Kanadai Magyarság, 1957. július-december (7. évfolyam, 51-106. szám)

1957-11-19 / 91. szám

KANADAI MAGYARSÁG

VII. 91. sz., 1957 november 19

996 Dovercourt Road, Toronto, Ont., Canada Telefon : LE. 6-0333 Főszerkesztő :

KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 996 Dovercourt Rd., Toronto Előfizetési árak : egész évre $7.50, fél évre $4.00 egyes szám ára 10 Cent.

Amerikában: egész évre $8.50 fél évre $5.00 Vélaszbélyeg nélkül érkezeit levelekre nem válaszolunk I Felhívás nélkül beküldött kéziratokat, képeket, nem örzünk meg és nem küldünk vissza még külön felhívás, vagy portéköltség mellékelése esetén sem. A közlésre alkalmasnak talált kéziratok esetében is fenntartjuk magunknak a jogot, hogy azokba belejavítsunk, lerövidítsük, vagy megtoldjuk, ha arra szükség mutatkozik.

Csak ritkán gépelt kéziratot fogadunk el.

Minden névvel aláirt cikkért, nyilatkozatért a szerző felelős.

CANADIAN HUNGARIANS

Editor in Chief LÁSZLÓ F. KENESEI

Published every Wednesday and Saturday by the HUNGARIAN PRESS LIMITED 996 Dovercourt Rd., Toronto, Ont.

Phone : LE. 6-0333.

ÁRVÁI LÁSZLÓ :

A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL

MAGYAR FELTALÁLÓK, MAGYAR TALÁLMÁNYOK

A gabona és liszt-tudomány egyik legjelesebb kutatója volt Hankóczy Jenő (1879—1939) a liszt minőségi értékelésének világhírű szakértője. Készülékéről a Farinograph-ról írtak a német szakértők, hogy "az első valóban használható tésztarugalmasságmérő gép".

A magyar bányászatnak igen régi múltja van. Ismeretes, hogy a bányajogot először Magyarországon állították össze és fektették le. A selmeci bányajog messze túlterjedt az ország határain s mintául szolgált a szomszédos országok bányajogainak is. Kersten Károly német jogtudós már a múlt században megállapította, hogy: "Selmecbányát illeti a dicsőség, hogy Németország tőle vette át bányaszokásait és az első törvényes rendelkezéseket".

A XV—XVI. században a magyar ércbányászat világhírre tett szert. Magyarországról hívtak bányászokat Angliába, Franciaországba és Oroszországba. A XVI. században általában a jó aranyat "magyar aranynak" nevezték. Thurzó János a XV. század végén és a XVI. század elején a németországi Fuggerekkel társulva olyan hatalmas bányavállalatot szervezett Magyarországon, hogy úgyszólván egész Európa réz- és ezüstkereskedelmét kezében tartotta. A fejtés nehéz munkájában a bányásznak a XV. századig csak a csákány, kalapács és a tűzzel való repesztés volt segítségére. Lőporral először a világon 1627 február 8-án a selmeci Istenáldás táróban repesztett Weindl Gáspár, a selmeci "Brenner" bányaszövetkezet üzemvezetője. A lőporral való repesztés Selmecről terjedt el az egész világra. Mint ahogy ezt egy, a XVIII. században megjelent szakmunka meg is írja: A robbantás 1627-ben jött Magyarországról Németországba, előbb Groesslassba, majd a Harzhegységbe, ezekről a helyekről terjedt el azután mindenfelé. A világ első bányászati főiskoláját is Selmecbányán alapították 1763- ban. A XVIII. század végén és a XIX. század elején Selmecbánya a bányászati oktatás középpontja Európában. A laboratóriumi oktatás jelentőségét itt ismerték fel először. Franciaországban ezt az újítást már a Selmecbányái példa hatása alatt vezették be. Amikor ugyanis 1794 szeptember 23-án a francia nemzeti konvent a francia forradalomnak szellemi terén való legkiválóbb alkotására, az École Centrale des Travaux Publics-re vonatkozó javaslatot tárgyalta — amely intézet egy évvel később az École Politechnique nevet kapta — A. F. Fourcroy (1755—1809) kiváló kémikus, a francia tudományos akadémia tagja, a közjóléti bizottság előadója, a következőket mondotta : "A fizikát és kémiát nálunk, Franciaországban mindezideig csak elméletben tanítottak. A Selmecbányái banyásziskola Magyarországon frappáns példa arra, hogy milyen hasznos a tanulóknak bemutatni azokat a műveleteket, amelyek ezeknek a tudományoknak az alapjai. A Közjóléti Bizottság úgy vélekedik, hogy az École des Traveaux Public-ben ezt a módszert kellene meghonosítani, mert e módszernek kettős előnye van, hogy minden érzéket egyidejűleg rátereli az oktatás folyamatára és hogy ráirányítja a hallgatóság figyelmét számtalan olyan körülményre, amelyek az előadás alatt majdnem mindig észrevétlenül maradnak vagy a tanárok vagy a hallgatók előtt.

