Kanadai Magyarság, 1959. január-június (9. évfolyam, 1-51. szám)

1959-04-15 / 30. szám

Dí. évfolyam, 30. sz., 1959 április 15., szerda 2 KANADAI MAGYARSÁG KANADAI ßatuuUax tbuMftvtteiU 998 Dovercourt Road, Toronto, Ont., Canada Telefon : LE. 6-0333 Főszerkesztő : KENESEI F. LÁSZLÓ ' Megjelenik minden szerdán és szombaton Bnrkesztőség és kiadóhivatal: 996 Dovercourt Rd.t Toronto Hivatalos órák: reggel 9.tői délután 6-ig Előfizetési árak: egész évre $10.00, fél évre $6.00 egyes szám ára: 10 cent Amerikában : egész évre $12.00, fél évre $7.00 VéUnbilyeg nélkül érkezett levelekre nem váletzelunk I Mii (vét nélkül beküldött kéziratokat, képeket, nem érzünk meg és nem küldünk «Ihm még külön felhívás, vagy portéköltség mellékelése esetén sem. A- közlésre al- Msnasnak talált kéziratok esetében is fenntartjuk magunknak a jogot, hogy azokba belejavítsunk, lerövidítsük, vagy megtoldjuk, ha arra szükség mutatkozik. Csak ritkán gépelt kéziratot fogadunk el. Minden névvel aláirt cikkért, nyilatkozatért a szerző feleUs. CANADIAN HUNGARIANS Editor in Chief: LÁSZLÓ F. KENESEI Published every Wednesday and Saturday by the HUNGARIAN PRESS LIMITED 996 Dovercourt Rd., Toronto, Ont. HALÁLOS VADÁSZSZEREN­CSÉTLENSÉG Campbellfordból jelentik, bogy Owen Greenly 18 éves fiatalember, aki két héttel ez­előtt nősült meg, halálos sze­rencsétlenség áldozata lett. Két barátjával, a 17 éves Gary Bruntonnal és a 15 éves Owen Skinlevel Norham közelében va­dászni mentek. Greenly be akart menni az erdőbe, hogy rozsét szedjen, amivel tábortüzet rak­nák. Brunton pedig varjukra lö­völdözött. Egy lövése azonban eltalálta barátját. A két fiú el­szaladt orvosért. Dr. Roy Jölliffe ideiglenesen bekötötte a sebet, majd elvitték Greenlyt a kórház­ba, ahol azonban két óra múlva meghalt. HRUSCSOV ÉS A TOKAJI... A hazulról érkezett la­pokból értesülünk, hogy Hruscsov meglátogatta a lipcsei vásár magyar pavi­lonját, ahol Nagy Józsefné könnyűipari “miniszternő” fogadta. Megtekintették a magyar kiállítást. Különö­sen sokat időztek egy verti­kális marógépnél; a Rajki­­féle gabonaszeleltető gép­nél, valamint az ionoszféra­kutató berendezésnél. Majd kipróbálták azt a televíziós telefonberendezést, amely­nél beszélgetés közben egy­szerre öt televíziós készü­lék mutatja a beszélők ar­cát. Hruscsov persze nem értett egy szót sem a ma­gyar beszédből s azt mond­ta, csak annyit látott, hogy a másik telefonnál egy csi­nos asszony beszélt. Ezután tokaji borral és magyar szalámival kínálták meg Hruscsovot, aki tréfál­kozva mondotta, hogy vi­gyázni kell az alkohollal, mert különben panaszt emelnek ellene a társadalmi rend megzavarása miatt. Nagy Józsefné ugyancsak tréfálkozva válaszolta, hogy a tokaji aszú nem al-A. J. Casson torontoi festő me­rész festményeivel megváltoztat­ta a kanadai festészet irányát. A ma 60 éves Casson a legfiata­labb, a "fiú" volt a híres "hetes csoportban" ("Group of Se­ven"), amely a, huszas években, szakítva a múlt tradícióival for­radalmasította a kanadai festé­szetet és megalapította azt az is­kolát, amely mai napig megma­radt igazi kanadainak. A. J. Casson drámai festménye, "Napsütés, eső után", amely legutóbb került