most már négyesével ballagtunk visszafelé a debreceni poros országúton, miközben mindig azon törtem a fejem, hogy mi lakik ebben a huszárban, benne van-e az, akit én keresek, a vörös katona?

Haladhattunk már vagy jó öt kilométert. Ez alatt az idő alatt igen kevés szó esett köztünk. Egyszer a jobboldali tanya felől nagy zsivajt hallottunk. Lelovagoltunk az országútról, és a dűlőn keresztül a tanyaudvarnak tartottunk. Divatos panoráma volt, amit ott láttunk: vagy húsz-huszonöt főnyi fegyveres baka rekvirál magának a paraszttól. A paraszt tartja a lovát, őt meg a bakák felváltva verik, miközben a paraszt asszonyostul, gyerekestül ordít, mint a fába szorult féreg: a bakák káromkodnak, ellenforradalmárnak, meg zsíros nyakú parasztnak szidják a gazdát, én pedig három hegyesen fülelő huszárommal odaállítok a küszködök közé:

— Mi van itt, elvtársak? — kiáltok rájuk. A paraszt meg egy rücskös, öles baka egyszerre panaszolják a rajtuk esett nagy sérelmet. A paraszt azon jajveszékelt, hogy éhen pusztul a famíliája, ló nélkül, a rücskös baka meg azt bizonygatta, hogy kutya kötelessége minden létező szabály szerint, minden létező parasztnak, forspontot adni a fáradt vörös katona alá.

— Sorakozó! — vezényeltem harsányan. — A lovak itt maradnak, kendtek pedig gyalog ballagnak be velünk Debrecenbe. — A rücskös feleselgetni próbált, de az én vén huszárom nekilovagolt, és akkorát rúgott a mellébe, hogy rögvest a torkán akadt a szava.

— Kuss, hé, nem hallottad a kommandót? — ordította az öreg nekivadulva — Sorba, te rücskös, hé!

s csoda történt. Hetek óta először láttam, hogy egy árva hang nélkül mindenki az első vezényszóra sorbaállott. Az öreg „jobbra át”-ot vezényelt, és a huszonhárom főnyi csapat, az imént még banditák, takaros egyforma ütemben ballagott a lovunk után, hátul pedig a két fiatal huszár zárta be a menetet.

Mikor az országútra kiértünk, az öreg huszár „pihenj”-t vezényelt és csendesen odaszólt hozzám: — Nincsen nékik kommen- dánsuk, szegényeknek. Nincsen nékiek. Mire Debrecenbe értünk, vagy négyszáz puskás ember masírozott keményen lépkedve a debreceni köves úton az én emberem tüzes, cseléd: vezényszavára. Este a Bika szálló éttermének egy kis sarokasztala mellett kéi vörös katona szorongatta meleg barátsággal egymás kezét: az egyik Sárai-Szabó Tibor volt, a 39-es hajdú és bihari vörösdandár derék parancsnoka, a másik pedig az én ma talált emberem: a vén huszárcugszfü- rer, az Almássyak számadó csikósa, Korbély János.

Az öreg Korbély János nálunk rekedt. Valahogy megtalálta a helyét, meg a kommendánsát is. Sárai-Sza- bóval kegyetlenül összeba- rátkozták. Az első időben felhasználtuk mi az öreget mindenre a világon. Hol katonákat szedett össze a nagy Hortobágyon, hol menetzászlóaljakat szervezett Poroszlón, míg végre megtalálta a végleges helyét és parancsnoka lett a hadosztály lovaskülönítményének. Vagy 750—800 lavasa lehetett, amihez a lovakat is ő maga szedte össze valahol a Hortobágyon. Egy egész sereg régi huszártiszt szolgált nála századparancsnoki meg szakaszparancsnoki minőségben, de én igen jól tudom, hogy az öreg képességeit ezek a tisztek (abban az időben) egy pillanatra se vonták kétségbe.