Mikoviny Sámuel (1700—1755) mérnök és térképész, a világ első bányászati iskolájának, a Selmecbányái bányászati akadémiának első tanára volt és munkássága világszerte ismert és elismert. A francia tudományos akadémia állásfoglalásával szemben bebizonyította, hogy a földi délköröknek a sarkoknál és nem az egyenlítőnél kell laposabbaknak lenniök. Később a hires 1736— 1737 évi lappföldi mérések igazolták Mikovinyt. Ezekben az években készítette el Mikoviny azt a 60 km hosszú vízfogó árokból és 16 víztároló medencéből álló, 7 millió köbméter befogadóképességű víztárolórendszert, amelyhez hasonló nagyszabású mérnöki munkát eddig a világ egyetlen bányahelyén sem végeztek. 1743- ban feltalált vizikereke és hidraulikus sajtója ismertté tették nevét egész Európában.

Born Ignácz (1742—1791 ) a magyar bányászat jeles úttörője 1780 körül új, eredeti eljárást talált fel az arany, ezüst és rézércek foncsorozására. Ennek eredményeképpen állították fel Selmecbányán az első európai foncsorozóüzemet. Az új eljárás gazdasági eredményei világszerte élénk érdeklődést váltottak ki.

Folytatjuk.

VWAV\VWA"AVAW/AVAVAVWMVAWAVWAVVi

A nemzetközi vöröskereszt egyhangúan elfogadta a kanadai vöröskereszt határozatát

Címváltozás esetén

kérjük előfizetőinket, hogy ne csak az uj, hanem a RÉGI címüket is közöljék, mert enélkül nem tudjuk a nevüket megtalálni a jegyzékben. A régi cím közlése nélkül a címváltozást

nem tudjuk keresztülvezetni

A Nemzetközi Vöröskereszt szervezet, mely négyévenként a világ mindig más pontján ül össze tanácskozásra, 1952-ben Torontóban tartotta utolsó konferenciáját és most az indiai New Delhiben ülésezik. Az ilyenkor egybegyült tanács a Vöröskereszt legfelsőbb vezetőszervét képviseli és a világ 78 nemzeti Vöröskereszt, Vöröst,élhold, Vörösoroszlán és Nap Egyesületeinek kiküldötteit egyesíti fontos ügyek megtárgyalására és döntő határozatok hozatala céljából.

A kanadai Vöröskereszt Egyesület öt éve fáradozik azon, hogy háborús események, belső politikai zavarok és akadályok folytán szétszakított családokat egyesítsen és segítsen. Ez idő alatt a kanadai Vöröskereszt több ízben fordult illetékes országok kormányaihoz az ottani Vöröskereszt Egyesületeken keresztül, hogy gyermekeknek és közeli felnőtt hozzátartozóknak kiutazási engedélyt szerezzen és így lehetővé tegye sok szétszakított dsalád egyesülését. 1952. és 1954. között ilyen módon 49

magyar nemzetiségű és 71 ^Magyarországon élő görög nemzetiségű személy jöhetett hozzátartozóihoz Kanadába. Az itteni Vöröskereszt jelenleg 110 kérvényt tart nyilván, melyek elintézésre várnak, hogy otthonélő magyarok végre engedélyt kapjanak a kiutazásra és így csatlakozzanak Kanadában letelepedett családtagjaikhoz.

