Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
fcenáll Döbröntével): Csak ellened. Vigyázz, mától kezdve nem nyughatsz békén ágyadban. Erőszakolt asszony mellett! DÖBRÖNTE (csendesen): A részeg üvöltöz. SZALÓK: Tenni is fogok. DÖBRÖNTE (az udvarba vezető lépcsőkhöz megy. Kiáltva): Andronikosz! ANDRONIKOSZ (vértesen, sisakban, pajzzsal, teljes fegyverzetben. Feljön a lépcsőn. Megáll Döbrönte előtt.): Szólítottál, падут. DÖBRÖNTE: Andronikosz hadnagy. Itthon maradsz, a várat őrződ. Szalókot pedig mig vissza nem érkezünk a lesről a bástya alá zárod. Részeg, nem tudja mi! beszél. Nem szabadulhat, szót sem válthat senkivel. Felelsz érte. ANDRON I К О S Z (mozdulatlanul): Megértettelek, nagyur! VANYOLA (sebbel-lobbal jön fel a lépcsőn. Fegyverben, de a lovaskatona fegyvereivel. Kezében a kürt. Megáll Andronikosz mellett). Nagyur, a sereg most vonul ki a kapun. DÖBRÖNTE (indul, megy le a lépcsőkön. Vissza sem néz. így mondja): Terünk, V any óla. (Eltávoznak az udvar felé.) ANDRONIKOSZ: Jöjj, Szalók, tedd el az indulatod holnapra. Aludj egyet. SZALÓK (keserűen): Az én indulatom, Andronikosz már nem nőhet, de nem is fogyhat. ANNA (a lépcsőkön jön fel. Nyomában Eudókia. A lépcsők fejénél találkoznak Andronikosszal és Szalókkal. Anna felemelt fejjel elpillant Szalók fölött. El akar menni mellette. De Szalók megállítja.) SZALÓK: Ne pillants el felettem,. Hidd el, nem vagyok ellenséged, hanem én, Szalók, Döbrönte hadnagya mondom, a magyari, én mondom: igazságod van, hercegasszony! ANNA (elfordítja a fejét Szalóktól. Arca elé huzza fejdiszének redőit. Úgy szól Andronikoszhoz, mintha Szalók ott ,sem lenne): Férjemet és uramat, Döbrönte ispánt kerestem. ANDRONIKOSZ: Döbrönte ispán kiment a sereggel. SZALÓK (türelmetlenül közelebb lép Annához): Értsd meg, hercegasszony, a te oldaladon állok. ANNA: Látom és hallom Andronikosz, hogy valóban kiment Döbrönte, az uram. Ti maradtok itt és mi távozzunk innen? SZALÓK (elfordul az asszonytól): Gyerünk, Andronikosz. (A lépcsőn lemennek, eltűnnek.) EUDÓKIA (hizelegve átöleli a hercegasszonyt és az asztalhoz vezeti, leülteti): így kell, leikecském, hercegasszony. Ha láttad volna, milyen könyörgő, szerelmes szemmel bámult rád! (Hosszasan, kárörömmel nevet.) Milyen gyönyörűséges voltál ma este. XJgy ragyogott az orcád, kebled иду emelkedett a fehér selyem alatt, mint egy tizenötéves leány szépsége! Boldog este! Egy asztalnál az én hercegasszony, büszke leikecském és egyetlen kincsem, Leó, az én erős, hatalmas fiam. ANNA (fáradt és nyugtalan): Mondd, te vénség! Miért jön ezen a nyáron már másodszor ide a fiad? Attól félek, valamA bajt szerez itt a várban. Tudni akarom, miért jött? EUDÓKIA (megjátsza rémületét, hogy még jobban felkeltse Anna kíváncsiságát): Jaj, csak ezt ne kívánd. Titok. ANNA (türelmetlenül): Előttem ne ravaszkodj! EUDÓKIA: Hidd el, leikecském., hercegasszony ... ANNA (dühhel): Elég a kertelésből, Beszélj, boszorkány! EUDÓKIA (minden átmenet nélkül sirni, jajveszékelni kezd): Jaj, Istenem, Krisztusom irgalmazz, jaj, hogy kértem, menjen vissza Bizáncba, vigye magával a titkát. Könyörgöm ha egy kissé szereted még öreg dr ikádat, hercegasszony leikecském, űzd el. A te szavad talán elkergeti! ANNA (meglepődve és kíváncsian): Hogy küldhetném el, hogyan küldeném, amig nem tudom miért jött? EUDÓKIA (széttárt karokkal meghajol): Jól van, jól van, hercegasszony leikecském, én megsúgom a titkot, de soha se feledd, te kívántad. (Anna arcához hajol és suttog.) ANNA (szótlanul mered maga elé sokáig. Eudókia várakozva, mozdulatlan arc-31
