Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11-12. szám

aludt minden teremtett lélek Sirok-vár környékén . . .

. . . Előbb Pista bujt ki a lyukon, aztán Siposs százados. Káprázó szemekkel néztek szét a vaksötét után az ezüstös ragyogásban. Aztán leültek egy-egy köre. Fáradtak voltak.

— Ez Sírok — mutatott le Pista az éjféli csöndben hallgató falura. — Most tizennégy kilométerre vagyunk Egertől nyugatra.

Siposs százados bámulva nézett körül.

— Szinte még most is hihetetlennek tűnik fel előttem, hogy mi a föld alatt jutottunk el ide.

— Pedig igy van — mondta Pista fáradt hangon.

Sokáig, nagyon sokáig hallgattak.

Végre Pista felállt. Halvány mosollyal nézett a társára.

— Most megint elválunk, százados ur.

Sajnálkozás, sőt szomorúság csengett a

hangjában.

— Százados ur egyenesen megy tovább nyugatnak. Az utunk itt, sajnos, elválik.

— És te? Mi lesz veled itt az Isten háta mögött az éjszakában? Egerbe alig mehetsz vissza . . . Hazakisérlek. Jó?

Pista úgy nézett a nálánál jóval idősebb emberre, mint az idősebb testvér az öccsére.

— Óh, engem nem kell féltenie, százados ur, — mondta szomorkás mosollyal.

— De mégis . . . éjszaka, egyedül . . nem gyereknek való.

Pist3 arcára fanyar mosoly rajzolódott.

Gyerek? . . . Hol van itt gyerek? ... Ki a gyerek? Évek óta gondokkal kel, gondokkal fekszik. Az apja Szibériában van vala hol. Nem tudni él-e, hal-e. Az anyja tanít otthon, mert a korona értéke folyton romlik s az apja fizetése kevés. Most nem vették fel Egerben, Isten tudja miért? Élt már kukoricakenyéren, szacharinos teán, járt lyukas cipőben, le kellett már mondania zokszó nélkül sok mindenről, ami azelőtt megvolt. Bátorítania kellett az anyját, védenie kellett az öccseit. . . ő a gyerek?

— Engem ne féltsen százados ur!

Körülkanyaritotta a karját az alvó táj

fölött.

— Nézze, százados ur, ez az én földem! Ez az én hazám!

A szemét belefurta a messzeségbe.

— A Tardy nemzetség itt él évszázadok óta. Én Hevesnek, Borsodnak minden talpalatnyi helyét ismerem. Nekem itt védőm és barátom minden domb, minden fa, minden falu és minden ember. Errefelé palócok laknak, százados ur, palócok, akik az én fajtám. Mert én is palóc vagyok. Ez a föld és ezek az emberek az enyéim. Én meg az

övék vagyok! Én itt nyugodtan alszom az erdőn és dalolva járok az utakon éjjel-nappal, mindig. Én itt nem félek senkitől és semmitől.

Siposs századosra mintha mázsányi ütés zuhant volna. Úgy érezte, hogy az amit hall, egyszerűen elképesztő. Uramisten, valóban egy tizenötéves gyerek mondotta ezeket? Hát a pesti világ, a pesti történések, a pesti lárma mögött van még ebben az országban ilyen is?

Ö kunsági volt, s igazában csak a kuns!gi magyart ismerte. De, lám, ez a kisfiú itt palóc, ahogy magát nevezi, s itt a magyarság iránti keserű szerelem ugyanaz, mint benne. S ha ez van a székelyben, a jászban, a hajdúban, ha ez lobog Somogybán, Vasban, Csallóközben, Bácskában, akkor ö nincs egyedül. Akkor tízezer, százezer, millió kis magyar tűz izzik mindenfelé ebben a halálrasebzett országban, s akkor, nemcsak kell, hanem érdemes is harcolni, hiszen itt győzni is lehet, csak éppen tudni kell, hogy a tüzek, a magyar tüzek lobognak mindenfelé és ezekben a füzekben el fog égni minden, ami természetellenes és nem magyar, csak éppen meg kell a tüzeknek találniuk egymást . . .

Meghatottan nézte az égőszemü fiút. Maga sem tudott számot adni az érzéseiről, de valami nagyon furcsát, valami nagyon szépet, valami nagyon felemelőt érzett . . . volt valami megkapó abban, hogy ott, éjfélkor egy holdfényben ragyogó romvár tetején egy kisfiú szerelmet vallott a szülőföldjének.

Pista most vette észre, hogy valósággal deklamált. Hirtelen elszégyenlette magát.

— Én innen két óra alatt Verpeléten lehetek — folytatta hirtelen megcsendesedve — onnan engem a vonat hazavisz. Egerbe úgysem megyek vissza . . .

Most, hogy kimondta, egyszerre meghökkentete 'az érzés, hogy Egerbe vissza nem menni: fáj. Most döbbent rá, hogy mennyire szivéhez nőtt az öreg gimnázium, n város, a fiuk, minden, együttesen és külön-külön, amit úgy hívnak, hogy Eger Egyszerre elborította a keserűség.

— Ott engem nem tartanak jó magyarnak ... — eszébe jutott Sváb tanár ur. Hirtelen odafordult Siposs századoshoz.

— Százados ur! Mondja! Én nem vagyok jó magyar? — Majdnem sírva kérdezte.

—- Soha nem láttam jobb magyart nálad, fiam — felelt Siposs százados ünnepélyesen.

Pista lehorgasztotta a fejét. Csönd lett megint. Szoborszerii, dermedt mozdulatlanság.

AzHn megint Pista szólalt meg.

— Csak mindin nyugat felé, százados ur . . . Egészen a Dunáig. Onnan meg délre .

106