Dr. W. S. Stanbury, a kanadai nemzeti Vöröskereszt megbízottja egyesületének határozatát most a nemzetközi konferencia elé terjesztette és sürgősen javasolta, hogy a világ összes nemzeti egyesületei fokozott erőfeszítéssel fáradozzanak ezentúl az elszakított családok egyesítésén. A határozat mind kiskorúakra, mind felnőttekre egyaránt vonatkozik, amennyiben a felnőtt személyek kívánják az egyesülést, vagy kiskorú gyermekek esetén, az elismert családfő nyílvánítja ebbeli óhaját a világ bármely részén és pontján.

A Kanadai Nemzeti Vöröskereszt nemescélú, emberbaráti szellemű határozatát a nemzetközi konferencia egyhangúan, azaz 73 igennel elfogadta és jóváhagyta.

A torontói közlekedés

terén lényeges változásokat fognak bevezetni. Nagy-Toronto tanácsa értekezletre hívta meg Mr. J. Kellyt, Cleveland fiatal, zseniális közlekedési szakértőjét, akinek útmutatása mellett az egész belváros területén egyirányú közlekedési útvonalakat akarnak bevezetni. Mindössze a szélesebb észak-déli irányú utcákon lesz kétirányú forgalom, de a reggeli és délutáni csúcsforgalmi órákban itt is egy irányba fogják terelni az autókat.

Ugylátszik, hogy megállapodtak az újabb földalatti vonal ügyében is éspedig úgy, hogy a Bloor streeti kelet— nyugat irányú földalatti a Keele Streettől a Christie-ig a Bloor Street alatt futna, onnan délre lefordulna a Queenre, a Queen-en menne tovább a Papé Avenue-ig, azon fel északra, s ismét a Danforth mentén egészen a keleti végállomásig.

bZiLVÁSSY LÁSZLÓ

Az “ekszlMsin” meg a pedagógia

Aki azt hiszi, hogy a pedagógia valami könnyű dolog, az téved.

A gyermekiélek rejtelmeibe behatolni és ott eredményesen tevékenykedni legalább olyan nehéz, mint kutyának lenni a „sputnik”ban. És legalább olyan kényelmetlen is.

Magamról tudom. Kutya még nem voltam, se a sputnikban, sem máshol, de a gyermekiélek mélyére hatolását már több ízben próbálgattam, a próbálgatásnál tovább azonban még nem sikerült eljutnom. Igaz, ebben nagy szerepe van a feleségemnek és az anyósomnak is, akik rossz szemmel nézik ezirányú búvárkodásomat és valahányszor kísérletezni kezdek, erélyesen elkergetnek kísérletezésem színhelyéről ; „mit értesz te a gyerekekhez” — kiáltással.

Hát sokat nem, abban tökéletesen igazuk van. így nem is vitatkozom velük, de meg hiába is tenném, mert csak magamra haragítanám őket és azt pedig minden jótét férj-lélek pontosan tudja, mit jelent egy feleség vagy egy anyós haragját magára vonni.

Hát még ha mind a kettőből van az embernek.

Nem mondom, egyszer— kétszer már megrendült az ő pedagógiai tudományukba vetett hitem is, de óvakodtam a kritika gyakorlásától. Csak csendes kárörömmel szemléltem az eseményeket és míg kívülről élénken helyeseltem eljárásukat, belülről halkan vihogtam magamban az egyesült feleségi és anyósi pedagógia csődjén.

Ilyen csendes harmóniában éltem eseménytelen életem, mikor egy ízben nagy vitára ébredek. Feleségem vitte a szót, — mint rendesen — fiam és leányom álltak az ellenzéki oldalon, anyósom pedig, —ez csak természetes — „kormány támogató” politikát folytatott.

