Kelet-Magyarország, 1960. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-31 / 26. szám
Kéf találkozás Viaaxaemlékexéa Ady Endrére halálának évjordulójún Kél vers Játék Nyár volt. Hevertem lustán és behunyt szemmel élveztem víz, fű illatát. Meglátott rögtön, s perzselő nyilat küldött [elém a Nap. Kuncogva várt, mi lesz? Kihízott arcán bosszúság ült, mert hiába szórta kévékként, tréfáját tűrtem, jólesett nagyon. Erdők lombjáról és virágokról zöldet, sárgát csent, színt kevert, s vékony sugár-ecsettel kenni kezdte rám. Barnára festett és a csíny után ijedten nézett szét a felhőtlen égen: most aztán hol bújhatna el? Várakozás Minden betűjét ismerem, csukott szemmel tudnám a falragasz-szöveg komoly gonddal szőtt bármely mondatát idézni. Harminc férfit, s hárommal több nőt számláltam és nyolc pár suhant mellettem el. Még most sem jössz. Várlak •Cigarettára gyújtok, néhányat megölve így a percek martalóc hadából, hogy majd később új erők dühödtebb hévvel törjék türelmem vékony palánkját. A füst sem ízlik, nyelvemre orvul kinint permetez. Ott, messzebb, végre jönni látlak! Tűz jár át, csikóra pattan elfáradt kedvem, patkója füttyös színt csihol sápadt arcomra. Láncreakció, így mondaná az új század modern tudósa éleként, s én tovább fűzném a szót, mert érzem, mit mások látnak: holdad vagyok, vak méccsel bolyongó, fényt csak Tőled, csak Tőled kaphatok ... FAZEKAS TIBORC Csehov-centenárium 1917 nyarán együtt érkeztünk haza szabadságra a frontról ezredtársammal, Ady Lajos tartalékos századossal, aki még a vonaton meghívott, hogy másnap délután látogassak el vele fivéréhez, Ady Endréhez Csúcsára. Nagyváradon csatlakozott hozzánk az elmúlt évben elhunyt nagyváradi fró, Tabéry Géza is, aki gyakori vendégé volt a csúcsai kastélynak. Szép, verőfényes nyári délután, ágy kétóra tájban futott be velünk a gyorsvonat a csúcsai állomásra s a vonatból kiszállva, azonnal nekivágtunk a kastélyhoz vezető meredélyes útnak. Az úton felfelé kapaszkodva, izgulni kezdtem, vajon mint hívatlan vendéget, mikép fogad eszményképem, a nagy költő. Ady Lajos sietett megnyugtatni, hogy fivére nagyon szereld a vendégeket. A kastély ajtajában Ady szép, fiatal felesége, Csinszka igen szívélyesen fogadott bennünket s miután sógora poggyászát az elősiető szobalányra bízta, nyomban felkísért mindhármunkat a sziklacsúcsra épült kis toronyszobába, Ady kedvenc tartózkodó helyére. Amikor beléptünk az ajtón, a költő éppen írogatott valamit, majd a papírt zsebrevágta, felállt és átölelte öccsét: — Hát megjöttél a csatából, hős testvérem? — kiáltozta örvendezve s Lajos az ölelkezésből kibontakozva, felénk mutatott, akik az ajtóban állva vártuk, hogy a házigazda rólunk is tudomást vegyen. — Mégpedig nem is egyedül, Bandikám — válaszolta a költő fivére — hoztam neked rajtam kívül még egy pár hőst mutatóba. A Tabéry gyerekeket már jól ismered, ez a fiatal hadnagy pedig * ezredtársam — mutatott reám s én zavartan fogtam meg a költő felém nyújtott kezét. Ady Endre előbb alaposan végigmustrált, majd félig tréfásan, télig gunyorosan jegyezte meg: — Látom, ifjú tiszttársad mellén három vitézségi érem szalagja is díszeleg. Valóban