A pétervásári frontáttörésre mi igen nagy alapossággal készültünk. A támadás tervét együtt dolgoztuk ki Lukács népbiztos elvtárssal. s ma se tudom, hogy miért nem úgy történt mégse, mint ahogyan mi azt magunknak olyan szépen kifundáltuk. A ten? az volt, hogy már Egertől erős tüzérségi előmunkálatokat végzünk, a lovasságtól fedezve a híres cseh ütegünket egy előretolt állásba vetjük, amely egész közelről lövi Pétervásárt; a lovasság a jobbszárnyon nyugtalanítja az ellenséget, míg én meg Lukács elvtárs öt, esetleg hat zászlóaljjal átverjük a bal szárnyat és elfoglaljuk Pétervásárt. A közép pedig Sárai-Szabó parancsnoksága alatt, a lovasságtól támogatva, üldözőbe veszi az ellenséget. Szóval a terv kitűnő volt. Forró májusi napra virradtunk. Mi a nagy vezérkari felkészültségünkkel igyekeztünk Pétervásár alá, hogy minden akciót közvetlenül és gyorsan irányítsunk, a parancsnak megfelelően. Útközben egy egész sereg előkészítő, sőt fegyelmező munkálatot is végeztünk (Tormási zászlóalj.) Nekem és Lukácsnak a Peinlich féle zászlóaljjal együtt kellett volna előrenyomulni, Sárai-Szabó a központban volt. A lovasok már régen kint jártak. A tüzérség is lőtt úgy ahogy, de a cseheink sehogy se tudtak állásba kerülni a kemény, ellenséges tűzzáporban. Mi idegeskedtünk. Peinlich olyan közel került az ellenséghez, hogy kénytelen volt rohamot csinálni. A csehek megfutamodtak. Mi tüzérségi látcsővel vizsgáltuk a terepet: Pétervásár szélén cseh lovasokat láttunk cirkálni, a

közép meg lemaradt erősen. Lefutottam a völgybe, Sárainak akartam telefonálni, hogy a közép sebesebben nyomuljon előre, mert mi Peinlichékkel igen kellemetlen helyzetbe kerülhetünk. A telefonnál a telefonista kínlódott, hallottam, ahogy kérdi:

— Pétervásáron, a huszárokkal ?

Kikapom a telefonista kezéből a kagylót, és bele- ordítok a telefonba:

— Halló, ki beszél?

— Korbély beszél, Péter vásárról.

— Megbolondult kend?

— Nem én, kérem.

— Mi az istent keres kend Pétervásáron?

— A nyavalya tudja, kérem. Idetévedtünk. Itt za várnám a cseheket Disznód felé. Minden rendben vóna, csak az a marha Pejndlik ne lőne olyan kegyetlenül. Tessék má’ megmondani néki, kérem, hogy hallgasson. Micsoda disznóság az, hogy a cseh nem bánt ben nünket, szalad, mint a bolond, ettől a Pejndliktől meg nem tudunk lúra ülni.

J

elentő lovast küldtem Peinlichez, Peinlich tüzet szüntetett. A tüzéreknek telefonáltam, hogy ne lőjék többet Pétervásárt, Sárainak is telefonáltam, az istentelenül káromkodott. Végre valahogy becihelőd- tünk Pétervásárra. Egynéhány halott, öt-hat sebesült, ennyi az egész. Az öreg Kor- bélyt ott találtuk a város szélén, borzasztóan szidta a segédtisztjét, Győrfi hadnagyot. Ha jól emlékszem, azért, hogy igen drágán vette Egerbe a zabot. Mikor Sáraival odaértünk, az öreg takarosán vigyázzba vágta magát és jelentkezett.

Sárai-Szabó nem szerette, akármilyen jól végződött is valami, hogyha nem parancs szerint jártak el, s rákiáltott az öregre:

— Mi az isten vöt a parancs ?

— Nyugtalanítani az ellenséget, jelentem alásan.

— Kend meg elfoglalja Pétervásárt?

— A parancsba nem vöt, dandárparancsnok elvtárs, hogy meddig kell nyugtalanítani. Csak avvót benne, hogy nyugtalanítani kell. Mit tehetek én róla, hogy a cseh túlment Pétervásáron?

— Hogy a nyavalyába nyugtalanította kend az ellenséget? Rohammal?

— Igenis, dandárparancsnok elvtárs.

— Tudtam én — mondja Sárai. — Kiküldik kendet mászkálni, lövöldözni kicsikét előttünk, kend meg, vér marha, nekirohan, mint bolond tehén a fiának.

— Dandárparancsnok elvtárs, hát mit tehetek én róla, hogy a cseh nem nyugtalankodott. Ahogy a tisztásra kiértünk, kérem, elszaladt. Én meg parancs szerint mentem utána nyugtalanítani. ö meg szaladt, kérem. így értünk, kérem, Pétervásárra.

Én hangos kacagásban törtem ki, úgyhogy a parancsnok is lejjebb adta égj' kissé, sőt maga is elmosolyodott.

— Bár a fülét lyukasztották volna ki kendnek, hogy máskor jobban figyeljen a parancsra.

— Nem olyan nagyon lyukaszgatott a cseh, parancsnok elvtárs. Az csak szaladt. Csak ez a marha lőtt itt, ni.

És tényleg jött a fiatal, kedves Peinlich főhadnagy. Ott kacagtunk aztán vala- mennyien az egész pétervá- sári heccen. Csak az öreg Korbély morgott a röhögő Peinlich főhadnagyra:

— A nyavalya jöjjön rád, egyetlen rendes cigány vöt az osztályban, annak is belelőttél a valagába, te marha!

