Reggeli Sajtófigyelő, 2008. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-09-08
15 jelöltek in dításával "nem kerül veszélybe a magyar parlamenti képviselet, hanem kiegészül, jobbá, teljesebbé és hatékonyabbá válik, ugyanakkor parlamenti szinten is képviseletet nyer az MPP által megjelenített értékrend és magyar közösségi jövőkép". vissza KRL Fel kell hagyni a trianoni nyavalygással! – Alkalmi beszélgetés Hornyik Miklós íróval, irodalomkritikussal – Fő gondunk a szórványosodás Vajdaságma.info 2008. szeptember 8. [0:14] Az Újvidéken született, de a kilencvene s évek óta Budapesten élő Hornyik Miklósnak a temerini tájházban a hétvégén mutatták be esszéket, beszélgetéseket és tollrajzokat tartalmazó legújabb, Fénykörben c. kötetét. A rendezvényt követően arról vallott a Vajdaság Ma hírportálnak, hogy milyennek lá tja a vajdasági magyarok és az egyetemes magyarság helyzetét. - Milyen érzés ismét itthon lenni? - Túlzás nélkül mondom, mindig megrendítő érzés hazatérni, hazaérkezni. Az ember nem jókedvében hagyja el a szülőföldjét. Ezt azok a szegény vendégmunkása ink sem tették jókedvükben, akik a családjuk megélhetése érdekében a hatvanas években tömegével hagyták el Vajdaságot. Nem csak magyar emberek, szerb emberek is vándorbotot vettek a kezükbe, mert itthon a megélhetési gondok már a fejükre nőttek. Nem tudtak talpon maradni, kimentek Németországba, Franciaországba, Ausztráliába, Kanadába, sokfelé, még LatinAmerikába is, és aztán úgy lettek vendégmunkások, hogy többé nem jöttek haza. Ennek nagyon sokféle oka van. De ha az ember megszokja a jobb életet, a normá lisabb életkörülményeket, és ha van munkája, megszokja a magasabb életszínvonal által nyújtott luxust is. Ott aztán eljár magyar rendezvényekre, eltáncol egykét csárdást, elénekel egykét régi szép magyar nótát, vagy népdalt, megpróbál valamilyen közösség hez tartozni, honvágya van, de azért nem jön haza. Mi nagyon sok emberünket veszítettük ilyen formán el. „Nem érdekelnek a trianoni országhatárok” - És Ön ezt miként élte meg? - Én vigasztalásképpen azt mondtam magamnak, amikor 1991 szeptemberében kén ytelen voltam áttelepülni Magyarországra, hogy engem nem érdekelnek a trianoni országhatárok, tudniillik nem én találtam ki őket. Én egyébként még Magyarországon születtem, Újvidéken 1944. januárjában, amikor még magyar volt Újvidék. Én tulajdonképpen az á llampolgárságomat sem kettős állampolgárként kaptam meg, hanem visszahonosítás útján. A Kárpátmedence a magyarság természetes szállásterülete. De ennek ellenére, akinek lehetett, azok közül, akik innen átvergődtek Magyarországra, segítettem állással, munk alehetőséggel, vagy egyéb módon. Mégis úgy érzem, mintha cserbenhagytam volna valakit, mert a szülőföld millió gyökerű, és sok ezer kötelékkel fogja az embert vissza. Lelkileg hontalanná válik az ember, ha nem a szülőföldjén él. De mondok még valamit. Ez a vallomás nem új, ez magamnak szól inkább. Nem akarom azt mondani, hogy rossz az életem Budapesten, mert nem erről van szó, ugyanis normálisan élek, dolgozom a családommal együtt. De itt vannak a testvéreim, a rokonaim, a barátaim. Itt vannak a régi utcák, itt a gyermekkor, itt az első szerelem emléke, minden itt van, itt maradt. És ahogy visszajárok, rengeteg változást látok. Nagy írók mondták, így Dickens például, de hivatkozhatnék akár Botlik Gézára is, hogy „azok a boldog emberek, akiknek boldog volt a gyermekkoruk”. Ez nem gazdagság kérdése. A boldog gyermekkor az a kötetlenség, a szabadság. Nekem itt boldog volt a gyermekkorom. Nagyon sok nyarat és telet töltöttem el Temerinben, mert édesapám temerini születésű volt, apai nagyszüleim révén is ide kötőd öm. Mi gyerekek akkor itt nagyon jól éreztük magunkat. Mért fontos a gyerekkor és a szülőföld? Mert ha az ember egyszer ráérzett arra, hogy van egy teljes, egy igazi, egy tiszta és őszinte világ, amit a kisgyerek maga körül érez - ez maga a szeretet, a ját ék, és a szabadság, meg a testvérek, az unokatestvérek és a rokonok jelenléte, a természetes emberi kapcsolatok megléte, a közösséghez, és a nagy családhoz való tartozás - akkor tudja, hogy egyszer volt egy aranykor, és bízik benne, hogy talán még egyszer lesz ilyen. Így, nehéz helyzetbe kerülve, az ember a gyerekkori