olyan hős volt ez a fiú odakünt? Lajos helyett én válaszoltam s elmondottam, hogy az úgynevezett hősiesség és a velejáró kitüntetés szerencse dolga. Aki élve kerül ki egy ütközetből, köny- nyen hőssé avatják, viszont aki ottmarad a csatatéren, legfeljebb csak hősi halott lehet. Ady Endrére szemlátomást jó hatást tett nem éppen katonás válaszom, amit igazolt az a körülmény is, hogy a mindig kéznél álló boros fiaskóból megtöltve a poharakat, velem koccintott először. — Nem is olyan kótyagos katona ez a te ifjú tiszttársad — mondotta öccsének, majd amikor megtudta ,hogy én is szilágysági gyerek vagyok, melegen érdeklődni kezdett frontélményeim iránt. Ettől kezdve fesztelen diskurzus indult meg közöttünk, majd Tabéry Géza kérésére előhúzott zsebéből egy papírost és felolvasta a „Legoktalanabb szerelem” című versét, amit mi szomjas lélekkel szívtunk magunkba. Még most is ,a fülemben csengenek a kissé rekedtes hangon elmondott sorok s úgy éreztem, hogy az iskola padjaiban ülök és hallgatom professzorom szívbemarkolóan gyönyörű tanítását: „Mikor most szinte minden nemzet temet, Sirathassam meg, mégis csodálatos, Dacos, kicsi, árva én nemzetemet...’’ A költő ajkáról elhangzott vers hatása alatt egy kicsit elgondolkoztunk mindenen, ami akkor, abban a nagy világégésben körülöttünk lezajlott, Ady nyugtalan természete azonban fölrázott tépelődésükből és lázasan érdeklődni kezdett az orosz fronton lezajlott eseményekről. Elmondottuk neki, hogy az utóbbi hetekben már nem szólnak a fegyverek, sót, az orosz katonák elég gyakran át is járogatnak hozzánk vendégségbe, de mi is leviziteltünk náluk. Ady gúnyosan mosolyogva jegyezte meg: — Persze, a vizitelést ők kezdték, mert nekik hamarabb jött meg az eszük... A további beszélgetések során Ady Lajos azt is elmondotta, hogy a mi hadosztályunkat más csapategységekkel együtt rövidesen átdobják az olasz frontra. A költő erre kíváncsiskodni kezdett, hogy mi is velük tartunk-e? — Ezt a rövid időt már megpróbáljuk itthon eldékkolgatni, — nyugtatta meg Lajos fivérét, mire az poharából egyet kor- tyintva kijelentette, hogy egyetlen okos dolog, amit most csinálhatunk. Közben esteledni kezdett s amikor Tabéry Gézával együtt elbúcsúztunk, vendéglátónk azt a kívánságát fejezte ki, hogy mielőbb szeretne viszontlátni bennünket, de most már civil gúnyában. Sajnos, ez a viszontlátás csak 1919 január 29-én következett be, amikor már csak én láthattam viszont Ady Endrét, mert az ő halott szeme örökre lecsukódott. Ezen a napon a Körút és az akkori Király utca sarkán találkoztam össze Major Henrikkel és Vértes Marccllal, amint hónuk alatt rajzoló mappát szorongatva igyekeztek a Liget felé. — Hova oly sietve? — évőd- tem velük, de amikor szomorú hangon közölték a hírt, hogy a ma reggel elhunyt Ady Endrét akarják lerajzolni a Liget Szanatóriumban, azonnal hozzájuk csatlakoztam és együtt siettünk a Lövölde-tér felé. A szanatóriumban akkor már jó néhány újságíró szorongott s bizony, nem volt könnyű bejutni abba a szobába, ahol Ady Endre kihűlt teste feküdt. A matracok és vánkosok a földön hevertek s az ágy sodronyán egy takaró fedte be a halott költőt. A rajzolók kérésére