Kanadai Magyar Ujság, 1975. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1975-04-11 / 15. szám

IGAZA VOLT JONATHÁN ÚRNAK

ÍRTA: CHOLNOKY LÁSZLÓ

Rőtvörösség ömlött el az ég peremén, de más, mint máskor. Olyan, aminő az izzó szelek előtt jár. Holott hüs volt; kedvetlen, szürke,, álomra-hivó, rövidéletű (hűvösség, amelynek nyoma is1 elvész, lia kisüt a nap.

A szél is meglóbálta karcsú, nedves testét, azért iSékhem, az öreg zsidó összehúzta fakókék köpenyét és úgy lépkedett' Barbocih mellett.

Előttük, mögöttük hömpölyögve tolakodott a bűnös tömeg, amelynek egyhangú, zsongása ott terpeszkedett a fejük felett. A ibőnsaruk nyögve k-üzdtek a poronddal.

Az útmenti, napsugárverte fák mindegyikén kapaszkodott valaki és nyakát nyújtogatva várta, hogy megláthassa a mezítlábas, hosszúhajú, fiatal zsidót, aki ott lépkedett legelői, a katonák közt. Gyalulatlan, otromba gerendát ’Cipelt a vállán; kiaszott arcán verejték folyt alá. Mellette jobbról is balról is egy-egy megkötözött ember járt fáiadtan, porosán és véresen. Az egyik hatalmas, szélesvállu idegen volt; csontos fejét mélyen lehúzta a vállai közé; barna arcával, amelyen minden elbukott jószándék, hiábavaló gondolat otthagyta a nyomát. — a poroindra meredt. Orrából barnavörös vér szivárgott és végigfutva a csontos állán, szét fröccsent a földön. A másik apró, púpos, csúf jószág volt.

Az egyforma zsongás utóbb álmos csenddé szokott, csak a rakoncátlan., lábatlankodó köly kék vigyorogtak, sivalkodtak ki belőle néha. Meg egy erős férfihang, valami rémülete®, sikoltozó iCsuklás. Valami őrülté, aki egyre odafuiakodott a középsőhöz és a földön csúszva csókolta annak poros, vörös köpenyét. Az őrök el-elrántották, elrúgták a téboly adottat, de az görcsös erőfeszítéssel visszafurakcdett és újra csókolta a'halovány ember ruháját, egyre sikoltozva és jajveszékelve.

Asszony szinte több volt a menetben, mint férfi. Odafurakodtak a három mellé és kimeredt szemmel, sajgó gyönyörürüséggel nézték a őrült vonaglását, a megkötözött férfiak eltorzult arcát, kifeszült ere.t. Ha néha csend lett, halkan arról beszéltek, hogy a Jozafat leánya tegnap este egyedül kóborolt. a folyó mentén, meg hogy a déli városban olcsóbb, a hús, mint a templom melletti nyilt csarnokban. Csak akkor hallgattak el újra, amikor megint hangzott az őr öklének tompa zuhanása.

A nap már kibukkant és hatalmáé forróságűt Töveit alá. A porond fehér kavicsa az izzásig kifehéredett iéls messze, a hegyek felett, reszketett a levegő.

Akkor már ott voltak a hegy tövében. A menet megáld; azok, akik a fejüket fáradtan, leszegve bandukoltak a többivel, feltekintettek és1 kxtiporváu maguknak a helyet a tömegben, némán bámultak bele a levegőbe. Délelőtt vök; késő délelőtt. Az őrök gyűlölködő arcca., unottan taszigálták hátra a szélről állókat és a három megkötözött embert kilódkván a térre, felvezették a hegyre.

Sékhem lekanyaritotta válláról a köpenyét és amikor a két

másik megkötözöttnek rimánkodó átkozódása megszakadt és nagy csönd lett, suttogva azt mondta a társának:

— Elviselhetetlen a forróság! Miért csaltál el?!

— Sékhem, te félsz! — felelte a másik bizonytalan hangon. — Tegnap pedig, a fülem mellett ordítottad, hogy csak végezzenek vele.

'Sékhem .bosszúsan legyintett a kezével.

*— Nem félek! — mondta indulatosan. — De eljöhettél volna magad is. Én, még nem láttam ilyesmit. Nézd, milyen halovány az arca!

— Ah mindegyitek csak róla beszél! Miért? Nézd, annak a széllesvállunak, hogy folyik az 'orrából a vér!

— Már mindegy neki! — mondta Sékhem és mialatt a szive betegen remegett, fanyar mosolygást erpltett meghúzódott arcára.

A tömeg felett hú télén kopácsolás hangja rezzent át; mes teremberek rótták össze a gerendákat. Egyszer aztán vad jajgatási és rekedt .sikoltozás csapott alá a domb tetejéről, mint a megriadt denevér. Félmeztelen óriás állt a létra fokán és nagy, görbe, szeget ütött a papos luiarna kezén keresztül.

Amire a szeg fát fogott, a púpos elájult; a nagy csend megunt o.t guimyasztott a tömeg felett.

— Mi volt az? — kérdezte Sékhem a földre bámulva ki-1 meredt szemével.

ne szinte be sem fejezte amit j kezdett, már ismét hang tolakodott bele a szorongó csendbe. Az őrjöngő ember zokogott hosszan, üvöltve, mert két katona már megfogta a középső, lialavány ember karját.

— Megint .... — rebegte Sékhem és izzadt kezével a köpenyét szorongatta.

— Ez nem az! — mondta a másik, le sem véve szemét a hegyi dolgokról. — Ez az az örült, akit elrugdostak!

— Ki az ■{ — kérdezte Sék- I

I

hem.

— Jonathán, a sorki szatócs. Az, aki hozzászegődött, aztán megőrült 'és otthagyta a holtját. Beteg ... bolond szegény!

Azon időtájt, hogy a középsőnek lerántották a ruháját és összekötözték a lábát, a inap égető heve valamivel meglankadt. Az égen egyetlen felhő sem volt. Néhányan felnéztek, de mivel semmit sem láttak a nap sápadt, fehér koronáján kívül, megint leszegték a fejüket. De az asszonyok, azok feszültein nézték az alacsony, kerekded domb poros, sivár tetejét. A helyet élő ember,fal zárta körül, amelynek eiSŐ sora ijedten tolakodott hátrafelé, ha a százados1 lova megbokrosodva ideoda fickándolt. És az első sor inogott meg számtalan ezer állt.

A kis púpos onnan a dombtetőről, nagy gyötrelemmel felszegve fejét a gerendán, körülnézett, de nem láthatott egyetlen tenyérnyi zöldet, sziklát, vagy füvet. Csak sok százezer égő, kiváncs szemet látott, amely mind rajta függött. Karjával tehetetlenül kapkodott az emberóceán felé, mintha bele vágyna merülni, hogy semmi ne látszassák nyomoxék testéből, hogy ne találja meg soha az a négy katona, amelyik már közeledett feléje, hogy feltámaszsza a gerendáját.

A középsővel késtek. Még mindig, ott állt felöltözve a két

ßjfckifc«

katona közt, akik egyike a főpappal beszélt, halkan, gőgös arccal. A halvány, szőkcihaju ifjú ember ott állt meggön.yedve, akiarat nélkül tűrve mindent.

Valamivel azonban megint homályosabb lett.

A nap fanyarul, betegesen megsápadt; bágyadt korongjáról alkonyi fény hullt alá a domb kiaszott füvére, meg az embertömegre. Sékhem felnézett az égre és látván, hogy felhőnek nyoma sincs, verej.ékes kezével oktalanul simogatta az arcát. Nem mert szólni, de amikor észrevette, hogy a kiabálás, a nevetés zaja elcsendesült, hogy az emberek kíváncsian egymásra .bámultak, aztán megint a napra, majd meg a hegyekre, amelyek az árnyékban távolabbra húzódtak; halkan megszólalt:

— Mi ez? ...

De Barboch azonnal ráfelelte sápadt mosollyal:

— Köd, Sékhem, semmi más!

Ekkor a katonák lerántották

a ruhát a középsőről és az ott állt meztelenül, gyámoltalanul, leszegzett fejjel. Vézna teste olyan szánalmas volt a két hatalmas liktor közt, hogy Baiboch leikéről a félelem, amely hideg kígyó gyanánt szorongatta, lassan, lágyan lesiklott. Barboch vigyorgott ési azt mondta:

— Illés próféta elkésik a szekerével!

Nevetés támadt körös körül és ez a zagyva hang, amint körülfogta Sékhemet, az ő leikéről is lefejtette a hideg. övét. Ne vetett ő is és szinte nem is figyelt már a hegyi dolgokra.

iNem látta, Sékhem, amint a hatalmas, hegyes vasdarab átszakitja a sápadt, meztelen ember testét: nem látta, amint a sűrű, biborsziniü vércseppek alápei égték a színtelen, poros, fakó fűre és nem látta, amint a katonák a gyalulatlan tákolmányt a gödör höz cipelik. Csak azt látta, hogy a rémes, rideg, hatalmas váz előibiukkanik, kinől, a földből és rajta ott vonaglik a halvány ember, a középső.

Az emberóceánon vad orditás hullámai csapkodtak keresztül; senki sem törődött azzal, hogy a hatalmas árnyék, amely ott lomhálkodott felettük, alkonyati homállyá bágyadt és hogy a főpap fakófehéir arccal, véres szemmel meredt az, emberhullámokra.

A vad kiáltásba gyötrelmes asszony! siralmak nehéz., sóhajtások vegyültek, de egyszerre miniden elnémult, amint valami verejtékidéző, állomüző sikoltozás, hörgő üvöltés rehbent szét a dombról, mintha mmden hang fekete szárnyú denevér lett volna, amely belcpózik a

kebelbe és megszaggatja a szivet.

Az őrült Jonathan, aki addig mozdulatlanul gubbasztott a domb oldalán, odarohant a favázhoz, átölelte a tövét és a tömeg felé fordulva rémes átkozódásokat szórt bele a növekvő homályba. És akkor már nem nyúlt hozzá senki; a katonák levették róla szemüket és belebámultak a szennyesbarna égbe.

— Lökjék félre! — nyögte Sékhem, de iszorongó torkából csak gyámoltalan hang tört elő.

— Menjünk! Mit bámuljuk azt a rajongót!? — suttogta Barboch is gyűlölettel, de az arca halvány volt és szeme alá lilaszinü gyűrű kapcsolódott. Meigíogta Sékhem kabátját és rángatta, hogy menjenek. De Sékhem nem mozdult; makacsul ismételte;

.— Őrült a Jonathán, őrült! Miért nem lökik félre?

Ekkor fent a domb tetején az történt, hogy a középső, akinek fehér bőre azóta rátapadt a kiálló csontra, felemelte fejét s belenézvén a népbe, majd meg felemelvén tekintetét az égre, vontatottan, gyötrelmesen; felkiáltott. Szavait csak azok érthették, akik közvetlenül a domb aljában álltak és azoknák szive megreszketett.

És amint a kiáltás elhangzott, egyetlen pillanat alatt eloszlott az alkonyi homály, a nap fakó arca ismét kitüzesedett és sziporkázva, ragyogón hullt alá sugára a középsőinek lehanyatlott fejére, hullámos bajára ...

... Ez volt az a perc, amelyet a káprázat'ok démona várt, hogy átsuhanjon a tömeg felett és szárnya csapásával legázolja és ibeletaszitsa azt az őrjöngő félelembe. A verejtiékes, piszkos töméig vad sikoltozással, reszketve rohant el a dombtól, el a várostól, bele a lapály napsugara»' végtelenébe. Az őrült Jonathan sikoltozott. Az eszeveszett ember ott állt a dombon és a gerenda gyalulatlan tövét cső kolva szaggatta ruháját és marcangolta arcát.

Barbochot elragadta a hömpölygő áradat; futott, ő is reszkető lábbal, hiába küzdve iSékhem ellen, aki görcsösen markolta ruháját és egyre suttogott a fülébe:

— Örült az a Jonathán! Hallod, hogy sikoltozz? Őrült! ...

Barboch hátra fordult futtában, hogy eltaszitsa Sékhemet, de amikor az csak egyre görcsösebben markolta ruháját, vad gyűlölettel, lihegve iákiáltott:

— Jonathán ... nem őrült! Te vagy az ... meg én ... meg mi mind ... akik megöltük! ... akik gyűlöltük! ... Az a sápadképü ... nemi volt az ... akinek mondta magát ... és Jonathán mégis ... együtt marad vele ... és ha rájön a szorongás ... a leikével megint átölelheti .. . annak a nyakát ... és nem lesz egyedül! ... Jonathán ... nem őrült! ...

Sékhem hallgatott; mindketten leszegett fejjel rohantak tovább.

Azóta már régen eljutottak a sin- fekete szájához, de helyettük születtünk elegen, akik lihegve rohanunk és emésztő irigységgel irigyeljük Jonathán igazát ...

W nnipeg, Ma . 1975. április 12.

“Ejh, ki hozza, kormányozza Ide azt a gályát? Vagy már Senki meg nem menti magyarok Királyát? ... Én, én hozom” —

7

(Emlékére vegyünk kölcsön bárrmelyik közkönyvtárból Serédy könyvet és olvastassuk el gyermekeinkkel!)

A talált kin»

(Folytatás a 2. oldalról)

s egy drágaköves csattot és. elindult.

Pelsőcön már estét harangoztak, mire beért a faluba, Nem állt meg sehol, nem kérdezett senkit, ment fel a várba. A kapu nyitva volt, négy ló ott táncolt az udvaron, indulásra készen, egy magas, kicsit sánta férfi most készült felülni. U- gyanaz, ki a templomban elkergette. ő ment bátram

— iMit akarsz iitt? — kiáltották többen.

— Ez az a fiú, aki a templomban úgy nézett — szólt a rózsakoszorús leány: most nem volt koszorú a fején, de még százszor szebb volt nélküle. — Ne bántsátok.

A legény az ingébe nyúlt és kivette a drágaságokat.

— Ezt hoztam, neked hoztam — szólít a leány felé — te mutattad az utat.

— Hol loptad? — kiáltották a vitézek.

— Nem loptam, találtam, van még sok-siok, százszor ennyi.

Csetneki Tádé, a várúr, Bodroghi János, a látogatni jött tárnokmester hittek a fiúnak,— Béla királynak nagy szüksége volt pénzre, sok harca közepette. A kincs óriási volt: amit belőle meghagytak neki, elég volt, ‘hogy idővel Murány várát, Szadvárát Tornamegyében,1 Krasznahorkát Gömörben fel- j épitse, feleségül kapja a csoda i szép Csetneki Klárát és megalapítsa a sok századon át hatalmas, gazdag, nagy tisztségeket viselt Pelsőczi és Csetneki Bebek családokat.

A csetneki templomban egy Árpádok korabeli Epitaphium beszél a család eleiről.

Magyar Hanglemezek

8-TRACKES ÉS CASSETTE TAPEK

Legolcsóbban, legnagyobb válasz, tékban kaphatók.

Kerje ingyenes lemezárjegyzékünket.

Szappanos Record Shop

3u-»^ tast 123 St., Cleveland, Ohio. 44120, U.S. Telefon: (216) 561-W24.

A Hallgatódé Hegyek, Listening Hill aljáan friss sir fölött hullik a március-közepi hó. Mig cserkészek tartanak ünnepséget Kossuth Apánk Hudson-parti szobi ánál és ország — meg világszerte, ahol csak magyar él a vasfüggöny innen: 1848 és 1956 örvénylik a koponyákban. A tavasz és az ifjúság évszaka március; és a tavasz, az ifjúság hirdetője volt egy életen át, akit a minap 100 mérföldre New York városától északnyugatra eltemettek.

iSerédy Kata körünkből távozását gyászoljuk. Kevesen ismerhették személyesen, hiszen rég visszavonult a világváros zajától és különben is beteges, de természeténél fogva rendkívül szerény teremtés lévén, semmikiépen sem volt társadalmi események iránt érdeklődő hölgynek nevezhető. Ez részben talán annak tudható be, hogy fiatal lány korában, mint önkéntes ápolónő igyekezett sebesült hadfiak szenvedésein enyhíteni. Egyik ápoltja meg, is kérte kezét, de azután ínyomaveszett. Küzdelmes kivándor ó,sorsát egy irodalombarát, név szerint Wagner német származású amerikai földbirtokos oS'Ztotta meg, akivel annak haláláig meghitt házasságban élt, Montgomery falucska határában.

A Hallgatózó Hegyek völgyében születtek meg azok a csodálatos szinmagyar levegőjű ifjúsági könyvek, amelyekből angol iskolázóttságu gyermekeink is megismerkedhetnek népünk jótulajdonságaival lést magukba szívhatják a hazai táj, az ezeréves történelem szellemét. Mert a halkszavu, vézna kisasszony, akinek remekbe rajzolt táltos paripái a tejút magasságába ragadják az ifjú fantáziát: olyan volt, mint Petőfi versében a honvéd közkatona. Nagyobb volt ÍSerédy Kata az amerikai angolnyelvü ifjúsági irodalom terén, mint annak nem egy itt született “hadvezére”. Más bevándorlót nem is tüntettek ki a Newberry irodalmi dijjal és éremmel, melyet évente a legkiválóbbnak itél meg a zsűri.

A csodaszarvas legendájától a munkásait megbecsülő, közszeretetben álló jó gazda jellemének ábrázolásáig Serédy Kata megannyi kötetét olvasni még felnőttnek is ritka gyönyörűség. A már évekkel ezelőtt elhuny Mae Massee írónő, az előkelő Viking könykiadóvállalat ifjúsági osztályának igazgató- 1 jáé az érdem, hogy a nehéz bej vándorló-nehézségekkel küzkö- i dő, tehetséges magyar müvtész! nőt felkarolta, kéziratait babusgatta. így lett a 78 évet élt magyar asszonyból az angolszász | olvasóközönség ünnepeltje, fajtánk dicsősége.

BACH KAI BÉLA.

baj van az Olimpiával

(Folytatás a 3. oldalról.)

óriási többséggel, 95%-ban elhatározták, hűigy elfogadják a nekik ajánlott fizetés emelést, ami nem egy dollár óiánkint, csak 85 cent és azonnal munkába akarnak állani. Van tehát min eltűnődni az őket irányitó szakszervezetnek és főleg az lenne jó és hasznos, ha a jövőben fontolóra vennék a dolgozók családi körülményeit és nem feszítenék egész a pattanásig a hurt. Ezzel szolgálnák legjohban. a közügyet is.

San Francisco és Bay Area hírei

(Folytatás a 6. oldalrói, le Albert titkár üdvözölte. Elő' adás után iSzelle Albertné egy igen régi székely népdalt énekelt, melyet az íróval együt a I hallgatóság, hosszan megtap- 1 sollt. A Szt. István Ház nevében dr. Jaszovszky Józlsef érseki taj nácsos búcsúzott Flórián Tiibortói. Szavaiban rámutatott az emigrációban élő irók és költők apostoli munkájára a magyar nyelv érdekében. Ennek maradandósága a lelkekben akkor ! válna termő gyümölccsé, ha most úgy búcsúzunk Tőled: — mondotta -— A mielőbbi viszontlátásra!

Oakland, Calif. 1975, máié. 26.

FaSETOR JO/öEF

AZ ATYAFIAK

HALLGASSA!

Az ONTARIÓI MAGYAROK legkedveltebb tartalmas

íVt. ^ ,. Kádiómusorát:

ONTARIO MAGYAR HANGJÁT

Ezúton értesítem Rádiónk tisztelt hallgatóit, hogy adásaink ó..u ideje és adásaink napja, a> tél műsoridényre való tekint, ti el megváltozott. — OKTÓBER hó 27-től, egy órás e„ó : akoztató műsorunkat mnd-n szombaton este IG.eG-órától 11.00 óráig sugározzuk változatlanul a CHIN. (Nemzetközi Rádióállomás már megszokott 10.-es FM. hullámhosszán.

HALLGASSA A POLITIKÁTÓL MENTES SZÓRAKOZTATÓ HÉTVÉGI ZENÉS RÁDIÓ ADÁSAINKAT.

Rádió Stúdión*.; felei, s vezetője és müsorszerkesztője a clevelandi WZAK-FM. Magyar Rádió 6 év óta közkedvelt kanadai munkatársa,

MÁR1F3 .M. LÓRÁNT. Rés.: 362-5136

Hallgassa Ontario Magyar Hangját

HIRDETÉSEK Kf ÜZENETEK FELVÉTELE:

Ph.: 362-5136.

Hungarian Radio Ontario M gyár Hangja

/ Márfi M. Lóránt

— Nagyon szereti?

— Nagyon, Kaíó. Miért kérded?

Kató lehajtotta a fejét.

— íMert szeretném, ha maga boldog lenne. Maga nagy íüvész .. . (Magának nyugalom kell.

Csoibáncz nem feleit. Az arca elkomolyodott. A tervezőszoba bejáratánál a függöny megmozdult, de csak úgy, mintha egy lehelet érintette volna.

