Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
EUDÓKIA: Még megölet az udvaron! LEÓ: Hallottad, szaladj utána, kísérd! (Eudókia kisuhan az ajtón.) ATHANÁZIUSZ (megragadja Leó kaiját. Közönségessé vált hangon): Ideje már, hogy magunk között vagyunk. Te bizánci, mi lesz, ha elkapnak! LEÓ (ellöki és gúnyosan): Majd a te bogumíl hited segít! ATHANÁZIUSZ (fenyegetőzve): Esztelen, ne gúnyold az Istent, mert lesújt rád! LEÓ: Miért nem sújtott le Döbröntére! ATHANÁZIUSZ: Miért nem szúrtad keresztül a pogányt! LEÓ: Hogy azután felkoncoljanak? ATHANÁZIUSZ: Te vállaltad a lovag szerepét! LEÓ: Te pedig az eszme hirdetőjéé!' És nem tudtad legyőzni egy öreg görög katonában a hűséget. ATHANÁZIUSZ: Engem hibáztatsz, mert te magad nem mersz kardot rántani! LEÓ: Papolhatsz, bogumil, nem bírtál még Andronikosszal sem! ATHANÁZIUSZ: Akkor is többet kockáztattam, mint te! Bejöttem a magyarok közé egyedül, csakhogy itt is taníthassam a görögöknek Bizánc győzelmét. Én kockára tettem a fejem. Pedig — mit kaptam volna én? Te meg a császári trónért sem mered kockáztatni a fejedet. Pedig milyen röhögés lenne ez előtt a szép arc előtt fejet hajtani! (gúnyosan, mélyen meghajolva.) ö, Bazileusz! LEÓ (indulatosan kirántja az övére akasztott kardot): Vigyázz a szádra, mert megjárhatod velem, te széllel bélelt bogumil papoló! ATHANÁZIUSZ (tettetett siránkozásai) : Még megtanulod árva fejemen a kardforgatást! (Megdermednek. Mert újból felhangzik Döbrönte kürtje.) EUDÓKIA: (lihegve, rémülten fut be az ajtón. Leó elé veti magát és átöleli. Fulladtan, könyörögve): Védj meg, fiacskám! Védd meg anyádat! Elpusztít! ATHANÁZIUSZ (az ágyasház faláig hátrál. A falhoz lapulva kérdi): Itt van? EUDÓKIA: Irgalom Istene! A lépcsőkön jönnek már! ATHANÁZIUSZ: Ki? LEÓ (ingerülten): Beszélj, átkozott vénasszony! EUDÓKIA (siránkozva): Nem a menekülés kapuját nyitotta ki, hanem a bőszszut engedte szabadon. Mire beértem, már költögette a magyar hadnagyot, Szalókot. ATHANÁZIUSZ: Megmondottam, hagyjuk békében az asszonyt! De neked, hercegasszony kellett. LEÓ (elkeseredetten és ijedten): Bűzös csapda ez a fészek: Anyám, hogy hívhattatok ide! Megérdemlitek, hogy elbánjanak veletek! ATHANÁZIUSZ (odafut hozzá. Áldóan kiterjeszti jobbját a kard fölé): Leó! Szalók az egyetlen magyar a várban. Vívj meg vele! Döfd le a bestét! (Azután igy maradnak megmerevedve. Mert az ajtóban ott áll Anna. Mögötte Szalók.) ANNA (bejön az ajtón, megvárja, amig Szalók is belép, azután szembefordul Szalókkal. Most Anna hátamögött áll Leó, kezében a kivont kard, Leó mögött elbújva Athanáziusz, Leó oldalán rémülten, félig védi, Eudókia. Anna Szalókhoz): Nemes Szalók hadnagy! Azért hoztalak ide, hogy lássad és tudjad, ma éjszaka ez a vár felzendült Döbrönte ispán ellen. SZALÓK (ingujjban, csizmában, borzas fejjel áll az ajtóban. Álmából keltették, .fegyvertelen. Körülpillant): Látom, fegyverre hoztad a fegyvertelent! ANNA (meglepetten oldalt fordul. így is marad, arccal a színpadnak, Szalók és Leó között. Leóhoz): Látom, mégis találtál magadnak fegyvert! ATHANÁZIUSZ (hördülve): Most! EUDÓKIA (sikoltva): Fiam, dobd el a kardot! LEÓ ((megzavarodva nézi a kezében tartott kardot): Tévedsz, hercegasszony. (Nevet. Azután eldobja a kardot.) Nem fegyverem nékem a kard. (Körülpillant és meglátja lantját a földön. Tüntetőén felemeli) : Inkább ez! ANNA (szenvedélyes, zengő hangon. De gyűlölettel): Vedd fel a kardot, Szalók! ф8
