Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
SZALÓK (megbántódva és nekivörösödve) : Ha nem akarod a szómat érteni! DÖBRÖNTE (az arcán maradó nevetéssel nógatja az énekest): Megnémultá', bizánci? LEÓ (a lantjába kap, énekel): Lelkedet a csókja issza, Él a szent, ősi vér, Jöjj tehát Bizáncba vissza, Áldott, ki visszatér! Ha Bizáncra nézel, örök álmot érzel, Amikor kell érte, örömest elvérzet. A szent város földje hazavár örökre, Ha Bizánc győz, rátok ezer áldás vár! ATHANÁZIUSZ (elrévedt, hangos ujjongással énekli): Ezer áldás vár! LEÓ (megismétli a befejező akkorddal. Annának): Ezer áldás vár! VANYOLA (megvetéssel): Énekkel ti győznétek is! ATHANÁZIUSZ (elfulladt indulattal): Megjósolom néked, Vanyola kürtös, a te kardod hamarosan eltörik, de a mi énekünk győz és fennmarad! ANNA (Döbröntéhez): Szégyenkezem az asztalod mellett, uram! Így ingerkedhet egy szolga a bizánci vendéggel! DÖBRÖNTE (már csak a bajusza nevet) : Énekessel nyelvel a kürtös. Te mondottad, asszony: Jó mulatság ez! EUDÓKIA (görög vénség, az örökké bántódott cselédi gőg és a törleszkedő alázat asszonyi figurája, ünnepélyesen előjön a háttérből, megáll az énekes mellett, egyik karjával átöleli a lantot és megcsókolja az énekes lantot tartó kezét. Utána felemelt fejjel körülpillant. Reszkető, gyönyörűségteljes hangon): Én fiam! ANNA (gúnyosan nevet, aztán tapsol): Hallottátok! Az ispán mondotta, hogy jó mulatság ez! Mulassuk hát magunkat görögök a bizánci énekkel. Ne hallgass el bizánci, beszélj! Énekelj nekünk Bizáncról! ANDRONIKOSZ (ki akarja békiteni a megbántott asszonyt, el akarja oszlatni a feszültséget): De legyen az emlékezésünk békés. Ne bántson senkit. Emlékeztek a Bukoleon palotára? Emlékeztek rá, hogy a márványlépcsők a tenger habjáig nyúltak, így van még most is, énekes? ANNA: Álmaimban mindig ott tévelygők a nagy kupola alatt. Olyan, mintha a jóságos ég szállna közelebb az emberhez. Milyen most az üdvözítő egyetlen méltó háza Bizáncban, Leó lovag? LEÓ (Széles túlzó mozdulattal): Oly szép, mint amilyenek az álmaid lehetnek, herceg asszony. A tébai porfir, a prokonnézoszi kő ragyognak, szemcsés kő, fehér kő, meg az ezüstösen csillámló erezetű lakedaimoni és jasszoszi kő! És minden-minden ónixszal és smaragddal összekötve. ATHANÁZIUSZ: Nem a kő teszi, ne h igyjétek, nem a bibor és az arany, hanem az Isten, a láthatatlan világ alkotója és Krisztus a jó angyal! A mi Istenünk és a mi angyalunk! VANYOLA (acsarogva): Igen forró lehetett ennek a szép templomnak a kapuja Athanáziusz, ha ennyire szeretted és mégis ilyen messze pökött magától. ATHANAZIUSZ (arcát az ég felé emeli) : A katharok hitéért szenvedtem akkor is, amikor elűzött az erőszak, amely a sátán alkotása. Ezért szenvedek most is, amikor gúnyol a rossz, barbár szellem, amely a testedbe záratott. SZALÓK (székében hátradőlve, nem néz a bogumil papra csak maga elé mondja): Mikor szökve idefutottatok onnan, még a kőbálvány kapufélfától sem vehettetek búcsút és örültetek, hogy menedéket kaptatok a barbár magyaroknál. ANNA: Nem tűröm, Szalók, hogy fülem hallatára csúfold meg Isten szolgáját. SZALÓK (ingerülten): Nem szóltam ellene, herceg asszony. De barbárnak mégsem mondhat bennünket. ANNA: Pedig az vagy, Szalók te is! Barbár. SZALÓK (megvetéssel): Talán ilyen legyek? Bogumil pap, akiben még az Isten is kettéhasadt és most foldozgatja? ANNA: (elfordítja fejét Szalóktól, nem válaszol Szalóknak, Leóhoz szól. Megváltozott hangon. Mosolygásában ragyogva): Arról beszélj, bizánci, milyen hatalmas Bizánc? LEÓ (közelebb lép az asszonyhoz. Karját nagy lendülettel kitárja): Bizánc ereje roppant, hercegasszony. Nemcsak ellenséges városok és országok uralják. Megfékezi a ?4
