Néplap, 1954. október (11. évfolyam, 232-258. szám)
1954-10-13 / 242. szám
1954 október 13, szerda NtPLAP 3 Ősz volt akkor is, gyönyörű, gazdag termést hozó ősz. A nap még visszanéz a látóhatár pereméről, s vörös fénnyel vonja be a mezőt, az apró házakat. Ügy távozik a messzeségbe, mintha még nem akarna elbúcsúzni és fénylő arcával tekint le még egy utolsót a munkában görnyedő parasztok hátára. — Mint egy jóságos öreg, úgy mosolyog. Talán ezzel a mosollyal akarja kárpótolni a nehéz paraszti munkát, az agyakat, szíveket ezen a haldokló őszeleji délutánon és el akarja feledtetni velük a tegnapot, a mát, mindent... , 1944 október 20-at írunk. Alig lehet épkézláb embert találni a falúban. A pal- lagszéli ésn teknőshegyi dűlőn rég nem láttak eny- nyi embert. Nemcsak itt, Bököny minden talpalatnyi földjén folyik a munka. Ássák a burgonyát, a gazdag föld kukoricáját törik a munkában meg- kérgesedett kezek. Még nem alkonyodott be egészen. Látszólag szép, tiszta, könnyű a levegő. Még könnyűbbnek. tisztábbnak tűnik, mint máskor. Pedig... Á földeken nagyot lélegze- nek az emberek, de már érződik a nyomás. A háború, a front közeli lehsllete. A közeli ágyúzás hanpía úgy tűnik id. Petromán Miklósnak, mintha a szomszéd kertjéből jönne. Arra gondol ő is, más is: holnap, majd holnap... „Less-e föld?“ És a Vörös Hadsereg csapatai már akkor este átlépték a falu, s egyúttal Sza- bolcs-Szatmár megye határát. Látszólag nem történt világrengető esemény. És mégis .., A paraszti agyak felfogják, a szívek érzik: a haldokló nyárral örökké eltűnt a nyomasztó érzés, az ezerholdas birtokok, a bankok, szipolyozók min dent lealázó úri világa. Az est szürkülő feketesége egyre hatalmasabban terült szét a falu szalmatetős házai felett. Id. Petromán Miklós sokáig üldö szépről, jóról, nagy gazdagságról álmodna, mint a mesében hallott. Édesapjuk pedig úgy ül most a kis- padon, gondokba merülten, mint aki vigyázna az álmukra. S ő éppen erre gondol. Most ugyanúgy vigyáz, mint akkor, 19-ben, puskával. Kár, nagyon nagy kár, hogy csak rövid ideig tartott. És aztán hosszú éveken keresztül üldözték, verték ezért, mint egy kivert kutyát. Eszébe jutottak a munkásévek. A rakpart, a hajógyár és a „Vörös Csepel”, ahonnan csak most jött haza, egy hónapja. — Amikor már hallotta, hogy nemsokára más lesz az élet. Mint a falu apját, eszét, úgy fogadták az emberek. Ma a piacon is hogy körülállták, és kérdezgették tőle: ha bejönnek az oroszok, lesz föld Miklós bácsi? Csak annyit válaszolt: lesz, biztosan lesz. Ax első eörös csillag Most pedig éppen ezzel van baj. Hiszen megígérte: lesz, biztosan lesz. És a parasztok hittek neki. Az ágyúzás, meg itt a szomszédban, Geszteréden hal- lik. A németek erősen tartják magukat. És ha még sem lesz? De lenni kell, mert egyszer csak vége kell legyen annak a nincstelenségnek, a földnélküliségnek, robotnak. — . Végének kell lenni biztos, a Góldstein, Páskay és a többiek hatalmaskodásának. Végének kell lenni Csorba főjegyző gorombaságának is, aki még a 70 esztendős embert is úgy letegezte, mint a taknyos gyereket és leverte a kalapot a fejéről, ha úgy fagyott is és csikor- gott. Hej, tudta szidni „a száz istenit az anyádnak”. De felpakkolt, négy szekérre valót vitt el abból, amit úgy lopott össze a nép vérén, izzadtságán és elment. Csak vissza ne jöjjön. A parasztok, amikor a piactérről nézték, meg is mondták maguk között: akkor lássam, amikor a hátam közepit. Elmentek a csendőrök is. És a németek Az