az ápolónő, Papp Mária fellibbentette Ady fejéről a takarót. A költő felkötött arcán nem látszott semmi fájdalom és az első pillanatra úgy tetszett, mitha hirtelen jött halálában megszépültek volna vonásai. Mialatt a rajzolók ceruzái szorgalmasan karcolták a rajzlapokat, én és még néhány újságíró kollégám az ápolónőt kezdtük faggatni a nagy költő utolsó perceiről. — Egyedül én voltam mellette ma reggel, amikor úgy fél kilenc óra tájban legyintett egyet kezével és nagy szive megszűnt dobogni — mondotta el sírps hangon az ápolónő. Később azt is elmesélte, hogy az előző nap délben még megborotválkozott, majd délután meglátogatta a felesége, akitől hoszan és mele-1 gén búcsúzott. Szorosan átölelte ^ a nyakát és arcát csókolgatva suttogta: — Csinszka! Édes Csinszkám!... Az ápolónővel való beszélgetéres Márk szobrászművész is, hogy elkészítse a költő halotti maszkját. Borzas haját a homlokáról hátra simította és úgy kezdett hozzá a munkához. Mialatt mi a belépő orvosokat faggattuk a ha • ! Iái okáról, Irinyiit az ajtó és j megérkezett Móricz Zsigmond a } feleségével. Egy pillantást vetett j a halott arcára és így sóhajtott fel: — Olyan üres nekem most már 1 ez a világ!... Ebben a pillanatban én is úgy éreztem, hogy Ady halálával el- j árvult az egész magyar nemzet s ezt írtam meg a Vörös Lobogó című lapban is, amely január 31-i számában elsőnek közölte le Ady Endrének még 1919-ben Párizsban írt versét, amelyből így sír fel a költő keserűsége: „Engem mindig félig szerettek, Van jogom, hogy gonosz lehessek... S úgy haljak meg, hogy nagyon fájjon, Kik szívüket úgy óvták tőlem.” S a költő temetésén azután meggyőződhettünk róla, hogy Ady Endre halála mennyire fáj i az egész magyar nemzetnek. A Múzeum csarnokában felállított ravatalhoz eljöttek búcsúzni nemcsak barátai és írótársai, hanem a munkások a forradalom katonái és a diákok is, akiket ezen a napon nem lehetett az iskolában tartani. Koszorúk halmaza borította be a koporsót, s ezek közül messze kiviláglott a Galilei Kör hatalmas koszorúja, melynek vörös szalagján arany betűkkel virított ez a felirat: — Lelkünk vezérének! A forradalmi ifjúság. GYŐRI ILLÉS ISTVÁN. Jóska halálosan unta az öreget. Unta görbe hátát, vékony, drótos szemüvegét, amit minden reggel percekig kötözge- tett nagy, húsos fülére, és unta a lassú majszolást, az örök szalonnát vöröshagymával. Mindezeket még elviselte volna, ha az öreg őt nem szekálja. Öt! És éppen az öreg! De szekálta. Laposakat pislogott vastag szemüvege mögül, ha „kóser”, rövidszárú, szűk nadrágjában reggel megjelent, új, hegyesorrú olasz cipőjét sokáig bámulta, s valami olyast morgott, hogy úgylátszik, visszafelé forog az idő kereke. Ha csendesen köszönt, az öreg megjegyezte: Újabban már nem divat az üdvözlés? Ha hangos jókedvvel sietett a műhelybe, gúnyos és halk hangot hallott az elektromos forrasztópáka asztala felől: De jó kedve van valakinek. Ügy látszik, mégis érdemes totózni. Az öreg egyszerűen kiállha- tatlan volt. — Jobban tenné, ha hallgatna — acsarkodóit Jóska Batárinak, a brigád másik tagjának. — Húzná meg magát, nehogy szálka legyen. Batári vállat vont. Tudta ő jól, hogy az öreg Srankó „piszmog” a munkával, de ez nem bosszantotta. Istene volt a munka! Annyira szerette a javításba hozott motorokat, öreg seleiteket és fiatal rokkantakat, hogy nem egyszer maga is túz- ta a javítási időt, csakhogy ne A Szovjetunió színházai Csehov születésének 100. évfordulója alkalmából (január 29) jubileumi fesztivált rendeztek a nagy orosz író műveiből. A moszkvai Művész Színházban a jubileumi hét a „Cseresznyéskert” című színmű előadásával kezdődött, kelljen elszakadnia legújabb barátjától. Javítás közben még a nyelve is kilógott, állandóan nyálazta a száját, mint a gyermekek, rajzolás közben. Nagy élvezet volt keresgélni a hibát, próbálni a mechanizmust, s végül megindítani a gyógyult, friss erejű gépet. A hideg vasak érintése mint másnak a bor, s az olaj finom csúszása mint álmos embernek a párna. Jóska őt sem értette, de azért megvoltak együtt. Csak Srankó hagyta volna békén! A nadrág? Hát mi van abban? Ez a divat! IJz az új! Miért készít ilyet az ipar, ha hordani szégyen? A cipő szép! Nem tehet róla, hogy az öreg akkora csukában éviekéi, mintha csónaknak használná. Az öreg felett eljárt már az idő, keze lassú, sokszor erőtlen. Jóska azért nem mert bajuszt növeszteni, mert érezte, ezzel kivégezné az öreg. Pedig de szeretett volna bajuszt! Most ért oda, hogy szőrtüszői m,eg- keményedtek. s borotválkozás után is kéklett az ö.lla. Gyakran megbámulta magát a tükörben, mosdáskor, amikor a víz zsíros cseppekben pergett alá a bőr alatt futkosó vastag izmain. Férfi lett! — Ifjú titán! — gúnyolta az öreg lilás száját biggyesztve, amikor Jóska már harmadik órája kereste a motoron a hibát, de hiába. Szégyellte Batárit kérni majdnem egyidősök voltaic. Az öreget meg? Inkább elmegy pénzamelyet az 1904 évi. premier óta most mutatnak be 1277-szer. A színház múzeumában nagy Cse- hov-kiállítást rendeztek. A Szovjetunióban Anton Csehov születésének 100. évfordulója alkalmából két új postabélyeget adtak ki. beszedőnek, hogysem egyszer is... — Ifjú titán... — hallotta másodszor is, a háta mögül. Dühében belevágott az érzékeny tekercsekbe, s három vil- « lógó szál mutatta, hogy eredményesen. Ez újabb pár órás munka,. feleslegesen. A mai napja tehát semmivel telt.Felugrott, s hullámzó mellel fordult az öreghez. Fejét leszegezte, szőke haja olajosán lógott homlokába. — Idefigyeljen! — kezdte fojtott, indulatos hangon. — Sokszor gondoltam rá, hogy... Rémülten tapasztatta, hogy ismét selypít!’ Elakadt. Lassú vörösség szállt a nyakába, fülébe, fel, egészen a homlokáig. SelypitU A düh. fájdalom és félelem egy pillanatra megbénította. Srankó háttal állt, görbe nyakából nem látszott semmi, csak sütés sapkájának teteje kéklett, ahogy a munkadarab fölé hajlott. — Mire gondoltál ? —: diiny- nyögte az öreg. De Jóska már nem felelt. Szédülten sietett ki az udvarra. Megállt a kint heverő hordók mögött, s nagyokat, mélyeket lélegzett. Ismét selypített! Csak ez, csak ez vissza ne térjen! Mennyi szenvedése volt ezzel a selypítéssel! Gúnyolták, kacagták. Mennyi erőbe telt, míg rendes beszédre szokott. Atkozott öreg. Hogy nem pusztul innen, lapos tekintetével! sünk közben érkezett meg Ved4 Jóska, meg az öreg
