Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-09
4 folytatja: - Nekünk nincs különösebb bajunk a magyarokkal, ha odaát ugrálnak. De itt fogják be a szájukat, vagy költözzenek a Duna túlsó partjára. A nemzetállamoké a jövő, az unió úgyis bedöglik! Ezért a magyarok vagy elköl töznek innen, vagy a szlovákokhoz állnak, ahogy már egyre többen annak is vallják magukat! - közli ellentmondást nem tűrően. - De hát ez a szülőföldjük! - vetem közbe. Megvillan a szemük: - És aztán? Amerikában kit érdekel, hogy szlováknak, négernek, a frá sz tudja kiknek hol a szülőföldje? Ott angolul, itt meg csak szlovákul kell beszélni, érti? A Pozsonyhoz közeli Gútor magán viseli az elmúlt évtizedek történéseit. A negyven éve még színtiszta, mintegy hatszáz lélekszámú Duna menti magyar falut 1960ban a csehszlovákiai területi átszervezés után kiszakították évszázados kötődéseiből és hatalmi szóval a Pozsonyvidéki járáshoz csatolták. Ezután iskolába, orvoshoz, munkába lassanként - a helyi németek második világháború utáni kiűzése után - a túlnyomórészt szlovákok lakta Misérdre (Dunajská Luzná), később az egyre inkább elszlovákosodó Szencre (Senec) jártak. A rendszerváltás után pedig tehetős szlovákok fedezték fel a takaros falut, néhány év alatt lakóparkokat alakítottak ki, ahol az ország szinte minden tájáról érkezett, többnyire Pozsonyban dolgozó vezető beosztású személyek telepedtek le családjaikkal. Az idén megszűnt a helyi magyar tannyelvű kisiskola. Mostanság a legtöbb őslakos keveréknyelvét pedig hovatovább már csak az érti meg, aki magyarul és sz lovákul is tud. Terézia Buchalíková itt született, elmondása szerint tizenhat éves koráig csak magyarul beszélt. Aztán Pozsonyba került, a Matador gumigyárban dolgozott. 1963ban budapesti hajókirándulása során ismerkedett meg későbbi szlovák férjével. Aki hajókormányos volt, s aki - miután bekopogtam hozzájuk - azonnal figyelmeztetett, hogy a házában ne beszéljünk magyarul. A gútoriak szerint Teréz asszony sem hajlandó immár magyarul megszólalni, a férje pedig állításuk szerint többször leköpdöste a helyi első és második világháborús emlékművet. - Ez nem igaz! - csattan fel szlovákul az aszszony. - Az viszont igen, hogy ki nem állhatja meg hát én sem, a hencegő, butatótozó magyarokat! Ha hősködni akarnak, menjenek Magyarországra. Ott ordibálhatnak, itt me g majd ráncba szedjük őket. Néhány éve misét rendeltem Vladimír Meciar megsegítésére, májusban meg rendes szlovák kormányért mutatott be szentmisét a helyi pap. Isten meghallgatta a kérésemet, mert Fico, Meciar meg Slota jutott a hatalomra. Mindhárman jó s zlovákok, csak az a Slota ne inna annyit.... Egyébként a fiam is pap, most Egyházgellében kénytelen magyarul is megtanulni, mert ott mindenki nagy magyar. Itt Szlovákiában! Közbevetem: - Nem ez a természetes? II. János Pál pápa is szorgalmazta az anyanyelv en bemutatott szertartásokat. - Szerintem az a természetes, ha Szlovákiában mindenki szlovákul beszél! - vág vissza. A közeli Somorján a helységnévtáblák jelzik azonnal a nemzetiségi feszültségeket. Az egyik helyen a szlovák feliratot mázolták be, néhá ny méterrel arrébb ledöntötték a magyar táblát, miként több más csallóközi településen is. - Nyolc évig nyugalomban éltünk, most meg esténként Pozsonyból érkeznek villogó szemű fiatalok, akik beülnek az itteni vendéglőkbe. Isznak és fülelnek. Ha magyar szó t hallanak, máris verekedni akarnak. Néhány pofon már elcsattant, de szerencsére nagyobb baj még nem történt, de bármelyik pillanatban megismétlődhet itt is a magyarverés, ha a politikusok nem térnek észhez - tájékoztat Bárdos Gábor, a polgármesteri hivata l jegyzője. Nyitra előtt rendőrök igazoltatnak. - Írja meg, hogy biztosan elkapjuk azokat, akik megverték a magyar egyetemista leányt! - adja vissza az irataimat az egyenruhás férfi. Az utcákon feltűnően sokan járőröznek. László Béla professzorhoz, a Kons tantin Egyetem Középeurópai Tanulmányok Karának dékánjához kopogok be: - Egyetemi városunk mindig is a toleranciájáról volt híres. Ezekben a napokban legalább ezerötszáz magyar nemzetiségű egyetemista kezdi meg vagy folytatja intézményünkben és az agráreg yetemen a tanulmányait - érvel beszélgetésünk során. Hozzáteszi: - A félelem légkörében nem lehetne hosszú hónapokig élni, tanulni, de szerencsére lassanként megnyugszanak a kedélyek. Barak Eszter harmadéves, hungarológia szakos hallgató nem tagadja, kissé megszeppenve tért vissza a délszlovákiai városba. - Remélem, nem esik bántódásunk, de annyi biztos, hogy egy ideig halkabban beszélünk majd az utcán, buszon magyarul - közli. Kolléganője folytatja: - Talán az lenne a legjobb, ha ezt a kart áthelyeznék a révkomáromi Selye János Egyetemre. Mert ott nagyobb biztonságban éreznénk magunkat, erősödne a nemrég megnyílt intézmény is. Tudom, az oktatóknak ez a változás kellemetlen lenne, de szerintem számukra is ez lenne a távlatos megoldás - érvel határozottan. A mikor a nevét kérdem, elbizonytalanodik: - Inkább ne írja meg, mert ez nemcsak az én véleményem. A révkomáromi járás falvaiból több ezren járnak naponta a Nokiába és más magyarországi céghez dolgozni. Ennek köszönhetően a térségben lényegesen csökkent a munkanélküliek aránya. Marcelházáról a betanított vendégmunkásokkal teli bérautóbusz hajnali és délutáni öt előtt indul. - Mi csak azért aggódunk, nehogy annyira