újjáépült bő könyi tanácsháza. gélt a kis pádon. Az eget nézegette, amelyen most szebben ragyogtak a csillagok és úgy sütött a hold, hogy szinte nappalt varázsolt a szalmatetős rogy- gyant házikóra. Mindössze ennyit mondhatott magáénak 50 kemény, keserves, nélkülözésben eltelt esztendő után. A család már ágyban van, ha ugyan lehet ágynak nevezni a sarokba vetett szalmát, amelyen 13 kisebb-nagyobb gyermeke pihent, s álmában hol az egyik, hol a másik gyermek kacag fel olyan édesen, mintha megannyi már a szomszéd faluba kényszerültek. Itt maradtunk vezetők nélkül, ami nem lenne nagy baj. Csak az emberek ne lennének nyugtalanok. Igaz, mostmár nem a jegyző, vagy a földesúr miatt, hanem az a szakadatlan ágyúzás. Arról, lentről, Debrecen felől már nyugalom, csend, .békesség honol és terít szét árnyékot. Lassan már idáig is elér. Olyan jó így álmodozni ebben a csendes némaságban. De haliga csak, egyszerre lódobogás hallatszik az lit felől. Vájjon kinek akadt még ilyenkor is dolga? Nem ] sokáig gondolkozhat ezen. A j látogató nem várat magára. Mint gyémánt sziporkázott sapkáján, ahogy rásütött a hold — az ötágú vörös csillag. A mosolygóarcú katona feléjenyujtott kezét megilletődve fogta meg id. Petromán Miklós. Átölelték egymást és az öreg ember arcán végiggurult egy kövér könnycsepp. — Várta őket. Ezt ő tudja legjobban, hogy várta. A napok éveknek tűntek a várakozásban. És most hirtelen nem tudta, mihez kezdjen. Ax első gyermek Nem kis dolog a szabadság. Nem kis dolog megérni azt a percet, amikor az ember szeméről letörölik a könnyet, amely mint a só, úgy mart hosszú ideig. — Nem kis dolog megérni, hogy Bökönyben nem hullik többé ártatlan vér a csendőrszuronyok hegyétől. A falu gazdája ezentúl maga a nép. A községháza ugyan még üres, de nem árt neki. Hadd szellőzzön. A község új elöljárói az óvodában gyűltek össze először. Vasárnap, a mise után sokan elmentek a meghirdetett gyűlésre, ahol — úgy mondták — a falu jövőjéről beszélnek. Petromán Miklós szólt itt a szabadságról, a földről. És ezen a délelöttön megalakult a Magyar Kommunista Párt. 150-en voltak akkor, és ar azonnali földosztást követelték. Ez volt az első lépés. ezzel indult meg az új élet. Ezen a héten az iskola is benépesült, a községházán újra jegyezték a születést és a házasságkötést. A felszabadulás után vezetett anyakönyv első helyére Szoták Mihály zsellér Erzsiké kislányának neve került. Az első szabad hazában született bökönyi kislányé. Osxtják a földet Az utána következő napok hoztak csak igazi örömöt a bökönyieknek. Me alakult a nemzeti bizottság és nem sokkal ezután a földosztó bizottság is. Soha nem felejtik el az első ülést, amikor szóban volt, hogyan osszák el a földet, kinek mennyi jusson. Nem ment könnyen, mert azok az emberek, akik hosszú évek alatt megtanulták szeretni a földet, most is harcolnak érte. Aztán mégis elosztották és kétszáz görnyedő hátú paraszt verte le szorgalmasan földjére a táblát, amelyik azt jelezte, kinek a tulajdona ennyi és ennyi hold. Petromán Miklós ekkor 3 holdat kapott. Amikor körüljárta a földet csendes léptekkel. értő szemmel bírálgatta, nézegette. Ha a tavasszal elvetem, ősszel már a sajátoméról szedhetem a termést — gondolta. Egyszerre föllobbant benne valami jó érzés, észrevette, meglátta a szépet. A legszebbet, amit az élet ad, a boldogságot. Lakodalmak, mulatságok A faluban ezen a télbe- hajló őszön annyi volt a házasság, mint ritkán azelőtt. Szép volt, amikor az emberek hol