ki­állításra a torontoi Roberts kiállítási csarnokban, a művész más festményeivel együtt. A müvészsorsra jellemző módon volt úgy, hogy Casson és csoportjának többi tagja szívesen elfogadott egy pár dollárt valamely képért. Ma festményei szép áron kelnek el és a legutóbb kiállítottak kétharmad részét egy 'héten belül felvásárolták a lelkes vevők. kohol, hanem orvosság. Hruscsov sietve elfogadta ezt a magyarázatot és a magyar elvtársak egészsé­gére ürítette a poharak hosszú sorát, majd hozzá­fűzte, hogy a “többi toka­jit Budapesten szeretné meginni”, — mi is a vörös cár temetése után. Hruscsov végül dicsérő szavakkal nyilatkozott a magyar kiállításról, vala­mint a tokajiról és a szalá­miról, majd a magyar nők felé bókolva kijelentette : “A magyar nők a legcsino­­sabbak !” Miután megaján­dékozták egy művészi öt­vösmunkával kidolgozott zenélő dobozzal, a sok toka­jitól támolyogva karonfog­va vezették ki a kiállítás­ról. Terhes és meleg júniusi éj­szaka illatai szálldostak a nyitott ajtókon a kiskert felől, ahol a hosszúkendős, karcsú kisasszony járkált fel-alá a virágos jázminok közt, tubarózsa-ágyak kavicsos, keskeny utain, — gyors és he­ves kábult ritmusban már, — a szőlőlugastól a léces kerítésig, meg vissza; mint egy türelmet­len, fiatal, ketrecbeli vad. A tég­lás tornácon át kivilágított a konyhalámpa sápadt petróleum­fénye és kívül, az akácvirágos, kisvárosi utcán halkan dúdorász­­va kopogott végig néha valaki vagy nesztelen párok suhantak el vibráló árnyékaikkal a rácsok mögött. A konyhában Zsuzsi, a •’kis szolgáló zörömbölt; a kette­jük tojás-vacsoráját ütötte össze gyorsfűzőn és egykedvűen, nyuj­­tottao, elmélázva danolgatott va­lamit. ők, a két leány, egyedül voltak ma itthon a háznépből. Apró fellegek gyüremlettek a sápadt, nyári csillagoik; előtt az égen s a bokrok árnyéka a ház falán megrezzent néha valami langyos szellőtől., "Vájjon mit csinál ebben a percben? Jutok-e eszébe?" — gondolta minden­áron a kisasszony, mert érezte, hogy illik most ezt gondolnia. Pedig feszült és delejes nyugta­lansága nem a távoli férfiú után kívánko-zás volt; inkább valami lázongó, különös szabadság­­vágy. Érezte, hogy a rácson túl, a kis lombos, csendes utcán túl sürgölődőbb, élőbb világ van, esti világ; a Fő-utta korzós mozgalmat, a gázfényes nagy­­vendéglő zajos muzsikáival s a parádés katonatisztekkel; va­lahol, poharak csendülnek, kaca­jok hangoskodnak, vagy titkos párok bolyongnak a virágos hegyoldalakban e szép éjsza­kán. őt pedig idezárják a komor konvenciók ma e hallgatag rá­csok közé: és talán épp most, ma veszít valami igazit, soha­sem- pótolhatót ezzel. És milyen nagy, súlyos egyedüliség, ez itt, a kis buta cseléddel; mintha soha nem érhetne már véget! Bolondság! — csitította magát heves váll vonítással. Reggelre kelve, nyugodt, nappali fény köszönti majd, a lakásadó há­ziasszony szíveskedve adja be a kávéját s a mai név.estélyről új­ságol neki; a hivatalban a meg­szokott, fehér aktak s 3 vidám kopogó kis gép derűsen nevet felé kerek billentyűsorával, a társnők lihegve kacagnak; a pos­tás levelet hoz az anyjától, akii a kelengyét varr ja most; és idilli-táj képes kártyát a férfitől, kihez már-más