Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Számos tudományos munkája lát ezidőben napvilágot s mint közgazdasági és statisztikai szakiró is kiváló. E munkái közül különösen figyelemreméltó az 1910-ben angolul megjelent könyve: Hungary, A Sketch of the Country and its Conditions. Vargha Gyula költészetében a szerelmi lírát hosszas hallgatás követte, ezt az időszakot tölti ki a fentvázolt műfordítói és tudományos szakírói munkásság. Ebből a tisztes lírai középszerűségből hirtelen ragadják ki tragikus balsejtelmei: a szerelmi lírát váratlan hang váltja el, a férfikor pesszimizmusa, a nemzet sorsáért aggódás. Vargha Gyula a konzervatív magyar ember típusa: igénytelen, rátarti, puritán ember s mintahivatalnok. Mint az Országos Statisztikai Hivatal igazgatója sok bizalmas adat birtokában volt; az évtizedeken át asztalára gyűlő látszólag semleges számokból rámeredt a valóság a magyar élet tengerfenekéről: a dunántúli egyke, az országos parasztkivándorlás, a nemzetiségek erőfeszítései, anyagi és politikai előretörésük, a román nyelvtengerbe beomló magyar falvak. Mindezeknek az adatoknak a birtokában lemérhette a magyarság gyengülését, pusztulását és nem is táplált illúziókat. Popa Ágoston román miniszter hírhedt könyvében Transylvania, Object of Rumania and Hungarian Discord —- meg is említi Vargha Gyulának ezirányu aggodalmait. Sötétenlátása tragikus méreteket ölt: nem áll meg a nemzet hibáinak szemléleténél vagy Gyulay Pál és Arany László lemondó keserűségénél, nemcsak a hanyatlást és nemzeti életünk idegennéválását látja, hanem érzi a magyarság egyenes rohanását a balsors felé. Vargha Gyula a reformkor nagy nemzedékének csodálatában nőtt fel. de a kor, amelyben él, végletes ellentétek képét mutatja. Egy megalázó önkényuralom dermedt csendjében születik meg az uj Magyarország, hogy életre készületlenül egyszerre a hatalom csúcsára ugorjék s onnét ismét nem sejtett katasztrófába zuhanjon. A millenium görögtüzes ünnepségeiben büszkélkedő nemzet nem vette vagy nem akarta észrevenni, hogy Európa legkiválóbb földrajzi és gazdasági egysége végzetes társadalmi és gazdasági bajokkal küzd. Amikor a millenium magyarja a Pallas Lexikonban rálapozott hazájára s a Magyarország címszó alatt többszáz hasábon eléje tárult a hatalmas civilizációs munka a székely körvasúttól a soproni ekegyárig, az lehetett az érzése, Cs. Szabó László szavai szerint, hogy elvégezte a munkát, amit Vörösmarty a negyvenes években nemzetére parancsolt. Ugyanakkor azonban a századforduló magyarja nem vette észre a munkásnyomort, a megoldatlan földkérdést, a nemzetiségek millenium-ellenes propagandáját, a materializmus térhódítását és a keresztény jelszavakkal való csalárd játékot. Amikor Rákosi-Kremsner Jenő, a pozsonyi sváb újságíró a .harminc millió magyar' ábrándját népszerűsíti, ugyanakkor a meglévő tiz millió egyenes utón halad az egyke és Amerika felé. A magyarság megérte Szent István birodalmának csorbítatlan erőben való feltámadását és aztán egy szemhunyásnyi idő alatt ezeréves intézmények hulltak ki a kezéből darabokra törve. A keresztény Magyarország a kereszt jegyében ünnepelte meg ezeréves fennállását. de a keresztény erkölcsöt sértő törvények éppen a milleniumra kerültek bele Szent István országának törvénykönyvébe. A vallás magánügy lett, a magyar szellemi élet a fáradtság jeleit mutatta. Tragikus mindebben végső fokon az, hogy a magyar birodalom — pusztán erkölcsi súlyával — megegyezésre kényszeritette Ferenc József császárt, az Isten kegyelméből való császárság eszméjének utolsó képviselőjét s egy emberöltővel a ki nem használt diadal után népeinek testét szétmetélték és a maradékot koldusként állították Európa kapujába. Vargha Gyula nemcsak megérte mindezt a változást, hanem csodálatos ösztönnel meg is jósolta. Kölcsey Ferenctől Ady Endréig egyik költőnk sem érezte meg olyan végzetszerűen és nem fejezte ki akkora kétségbeeséssel a tragédia közeledését, mint éppen Vargha Gyula. Azt a veszedelmet látta meg előre, amely a világháborúval szakadt a magyarságra. Aggódó hazaszeretetét a háború alatt sötét baljóslatokban fejezi ki költészetében és utána pedig gyötrődve szenvedi végig a maga önigazolásait. Látszatra meghasonlott lélek: e korban nincs senki, aki a magyarság jövőjét anynyira vigasztalannak érezné, mint ő, benne szinte Kölcsey és Berzsenyi legsötétebb kétsége támad újra (Öngyilkos nemzet fia vagyok én). Azonban hangja nem a lázadás hangja, hanem a borús tartózkodásé és ő is osztozik kora vezető osztályának tétlenségében, amikor a lappangó veszélyről ir: Hiába, mindhiába, Eljő az elkerülhetetlen, És én szeretném zugó fejemet A földbe furni mélyen, Csakhogy ne halljam A végzet mind közelb dübörgő Vaslába súlyos dobbanását, Mely eltiporja ezt a nemzetet. Akik az őrhelyeken álltak, Tisza Istvánnal az élükön, mind látták ezeket a magyarság gyökerét rágó bajokat; tudták, hogy egyszer még baj lehet a magyar állammal. következésképpen veszélybe kerülhet a földbirtokos osztály és a magasabb hivatalnoki kar is. Eleinte azt hitték, hogy a vasfegyelem páncélszekrényébe zárva nem 8 I