itt, hol ott gyűltek össze és együtt kacagva köszöntötték az új életét. Szépek voltak az esték, amikor egy-egy háznál kukoricafosztás, vagy más alkalommal együtt szórakoztak azokkal, akik a szabadságot hozták. Ha eleinte bizalmatlanok is voltak, itt megbarátkoztok egymással. Ahogy megismerték a szovjet katona életét, dalait, táncait, úgy szerették meg egyre jobban. Ezekre az estékre még mindig szívesen emlékeznek. Sokat emlegetik a szombat esti bálokat, amelyeket együtt, közösen rendeztek. Valóban csodálatos volt. Mintha csupa mécsesek gyúltak volna ki körülöttük, a szépség apró lángjai csillogtak és ők mindnyájan otthon érezték magukat. Mintha tegnap történt volna, pedig valóban kerek tíz esztendeje annak, hogy Bököny, — szinte egyidő- ben Nyíregyházával — felszabadult. A bökönyi parasztok emlékezete, minden történelmi írásnál elevenebből élő és fel tudja mérni, mi történt itt azóta, tíz év alatt. Ahogy most itt ülünk a 67 esztendős Petromán bácsival, bizony nehéz az emlékekben kutatgatni és főleg azért nehéz ez, mert egészen más, jobb, kimondhatatlanul szebb itt az élet. Szép családi házat épít id. Petromán Miklós. Pontosan olyat, amilyenre ezelőtt is vágyott. Verandával, palatetővel és előttr- virágos kerttel. Hamarjában el sem lehet sorolni, mennyi minden történt azóta. Ha azt nézzük, hogy azon az utcán, ahová a hősök először léptek, ma százával épülnek új lakások, — mind ikerablakns. palatetős, ragyogóan fe- hérremeszelt otthon — akkor a fejlődésnek csak egy parányi részét vesszük észre. Ezt az utcát hálából Vöröshadsereg útjának nevezte el a falu lakossága Mert lemérhetetlent változott itt a világ. A Petromán-csal óul Id. Petromán Miklós új házában minden megvár,, ami szükséges az élethez. A lakás nyugalmat és béke • séget nyújt. Ahogy a családi képet nézzük, s rajta a vidám, jól öltözött „gyermekeket”, megkérdezzük a . öreget: hol vannak most? Lassan már fel kell jegyezni mindegyiket — válaszol büszkén az őszhajú munkás. Aztán elkezdi: Amikor még gyerekek voltak, azt sem tudtam, miből fognak megélni. A felszabadulás után mezítláb mentek fel Pestre munkát keresni és most az egyik az Autóközlekedési Vállalatnál gépkocsivezető, két lányom Csepelen a Rákosi-Művek- nél dolgozik. Egy fiam a Lóden-posztógyárban, egy lányom a napköziben van. Negyedik lányom egy Közért áruda vezetője. Ötödik lányom Geszterédre ment férjhez parasztemberhez. Szövetkezeti elnök is került ki a családból, az Fegyverneken lakik. Egy fiam pedig itthon, a szomszédomban műveli néhány hold földjét. Legbüszkébb két katonafiamra vagyok Az egyik repülős tiszt, a másik, a Sándor, a legkedvesebb — műszaki hadnagy. És most, mint aki nagyon fontosat akar mondani ránk néz és szótlanul indul a szekrény felé. Irat- köteget és egy összegyűli ujságlapot tesz elénk. Látszik rajta, hogy sokat olvasták. Megnézzük, ott í dátum: 1954. július 21, szerda. Szép dőltbetűvel szedett cikkre mutat rá nagy büszkeséggel vendéglátónk. Reszkető, kérges ujjait húzogatja a sorok mellett, s olvassa. „Petromán Sándort én soha el nem felejtem. Kerek másfél órán keresztül kért, vitatkozott, magyarázott, kérdezett, felelt, érvelt, hai'colt ez a fiatal hadnagy. Az öreg Cseri nénivel, Érdek Gyulával, Szabó Józseffel és a többi makacskodóval. Ez a fiatal tiszt — csepeli ifi — negyedik napja dolgozik a mentésen szinte álmatlanul. Hallatlan akaratiéi, az is hasznára válik, neki is és a közösségnek is?l Unnepeárás Találomra nyitottunk be' az egyik házba. Ez is, mint! sokszáz társa, nemrégj épült. A háziasszony, —j Szöllősiné — betessékelt1 bennünket. Szerényen la- j kunk, — mentegődzött. Sok ilyenkor a munka a föld' körül, nem bírjuk mind al kettőt. Közben fehér da-1 maszt abrosszal terítette! meg az asztalt és szívesen kínált kenyérrel, szőlővel.; Bántotta, hogy még nincs5 erő, bátorság, — és türelem I kell ehhez. Petromán Sándor azonban négy nap sikerei és kudarcai után sem ismert lehetetlent.