hitesen tartozik. Pár nap múlva meg is tér hoz­zá a környék hegyeiből, a mun­kából ; csókos és áhítozó mátka­szerelemmel. És nemsokára új élet jön, gondtalan asszonyélet, -másrabizakodó kényelem; — elhagyja a hivatalt, úr-úrnő, ma­gaasszonya lesz; — mindez jól van, rendben van, sikerültén és biztatón. A jövő, a holnap. De mindig, azután is íesznek.e ilyen fojtott, szorongó, nyomott leve­gőjű esték? Nem, ilyenkor majd a karjába ölti karját az emberé­nek, holdas erdők kóborlásaiba csalja vagy lombos, muzsikás kerték terített asztalaihoz. Mel­lette lesz a férfi, aki felszabadít­ja, fedezi és védi az ő tehetet­len, lekötött, asszonyi vágyait ez áhított és tilalmas emberörö­mek felé. Csak itt volna már! Miért is nincs itt ebben a perc­ben? Egy hete, hogy a környék falvaiban méricskél és ő azt sem tudja, melyik napon hói van. Most milyen gyönyörű, sápadt és forró éjszaka kezdődik', va­lami nagyon távoli vihar ára­maitól feszült már a levegő és idegekbe hasit a jázminillat! És így — egyedül! . . . — Kisasszonyka, — kiált le élesen a Zsuzsi hangja, — tes­sék már vacsorálni! Eíhül ! — Hisz megyek, Zsuzsi! — Ha nem mondom tízszer, elfelejt enni a kisasszony! Olyan lesz már, mint az ujjam ! Mit szól a fiatal úr! Paraszti évődéssel nevet felé a barnapiros leány; tömzsi kar­ja homloka fölé emelve: a kü­szöbfához dől és fényesre zsíro­zott fekete haja, fényeskedö bo­gé rszeme, gömbölyű képe fur­csa, erős árnyékfoltokkal vető­dik a pitvar világa s a fetleges éjszaka sötétje közé. Nem moz­dul el, mikor a fehérruhás kis­asszony karcsú teste besurran mellette a keskeny ajtóközön. Az visszamosolyog halványan. — Hát gyújts világot az én szobámban is! És gyere be te is az étellel! Egyél idebent ve­lem ! — Jó! Mert má' megint fél magába a kisasszony! . . . Már széles térdei közé szedte a lábast, a maradék rántottét kö­rülményesen kotorgálja össze és harsanva harap a savanyu ugorkából. Nagy, fehér fogsora villog a lámpafényben, mint egy megrontatlan fajú, közön­séges és egészséges fiatal ál­laté. — Hogy nézi a kisasszony, hogy eszek! Bár gusztust kapna tőlem maga is! — Azt nézem, milyen szép, * piros lány vagy te, Zsuzsi. — A j kisasszony leteszi ernyedt kézé­iből az ezüstvillát, hátradől a ' puha székben és félig csukott RÉGI MAGYAR ELBESZÉLŐK ÍRÁSAI ESTE szemekkel méláz a másikra. — Mondák-e már teneked, Zsuzsi, hogy szép vagy? A cselédleány bevégzi az evést, előrehajlik; szép, tudat­lan szemeivel ő is belemered a lámpafénybe. — Tudja a Jóisten, kisasz­­szony, nem attul van az. Hogy ki a szép? Más az! Hát bizon én tudom, hogy mindig is kellet­tem a legénynek. Volt egy gaz­dalyány a szomszédunkban, négyfertályos, nem is csúnya, igazán. Kutya se nézett rá. Nem tudni azt, hogy mi az! Sokszor mondta nekem: “Mi a fene van tebenned, különb se' vagy a többinél, nincs egyebed a raj­­tadvalódnál, mégis megvesznek utánad, bizalmasod is van, tánc­ba is majd szétszednek1!" — Igaz is, azt nem tudni! Az em­ber úgy kell a legénynek. Már amelyik . . . A két leány egymást mustrál­ta a csendben. Egyet gondoltak. Minden külső és lényegteler különbség eltűnt közöttük az esteli összezártság ez órájában; csak szűzi leányságuk