Arról folyt a vita, hogy menjen-e a család az „ekszibisinre”, vagy sem ?

Gyermekeim a menés mellett harcoltak, feleségem és anyósom ellene. Ugíyanis szomorú tapasztalatokat szereztek az elmúlt esztendőkben a kiállítást illetőleg; semmit sem láttak, de egy csomó pénz ottmaradt. Gyermekeinknek tudni-illik remek szokása, hogy minden lehető és lehetetlen alkalmatosságra okvetlen fel akarnak ülni, minden étel és italfajtát feltétlenül meg akarnak kóstolni és természetesen, minden „sót”-t meg akarnak nézni. Ez summa-summárum egész csinos kis összeget tesz ki, mivel pedig csak igen lassan akaródzik megindulnunk a milliomosodás útján, roppant módon kizökkenti anyagi egyensúlyunkat úgy szeptember elején.

A vita már majdnem tettlegességig fajult a kormánypárt részéről, mikor anyósomnak „remek ötlete” támadt. Neki általában „remek” ötletei vanak ilyen esetekben :

— Vigye ki őket az apjuk ! Úgy se megy velük sehova. Mérgelődjön ő, miért mindig mi! — mondta kedvesen.

Feleségem hálásan fogadta a „segédcsapatok érkezését” és azon nyomban rámrontottak.

Még annyi időm sem volt, hogy a fejemre húzzam a takarót, máris mellemnek szegezte feleségem a keresztkérdést : viszed a gyerekeket az ekszibisinre, vagy sem ? Nekem már elegem van ezekből a veszekedésekből és különben is azért vagy az apjuk, hogy mászkálj velük. Nekem se időm, se pénzem hozzá.

Így az asszony. — Utána a gyerekekhez fordult és diadalmasan mondta: majd

meglátom, hogy az Apit is úgy kínozzátok, mint engem meg az ómikát. Majd az Apinál próbáljatok mindenre felülni ! Majd az Apinál próbáljatok minden vackot összevissza enni, meg inni. Majd az Api ád nektek mindenféle Elvisz Prézli, meg mit tudom én mindenféle „sókat” ! Majd az Api...

— Na elég legyen már ! vágtam közbe idegesen. Kimegyünk, megnézünk mindent, felülünk mindenre, eszünk-iíszunk, megnézzük a Prézlit is meg a Buffalo Bilit is ... — ... az már meghalt, — vágott közbe a fiam.

.. . nem tesz semmit, — folytattam — attól még megnézzük. Utána elmegyünk moziba és mégutána pedig valahová vacsorázni ! Jó lesz gyerekek ?

— Hurrá! — üvöltötték

kórusban. Éljen az Api! Nem is akarunk a Mamival vagy Ömival menni, mert ők nem engednek bennünket sehová se bemenni és semmire se felülni .... mer* irigyek, — vakkantott közbe a leányom — de már ugrott is el a feleségem kezeügyéből, ismerve „rögtönítélő” természetét.

Feleségem és anyósom dermedten álltak, levegő után kapkodva. Azt hiszem ez volt az első eset életükben, hogy nem találtak szavakat érzelmeik kifejezésére. Sajnos csak néhány pillanatig tartott ez az állapot, hamarosan magukhoz tértek és egyesült erővel ellenem fordultak :

— Hogy mondhatsz ilyesmit a gyermekeknek ? Elment az eszed ? Mindenre felülni, mindent megkóstolni ? Mi vagy te ? Egy Dárius ? Ilyesmivel ugratni a gyermekeket ?

— Az ! — szólt bele az Ómi is — Mindent megígérni és mikor menni kell, akkor minket küldeni ! Ugye ? Azt tudod ! Aztán majd az én nyakamon bőgnek, hogy az Api ezt is meg azt is megígérte, csak én nem engedem őket sehova. Szégyeld magad !

— Szót se többet ! —

mondtam erélyesen. A gyerekeket én viszem ki és amit mondtam, azért én vállalom a felelőséget ! Slussz !