“' Ez az eset egy szigetközi kis faluban, Bácsán történt meg. S ahogy akaratosnak, bátornak és türelmesnek írja le a fiatal hadnagyot ez a cikk, apja harcos, munkáséveit, azt az akaraterőt, küzdelmet, bátorságot juttatta eszünkbe. És azt, hogy mindez nem volt hiábavaló. A gyermekek, ahogy akkor, azon az emlékezetes éjszakán álmodták, megkapták a mesés kincseket, az élet boldogságát, ezernyi lehetőségét. Ax új élet Valószínű, sokan álmodtak 1944 október 20 éjszakáján a boldogságról. És most nem kell messze menni, ha örömöt, gazdagságot akarnak találni. Élni tudtak a szabadsággal és a jó érzése áradt fölöttük. Elmaradtak a nyomorúságos viskók, az emberek úgy, olyan akarattal építik falujukat, mint akiket a földrengés se mozdíthat ki többet. Szoták Erzsiké is most ünnepli születésének 10. évfordulóját. Együtt az új faluval. Szépen felöltözve, simára fésült fonott hajával ott megy majd ő is az ünneplő emberekkel. Szülei nem kis örömére ma már mindenük megvan, s ma már nem rettegnek az ágyúk dörgésétől, hanem azon gondolkodnak, mit csináljanak a megtermett burgonyával, hová tegyék a kukoricát. Mert náluk is most szépül az új lakás és nincs kamrájuk. Ezek olyan gondok, amelyekért érdemes élni. Erzsiké negyedik osztályba jár, kitűnő tanuló és négy év múlva egészen biztos: középiskolába megy. Lehet belőle orvos, mérnök, tanár, de ha akarja és a tanultakat otthon használja i kész a vacsora. Megkérdeztük, hogy élnek. „Szegényesen. Kéne bútor, téli ruha és még mi egymás;, Itt a beadás, az is sokat tesz ki." — sopánkodott}1 Lassan elkedvetlenedünk} Hát ebben a házban való-« ban ennyi a baj? Meg is kérdezzük. „Szóval mégl most is úgy élnek, mint) 10 éve? Nem változott a vi-i iág semmit?“ Szinte ijedten; néz ránk a töpörödött asz-* szonyka: „Dehogynem, hál’ istennek. Még, hogy nem: változott! Hát azt nenv mondtam.“’ Aztán mutatja az új tűzhelyet, a sok ruhát,; az új szekeret, az udvaron; az öt sertést, amelyeket most fogtak hízóba, aá igásállatokat, egyszóval a- takaros háztáját. Még hozzáteszi: „Tíz évvel ezelőtt1 még ház sem volt, s ezek» bői semmi. Harmadába ka* páltunk Goldsteinnél." Jó érzéssel búcsúztunk éti és kerestük fel a községi' tanácsot, amelyről messzi»; ről látszik, hogy teljesen) új külsőt vett magára; AÍ tanácselnök szobájában’ hellyel kínál, mert sürgős! elintéznivalója van; Sokanl keresik fel Salamon Mik-í lóst. Este 9 óra. A kis faluban kigyulnak a villanyok; A! napi munkában elfáradt: emberek leülnek a rádió1 mellé, mert ebből is van szépen: 83. Sokan még * tanácsházán beszélgetnek, » most már arról, mit tegyen, a nemrég megalakult nép* front-bizottság. Van munka bőven. Közben arról sem’ feledkeznek meg, hogy emlékezzenek a múltra, hogy» értékeljék a tíz év szabad életét. Éppen erről beszél Labay elvtárs, az iskola igazgatója. Megünnepeljük október 20-át — mondja és széles mosolyában a felszaJ badult ember boldogságai ragyog. KOPKA—SALLAYt Id. Petromán Miklós az utolsó simításokat végzi most épülő házán. (Kopka J felvitelei.)