rejtelme, tudós tudatlanságuk kereste egymást támogatásért a sok za­varos bizonytalanságban. És a­­kisasszony most érezte, hogy a másik több nála ezekben, pró­­báltabb, tudóbb, fölényesebb. Majdnem félénken fürkészte. — Mátkád ez már teneked? — Nem gyűrűsöm, — mondta a leány, — de bizalmasom. Ha őszre kijön a katonáéktól, már van neki Ígérve munka a kavics­bányában. Hatvan forint egy hó. napra. — Az elég. Abból megélhet­tek. — Aj, erősen eszik az olyan nagydolgu ember, megkívánja a húst mindennap. De én meg majd mosni fogok házhoz. Már csak ideadja majd a kisasszony is a ruhát, ugy-e? — Odaadjuk . . - Hát jó em­ber, te? — Jó, nagyon. Mikor itt volt is, a fenét mondtam valamire, úgy megpirongatott. Hogy kato­likus lyány szájába az nem illik. Olyan szelíd ember. Egyházfi volt az apja. — Megcsókolt már téged vagy egyszer, Zsuzsi? — Ajaj, egyszer! — vihogta el magát a leány. — Nagyszerű a kisasszony ! — Hát persze! — mondta a IRTA KAFFKA MARGIT másik-és elpirult. Megint csend volt. A lehúzott rolók sávjain messze villámlás fénye lobbant át néha, a pitvarajtón most be­áradt az első üde, esőszagú lég­hullám, s a sok jázmin súlyos, velőt-átjáró illatával telilehelte a szobát. — Tíz óra van ! — mondta ki­csit kelletlenül Zsuzsi és össze­szedte a mosatlant. Mikor egye­dül maradt, lassan, bágyadtan állt fel a kisasszony, átalment a szobán és hirtelen kioltotta a lámpát. Az ablakredőt felhúzta egy kevéssé és a sötétlő kertre nézett. Már sűrű felleges volt az ég s az utcalámpák meg-meglo. bogva küzködtek odakinn a he­ves, júniusi széllel — Zsuzsi, — szóit ki utána érthetetlenül, reszketőn. — Te, hozd be ide a szalmazsákod. Vagy nem, csak egy párnát hozz be a divánra. Aludj bent velem, Zsuzsi. Gyere! — Mindjár !A lámpát mi lel­te? — Hisz — vetkezni tudunk sö­tétben is. Zsuzsi! ... A -kis cseléd mégis od-akin-n szedte le magáról a kurta ré ki it és sokráncu szoknyáit. Ujjas pen. delyén átvilágított a konyhalám­pa és gömbölyű csípői, kicsiny -melle silhouette-jét lopva és tű­nődve nézegette bentről a kis­asszony. ő szokatlannak, ut-áu latosnak találta az ilyen tömzsi formákat, a leány vastag karjait és inas, erős nyakát. Arra gom dőlt, hogy ő mennyire más, fi­nomabb, nemesebb a-lkatu. De lám, az is tetszik a magafoimáju­­nak, a saját 'körében hetyke és kívánatos. Elgondolkodott rajta, amíg feje simítgatta a battiszt­­fodros párnákat. . — Csak nem alszik már? — kérdezte Zsuzsi, ágyiruháival ci­­pekedve a sötétben. — Na, csak szokjék le a sók aluvásról, kis­asszony; a fiatal úr. mellett majd nem lesz nyugsága, tudom ! . . . Elhallgat hirtelen és halkan, kicsit zavartan vihog. Megszep­penve lesi a feleletet. — Honnan gondolod azt? -— •kérdi félszegen és tétovázón a kisasszony. Érzi, mennyire elpi­rul a sötétben s hogy oktalan­ság ez a bizalmaskodás. De nem birja abbahagyni. — Hát meglátszik az a sze­mén, meg mindenképp, hogy szerelmes természetű. A fajtája olyan. Meg magamról is tudom. — Mit? . . . — Haragudna a kisasszony!... — Én? Te csacsi ! — nevet föl a másik', kicsit lihegve, gyorsan. — Hadd tudjam hát én is! Na, mi az? Zsuzsi most fészkelödik meg a pamlagon, szokatlan, rugalmas fekvőhelyén. Egy percig