Újabb, egetverő helyeslés jelezte, hogy a gyerekek csatlakoztak az előttük szóló indítványához és nem is törődtek tovább a leforrázott „kormánypártiakkal”. Mellém ültek az ágy szélére és egyből megtárgyaltuk úgy a további teendőket, valamint sorravettük mindazon látnivalókat, melyeket okvetlen meg kell tekintenünk és mindama alkalmatosságokat, melyeket feltétlenül ki kell próbálnunk. Döntöttünk továbbá a Hot Dogszok, papkornok, pinatszbadarok és egyéb nyalánkságok ügyében is, úgy, hogy mire mindent töviről-hegyire letárgyaltunk, már majdnem dél lett. Most még azon folyt a vita, hogy mikor tiszteljük meg az ekszibisint magas látogatásunkkal. A leányom úgy vélte, hogy legjobb az ilyesmin mielőbb túlesni és ehhez az indítványhoz a fiam is csatlakozott teljes számmal.

Rövid gondolkodás után azt ajánlottam, hogy ne másnap menjünk, — ugyanis egy cent sem volt a zsebeimben ilyen célokra, — más célokra sem, jelzem, ->— hanem inkább szombaton.

—Miért pont szombaton ? — érdeklődött a fiam naivan.

— Azért kisapám, mert ilyen hétköznapokon rengetegen vannak, szombaton viszont mindenki vikkendezni megy és olyankor üres az ekszibisin.

— Dec rejt! — mondta a leányom — és ebben maradtunk.

Egész héten tervezgetés folyt a srácok és veszekedés a feleségemék részéről, akik nem tudták nekem megbocsájtani, hogy ilyen könnyedén a magam pártjára hangoltam a gyerekeket. Én lettem a „sláger” a családban. Több ízben ki is hangsúlyozta i leányom, hogy :

— Ilyen Api csak egy van Kanadában, aki mindenhova elviszi az ő jó kis gyermekeit !

— Ez csak természetes Maszikám, — mondtam magátólérthetődően — ki vinne el benneteket, ha nem az a jó kis Apika ?

Miután így kölcsönösen körüludvaroltuk egymást, elérkezett a várva nem várt pénte este. Már mint én semmi esetre sem vártam, mivel sehonnan semmiféle pénz be nem folyt és a zsebemben mindössze három szál árva papírdollárocska „csörgedezett”, Ebből pedig nem igen futja ekszibisinre.

Anyósom, — ismerve anyagi helyzetem — kárörvendve érdeklődött :

— Na, mi lesz holnap? Viszed a gyerekeket a kiállításra ?

— Miért ne vinném ? — kérdeztem vissza. Viszem hát !

— És miből ? — érdeklődött gúnyosan.

— Azt csak bízd rám Ómikám !

— A gyerekek egész nap bőgni fognak, ha becsapod őket ! De úgy kell ! Minek ígérsz nekik olyasmit, amit nem tudsz megcsinálni ! Legalább majd megtudják, hogy az Api csak ígér, de nem tartja meg. Nem úgy mint a Mami meg az ómika, — mondta erélyesen — akik amit ígérnek, azt meg is tartják!

Nagyon magamba roskadtarn, mert igaza volt. Beugrattam szegény kis kölyköket, most majd sírnak egész nap, amit úgy a feleségem, mint az Ómi unni fognak és még amellett, hogy nem mennek az ekszibisinre, ráadásul el is rakják őket.

Az meg pláne, még roszszabb, ha ők viszik ki a gyerekeket. Akkor azután végleg lőttek az apai tekintélynek, mert nem lesznek majd restek kihangsúlyozni, hogy :

— Ugye, az Api csak ígért, de nem vitt el benneteket. A Mamika meg az Ómika azonban mégiscsak kihoztak titeket. Most tehát legyetek jó kis gyerekek és ne akarjatok mindenhova felülni és mindent megenni, mert az Api mindent ígért és nem adott semmit, mi azonban semmit

lse ígértünk és mégis mennyi mindent megteszünk. Látjátok ?

I Álmatlanul forgolódtam az ágyamban a lelkiismeretfurdalás súlya alatt. Okvetlen tenni kell valamit ! — morogjam magamban — valami 1 okosat ! De mit ?

Reggel az Ómi már hajnalban kiverte a srácokat az ágyból. Jelzem, nem is igen kellett úszítani őket. Még soha olyan gyorsan el nem készültek, mint aznap. Még a reggelit is pillanatok alatt j eltűntették, pedig egyébként egy félórás vita van a kakaó körül.

Az Ómi még hergelte is őket : csak siessetek, hogy Apinak ne kelljen sokáig várni rátok!

Egyszer csak a feleségem lekiabál a fürdőszobából :

— Ómika ! Gyere csak egy pillanatra.

Ómi elmegy. Mikor becsukja maga mögött az ajtót, egy hirtelen ötlettel a srácokhoz fordulok :

— Nagyon borús az idő, lehet, hogy esni fog ! Mit gondoltok, mi lenne jobb; ha kimennénk az ekszibisinre és megáznánk, vagy itthon maradnánk és kapnátok tőlem fejenként 1—1 dollárt, délután pedig elmennénk moziba és este megnéznénk a televizsnt ?

Leányom és fiam egy pillanatra egymásra néztek, aztán minden gondolkodás nélkül a dollárok, a mozi és a televizsin mellett döntöttek.

— Nem megyünk az ekszibisinre ! — mondták egyszerre és nagyon határozottan.

— Azt majd jövőre nézzük meg, — ugye Apikám ? — mondta a leányom.

Úgyis van ! — hagytam rá gyorsan. — Az idén különben sem érdekes. Nincsen se kétfejű borjú, se fejnélküli ember. De jövőre lesz. Már hallottam ! Majd akkor megnézzük ...

... Na és ha a Mamika és az Ómika mégis ki akarnak küldeni bennünket ? Akkor mi lesz ? — érdeklődtem idegesen •— tudva, hogy családunk hölgy tagjai nem mennek olyan könnyen bele az ilyesmibe. Mit mondunk akkor ?

— Hogyhogy ? — így a fiam határozottan. Akkor majd ők kimennek és megnézik, ha érdekli őket. Minket nem érdekel. Mi veled megyünk moziba. Hol a dollár ?

Gyorsan elővettem a dolláraimat és szétosztottam közöttük egyet-egyet.

Egyszülött gyermekeim villámgyorsan eltüntették a pénzt, — még mielőtt az Ómi visszaérkezett volna — és vidám rádiózásba kezdtek. Én meg leheveredtem újságot olvasni.

Feleségem és Ómika együtt érkeztek le néhány perc múlva.

— Mi az, hát ti nem készülődtök ? — csodálkozott el az asszony.

— Nem ! mondták a srácok egyszerre. — Meggondoltuk magunkat !

— Nem is akartok egyáltalán kimenni ? — érdeklődött Ómi elhűlve.

— Nem ! — válaszolták egyszerre és roppant határozottan. A lányom még azt is hozzátette, hogy : kit érdekel manapság az ekszibisin.

Felmenő hölgyrokonaink ismét megdermedve álltak. Miután levegőhöz jutottak, feleségem hozzámfordult :-—Na és te ? Te miért nem viszed őket ?

—Én akartam, dehát hiába minden ! Azt mondták, hogy ők nem mennek, én pedig sokkal jobban ismerem a gyermeki lelket annál, semhogy vitatkozzam velük ! Ha nem akarnak, hát nem akarnak. Istenem. Megcsencsolták a máiniukat és kész. Majd nekszt tejm.

Mire elérkezett a moziidő, tényleg szemetelni kezdett az eső, erre úgy állapodtam meg a gyerekekkel, hogy nem megyünk moziba, — nehogy megázzunk — inkább kapnak fejenként még 20—20 centet.

Került tehát az „ekszibisin” kettő dollár és 40 centembe.

A „televizsint” azonban, minden ellenkező híresztelés dacára végignéztük ! Végig bizony !