Reggeli Sajtófigyelő, 2007. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-10-06
28 szüleit, rokonságát is. Ők valamennyien szlovákok, de még soha, egyetlen szóval sem éreztették velem, hogy valamilyen módon nem vagyok kívánatos a családjukban, mert magyar vagyok. De fordítva is m ondhatom: itt lakunk Felsővámoson, és Petert sem bántotta még soha senki, nem közösíti ki a falu szlovák nemzetisége miatt. - A nyitrai bőrfejűek támadását miként fogadta a család, volte különbség az eset megítélésében az ön rokonsága, illetve Peter csal ádja között? - Nem, úgy érzem nem. Legfeljebb annyiban, hogy Peteréknél kevesebbet beszéltünk róla, mint a szüleimmel, de folyamatosan éreztem, hogy figyelnek rám, együtt éreznek velem, sőt Peter anyukája azt is elmondta, mérhetetlenül szégyelli, amit vele m tettek. De sem Peter családja, sem az enyém soha, egy percig sem kételkedett abban, hogy igazat mondtam, hogy valóban megtámadtak, s minden úgy történt, ahogy annak idején, első vallomásomban a rendőrségnek is elmondtam. - Pszichiátere, Hasto professzor harmincórás terápia után úgy nyilatkozott egy szlovák hetilapnak, hogy ön háromszor is megjárta a poklot. Először a megtámadásakor, majd akkor, amikor a rendőrségen kihallgatták és vallomása visszavonására akarták rábírni, harmadszor pedig akkor, amikor e gy autóbuszban két nő olyan fényképeket mutogatott egymásnak, amelyeket Peter házában készítettek, ahová jogtalanul hatoltak be máig ismeretlen személyek. Bevallom, számomra a három „pokoljárásból” a legborzasztóbbnak a rendőrségi kihallgatás tűnik, és szi nte csodálom, hogy abban a szétzilált lelkiállapotban, amikor még semmilyen orvosi és ügyvédi segítséget nem kapott, ellent tudott állni a rendőrök nyomásának. Mi adott erőt a kitartáshoz? - A rendőrségi kihallgatás még mindig nyitott kérdés, ezért nem szí vesen beszélnék róla. Annyit talán mégis elmondhatok, hogy Peterék szülei től vittek el Nyitrára a rendőrö k – merthogy szombaton náluk voltunk – azzal, hogy azonosítanom kell a két támadómat. Pontosabban azt mondták, elfogtak két gyanúsítottat, s nekem anny i dolgom lesz, hogy igent vagy nemet mondjak, tehát elmondjam, az elfogottak voltake a támadóim. Ebből lett aztán hat és fél órás kihallgatás. Nem tudom, jóe a megfogalmazás, hogy bármihez is lett volna erőm. Egyszerűen azt akarták tőlem a rendőrök, hogy ismerjem el, hazudtam, mindent csak kitaláltam, és itt az ideje bevallani, mi is történt a valóságban, hogyan csináltam az egészet. Én meg csak az igazat tudtam mondani, vagyis képtelen voltam bármit is kitalálni, mert nem tudtam még csak elképzelni sem, hogyan kerülhet valaki olyan állapotba, amilyenben én voltam, anélkül, hogy megtámadták, bántalmazták volna. - A pszichiáter háromszori pokoljárásról beszélt, de én úgy tudom, volt egy negyedik is, csak az nem köthető konkrét eseményhez, mert az folyamat volt. Arra gondolok, hogy a nyomozók hivatalos bejelentését követően – vagyis amikor azt közölték a nyilvánoss ággal, hogy „az eset nem történt meg” – önt az utcán, az üzletekben leszólították, többek között hazugnak nevezték, s ez hetekig tartott. - Hála néhány újságírónak és független szakértőnek, értelmiséginek, meg persze Hasto professzor úrnak, az az idő már m ögöttem van. De igaz, szörnyűségesek voltak azok a hetek. Mentem az utcán, és néztek rám. Aki megszólított és szidalmazott, az legalább egyértelmű volt. Rossz, de egyértelmű. Voltak azonban olyanok, akik csak néztek és a szemükben ott volt valami, amit nem tudtam megfejteni. Nem tudtam, gyűlölete, amit esetleg egy újabb támadás követ, vagy megvetés, és az illető valamilyen formában a megszégyenítésemre készül. Idővel aztán sikerült megnyugodnom, pszichiáterem jóvoltából nem vagy kevésbé figyelni az ilyen m egnyilvánulásokra. Aztán megjelentek az első újságcikkek, amelyekben szakértők is megszólaltak, rámutattak a nyomozás hiányosságaira, sőt, egészen mellém álltak, s akkor már a közhangulat is megváltozott. Egyre többen jöttek oda hozzám, és arra biztattak, tartsak ki, mert ők hisznek nekem. És szeretném hangsúlyozni, hogy nem csak magyarok, szlovákok is megmegszorították a kezem. - De volt idő, amikor azt fontolgatta, elhagyja az országot, mert itt nem lehet, nem érdemes élni, családot alapítani, gyereket nevelni. - Mindenféle megfordult a fejemben, végül maradtam, mert úgy láttam és látom, hogy megfutamodásként értékelték volna, ha elköltözöm Szlovákiából, és soha senki nem mosta volna le rólam, hogy íme, valóban hazudtam és valamiért kitaláltam az auguszt us 25i eseményt. Maradtam hát és maradok, mert meg akarom tisztítani a nevemet, bármi áron is. Az más kérdés, hogy valamikor úgy gondoltam, Szlovákia a hazám, hiszen itt születtem, és el nem hagynám a szülőföldemet, a Csallóközt, amely csodálatos vidék ga zdag kulturális és történelmi hagyományokkal, ahol tisztességes és szorgalmas emberek élnek, és ennek mindenáron a része akartam maradni. Ma már nem érzek ilyet, azt érzem, hogy ott a helyem, ahol a családom van, és ennyi. Ha ők elmennek valahová, valamily en oknál fogva, én is velük megyek.