léleg­zetük se hallik, a sötétben fojtot­­tan, szinte ellenségesen leskelőd­nek egymás felé. Aztán lassú, ártatlankodó, részletes beszéd­móddal, fog hozzá. — Na jó! Hát csak az volt, hogy a múJt hónapban, -mikor a nagyságám fürdőbe volt, az úr meg érte ment, hát magamba voltam, úgy mint most, az egész házban. A kiadó szoba meg ki volt írva; rámbízták: adjam ki! Jóreggel hét órákor becsönge­tett a kisasszony mátkája. Én biz' az ágyból bújtam elő, — nem volt más dolgom,. aludhattam soká. Egy szál szoknyába futot­tam a kapuhoz, azt hittem, a te­jesasszony. Eiszégyeitem ma­gam, -mert igen nézett, de hogy a szoba miatt gyött, be kellett ereszteni. — Hát aztán ? — Hát bejött és elkezdte, hogy az ő, menyasszonyának kell a szoba három hónapra, mig a lakodalom lesz. Mondta, hogy a kisasszony elsőjin gyón szabad­ságai!. Akkor megint rámneve­tett és mondta, hogy meg fog en­gem szeretni a kisasszony, meg hogy ügyesnék látszok. És kér­dezte, hogy nek^m nincsen.é bű zalmasom? Azt -mondtam: nin­csen I — No lám I — hangzott a má­sik ágy felől valami egykedvü­­nek erőlködő, kicsit reszketeg hang. Egy percig meg se pisszent a kis cseléd. — Hát, — tovább I —- Akkor a válIámhoz kapott a fiatal úr. Kacagtam és össze­húztam a kendőt és elmentem az asztal másik végéhez. Játszadoz­ni kezdett, utánam szaladt, de megint kiszöktem a kezéből. "Fellöki ám az asztalt az úr, — mondtam — beveri az a-blakot, baj lesz!" — "Nem bánom én, kedves, — azt mondja — csak magát egyszer a karomba kap­hassam I" Piros volt még a hom­loka is, mint a pipacs, úgy küz­dött velem, én meg- kacagtam, mindig kiszöktem. De azért jó volt, hogy éppen jött az öreg le­vélhordó és csengetett a -kapun. Azzal kezdtem' el dévajkodn-i, bogy marasztaljam; a fiatal úr­nak muszáj volt hamarabb el­menni. Jaj, de jót kacagtam I . . . Kisasszonyka I . . . . — Mi az! — riad fel szinész­­tökéletes -tettetéssel 0 másik leány. — Aha I Elszunyókáltam már. Pedig te beszéltél valamit, ugye.e? Az elejét halottam még I — Olyan álmos tetszik; lenni?-— ólmélkodik a cseléd, valami gonosz, csíny tevő káröröm-rez­géssel a szavából kicsendülőn. "Kicsit azért beadtam a maszla­got!" — ujong fel a kis parasz­ti, furfangos, diadalmas ném. bergőg-je. Édesded, játszós mo­solygás marad a szája szögleté­ben, amíg elalszik. — Jóécca-kát a kisasszonynak I — dünnyögi még egyszer jám­bor tisztességtudón-. — Jó éjszakát! — hangzik még ásítóbb bágyadtságga! a felelet. Hazugan nyugodt üte­­mésséggel szedte a -lélegzetet a selyemtakarós ágyon a másik, de vak és lázongó indulatok forró­sága szökdösött át a karcsú, fi­nom testen . . . Zokogni volna-e jó most, acsarkodó, 'kínos dühé­vel a sértettségnek, a szörnyű megálázás'nak ; vagy bosszút áll­ni , . . valami borzasztót mon­dani annak .... a férfinak . . . egy korbáccsal végigverni az ar­cán I . . . Elviselhetetlen ez! A gaz, alávaló! Akkor . . . aznap éppen . . . amikor ő rá kellett gondolnia, mikor az ő ügyében járt, — és emlékszik — a legforróbb sze­relmes levelet írta neki. És mi­lyen ravasz-ártatlanul a jó kis -lakásról . . . Hitvány! . . . Fér­fi! .. . Férfi . . . igen! Hisz ő, az ő okos, érett lányságában tudta már ezt. Hogy minden