Kató a spanyolfal mögé futott. 'Sárika lopva, lábujjhegyen osont be a lakásba. A fény a világokon keresztül áradt a szobába. Sárika megállt. Oly tágas, fénylő és zengő volt az egész lakás. Minden, ami körülvette. A keblére szorította a kezét sí mikor Csobánez bejött a műtereimből, a nyakára omlott.

IX.

Dabosiné leszállt a taxiról s a sotffőr lerakta a csomagjait a kapu elé.

A szakácsáé egy kis idegenkedéssel köszönt.

— Nincsenek itthon. kézit csókolom. Kimentek délután a Svábhegyre. tCsak vacsora után jönnek haza.

Doboslné tétován szólt:

— Akkor lesz olyan szives a pakkjaimat bevinni, én majd átmegyek a Gellértjbe. Este visszajövök.

Dabosiné bekopogtatott az Irma néni szobaajtaján. Néhány pillanat múlva papucscsoszogás hallatszott belülről s lima néni kinyitotta az ajtót.

Mérges arccal meredt Dobosinéra, mert az első pillanatban nem ismerte fel, csak azután üdvözölte:

— Te vagy? Mi szél hozott ide?

Dobosiné zavarral tipegett he a szobába, letette a napernyőjét és kis táskáját az asztalra s egy kurta, hiiv.ös ölelés és dsók után kérdezte:

— Nem1 zavarlak, Irma?

— Parancsolj, kérlek. Várj. Majd felhúzom a rollettát. Tudod, délután pár órát pihenni kell. így rendeli az orvos. Mit csinál az én jó Péterem?

— Hát ... Tegnapelőtt [Szegeden volt ...-— Igen, a borügyben.

Doboslné rápillantott Irma nénire.

— És használt a kára?

— 64 —

— Még nem is tetszett reggelizni?

Sárika nem nézett a szemebe. Tudta, hogy jóindulatú nő, aki maiga már végigszenvedte az élet felét.

— Nem. Rosszul érzem magam.

Benézett nyugodtan, önuralommal a konyháiba.

— Már tüzet gyújtott, Tercsi? Oly későn van?

i— Bizony. A levest fel is kellene tenni. Gondoltam, borjuragout-ievest csinálok.

— Jó.

— Utána pedig töltöttpaprikát és sültcsirkét.

Sárika bágyadtan biccentett.

— Igen. így jó' lesz, Tercsi.

A szakácsnő komolyan, részvéttel a Sárika arcába nézett.

— Hallom, hogy Mancit el1 tetszett küldeni?

— Igen . .. Majd jön más.

Aztán belépett az ebédlőbe. Leült. A két kezét az; ölébe rakta. Maga elé meredt s úgy érezte, hogy nagyon egyedül van.

Jó idő múlva felállt. A müteremajtó felé lépegetett s megállt az ajtó előtt. A keze rajta volt a kilincsen, hogy benyit, de a kilincs mintha égette volna. A tervezőszoba felé az ajtó nyitva volt. A műteremből kiszűrődő hangokat hallott.

Nem kellett az ajtót kinyitni, úgy is beléphetett. Valami szörnyű kíváncsiság kezdte gyötörni. Úgy érezte, hogy most, ha a halál felé megy is, meg kell mindent tudnia. Egy nagyon könnyű kis házicipő volt a lábán. Puha lépésekkel, mint a macska, a függöny elé osont, ahonnét be is pillanthatott a műterembe.

Halk sóhajjal állt meg a függöny előtt és kitekintett a műterembe. Az ura háttal állt felé és még szaladoztak ujjai az agyagsizobron, amikor egyszerre megállt. Eltávolodott, hátrálva a szobortól, úgy, hogy Sárika a széles hátát félelmesen közeledni' látta. Kató ott állt meztelenül az állványon s az arcán valami tiszta, önzetlen, várakozó feszültség ült, ahogy Csobánez felé meredt a szeme.

Sárika szive vert s könnyű; pir öntötte el az arcát. Csodálta a Kató finom, arányosan telt idomait, hamvas, friss 'bőrét, az egész testéiből kiáradó nyugodt gráciát, amiben nem volt semmi kihívó, csak a művész fölényének alárendelt, gyengéd, áhitatos odaadást.

Sárika érezte, hogy a két ember, a művész és modellje — 61 —