JT s sokáig ácsorogtunk ottan, nevetve meg- I hánytuk vetettük a további : tennivalókat, de sokáig nem I állt ellenünk senki.

Varga Károly tanár vezetésével sikeresen működik a« irodalmi színpad a mátészalkai Zalka Máté művelődési házban. Az Esze Tamás gimná zium növendékeiből álló együttes színvonalas repertoárral rendelkezik. A középiskolások kulturális seregszemléjén is részt vettek. Szereplésükről elismerően nyilatkoztak a szakemberek.

Foto: Hammel József

Képes Regénytár

Az újságok folytatásos képregényeit többnyire azok is szívesen nézegetik, akik különben nem nagyon vesznek könyvet a kezükbe. A Szépirodalmi Könyvkiadó most induló sorozatában, a Képes Regénytárban megjelenő művek sok színes képpel illusztrálják a cselekményt. A döntő különbség, a folytatásos képregények és a kiadó új sorozata között az, hogy a Képes Regénytár kötetei az elbeszélések, kisregények teljes, csonkítatlan szövegét közük, az illusztrációt eszköznek alkalmazzák az olvasás könnyebbé tételére.

A sorozat első két kötet» most jelenik meg, Móricz Zsigmond, Mese a zöld fű- vön című elbeszélése valamennyi oldalán található kép, s a nagj'betűs szedés is elősegíti, hogy kedveit olvasmánnyá váljon a ritkán olvasók körében is nagy írónk alkotása. A másik kötet Jókai Mór, A cigánybáró című kisregényét tartalmazza, ebben valamivel kevesebb az illusztráció, de a látványos rajzok jól kiegészítik a fordulatos történetet. A további új kötetek havonta jelennek meg, remélhetően új híveket toborozva az olvasásnak.

A Szabolcsi Szemle

Nemrég látott napvilágot a Szabolcsi Szemle második évfolyamának első száma, melyet már országosan terjeszt a Magyar Posta. Folyóiratunk mostani száma méltán tarthat igényt országos érdeklődésre. Az eddigiek folyamán nemcsak a struktúrája alakult ki megnyugtatóan a Szemlének, hanem sikerült gazdasági, társadalmi és kulturális éla- tünk több jelentős képviselőjét is munkatársként megnyerni. Az előző számokhoz viszonyítva javult a Tanulmányok és cikkek című rovat, amely Fekszi István választás előtt című cikkén kívül — mely tanácsaink négyéves munkáját méltatja, s így átfogó képet ad Szabolcs fejlődéséről — olyan fontos közgazdasági kérdésekkel Is foglalkozik, mint a területi munkaerőgazdálkodás (Petrus István) és a mezőgazdasági termelő- szövetkezetek munkaerő- helyzete (Mezei Margit — Sőrés József). Hasznos sorozatát folytatva a Szemle, ezúttal fiatal üzemünkkel, a gumigyárral ismerteti meg az olvasókat (Végh János). Ordas Nándor Szabolcsi portrék című írásai teszik teljessé ezt a rovatot.

A Hagyomány rovatban nem kevésbé jelentős szerzők szólalnak meg, mint Váci Mihály és Móricz Virág. Az utóbbi Szabolcs: ábránd című írása a számos helyi vonatkozáson túl jelentős adalék a nagy író Móricz Zsigmond portréjához is. A Hagyományban még Horváth Sándor, Botár József, Molnár József, Balogh József és Merényi Oszkár írásait olvashatjuk. Jól időzített észrevétel és nagyon sajnálatos dolgokat tár fel a Hírünk az országos kiadványokban című írás, melyet Margócsi József tollából olvashatunk a Szemle rovatban. Nem haszontalan talán, ha néhány sorát itt is idézzük: „Ha lekezelő hangot, csevegő nyájaskodást olvasunk megyénkkel kapcsolatban, már nem is szólunk semmit, hiszen a „sötét” Szabolcsról a legendák alapján mit is lehetne mást írni, mint néhány szirupos semmiséget. De az már sajnálatos, hogy többnyire csak Nyíregyházáig jut el a vidékünkről író szerző, hogy keletre és északra mi minden van még a megyében, az mar szinte nem is fontos... Hogyha rólunk írnak, bennünket ismertetnek, akkor a szerkesztők, lektorok, szakértők. felülvizsgálok legalább nyitott szemme, járjanak itt, egyáltalában jöjjenek el és a ténybeli kérdésekben ne kövessenek el tévedéseket. — írásban, képben, térképen és szóban.”

A Szemlét 15 képzőművészeti alkotás teszi színessé. Huszár István, Váci András, Nagy Sándor. Sz. Nagy Mária, Veszprémi Endre. és Vincze Lajos alkotásait említenénk elsősorban. Kár hogy a műalkotásoknak kijáró igényesség nem tapasztalható a fototechnikában.

Gyarmati Bél*