férfi ilyen, — így élnek’; és nem is tehetnek róla. De idáig csak úgy elméletben, hallomásból tudta, elhitte, belenyugodott. De most sojtón és otrombán tör rá a kéz­zelfogható valóság. De hát hol van akkor ebben ő, a körüli-mádott, kért és várt női­­-ség? Hisz ez kell a férfiúnak ő tőle is, ezért áhitanak fojtott só­hajok, csókok és rejtett célzások? Az ő vállát, is átszorította már szenvedélyesen, kitörő indulat­tal. Hát csak ez? . . . Átfinomuit voltunk, megőrzöttségünk, ér­zéseink . . . illatok, álmok, szép­ségek . . . lassan kifejlődő idiljjei egy gyöngéd szerelemnek . . . mind, mind nem adhat nékik többet, mást, mint ami így is pó­tolható. Mi hát az érték? Mert a barátság, együttérzés, megér­tés . . . az más, igen; de azt fér­fiba rátáiknál teljesebben és za­varta la na bbul föllelik. És mit is tudhat megértésről a férfi, ki mindössze pár hónapja ismerü Igen, hajlama van a házasságra, mert az -rendes, kényelmes, ol­csó és alkalmatos módja a nőbű rásna-k. Békén akar lenni, letud­ni ezt a szükségletet, hogy nyu­godtan dolgozhassák . . . Igen... de akkor miért nem őszintébb ez a vásár . . . mire érzelmes' szenvelgés, holdfény, szavak? Konvenció . , . De hiszen--------p is! Igen, ő is keresett, akart valamit az el­­igérkezésben. Jövőjét, ösztönös idegenkedését, finnyás testét le­kötötte ismeretlen célok szolgá­latára, a természet, vagy a csa­lád, vagy a férfi kényére. Mit várt az alkutól? Magányos és dolgozó -leány volt; de unta ezt a robotm-unkát, vágyott a kénye­lemre, az óvott, rendezett, biz­tos életre; tudta, hogy a szép­sége csak! egy ideig érték és ad­dig kell felhasználni. Legbelse­­jében is jóhiszemünek, tisztessé­gesnek érezte ezt az alkut. De... ő. is írt neki szerelmes szava­kat ! ... Lassankint lehűlő indulattal sí­rni tott végig a homlokán. Kinn zuhogva, bőven, dúsan esett már, a forróság szűnt, a pára­­vert illatok dúsan áradtak a ker­ti ablak nyitott résén. A cseléd hangosan horkolt a pamlagon. Igen, már tudta, érezte, hogy a felháborodása, a dühe el fog múlni, ki józanul reggelig. Az esküvője hetekre kitűzve,'az any­ja kelengyét varr, a vőlegény szülői ajándékokat küldtek már neki; és itt, a városban, -mennyi beszéd, magyarázkodás volna s a hivatalban mennyi kellemetlen­kedés! . . . Nem, hiába, itt már nincs visszatérés. és tudta, hogy említeni sem fogja az egészet, magyarázatot sem akar, mentséget, megaláz­kodást, letagadást. Milyen undo­rító volna mindez — és nem ér­ne semmit ... A jegyese megjön holnapután és ő mosolyogva, gőgöstisztán, okosan, álnokul megy elé. És semmi sem válto­zik . . . és valami mégis közöt­tük marad ... és egyszer, ké­sőbb, talán felelőtlenebből -lesz ő is hazug és gonosz vele szem­ben. Mert ez az élet — a férfi és nő szembenállása — végetlen, alig.titkolt, kényszerű, örök ha­zugság. És tán jól van így, hogy 'egyszer mindenki belelát vi-lá­­-gosan, itt véget ér lelki' gyer. !mekkora és emberül, látón és értőn lép az életetélők : közé. Úgy kell venni, ahogy adatott. És most elaludni nyugodtan, — semmi sem történt. Kinn dörög néha és csobogva, ütemesen, folyton, egyhangúvá válón hull az eső . . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom