Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Jeszenszky Géza: Magyarország a brit gondolkodásban és külpolitikában, 1848-tól 1945-ig
Jeszenszky Géza Velük szemben teljesen esélytelen volt a magyar Függetlenségi Párt néhány angliai hívének az az ajánlata, hogy Magyarországot különbékével válasszák le a hármas szövetségről, és alig vették komolyabban Károlyi Mihály 1916. augusztusi ilyen irányú svájci megkeresését.30 A Monarchia felosztásának hívei viszont nem várt és komoly riválisra találtak azoknak a liberális, radikális és szocialista íróknak, gondolkodóknak és politikusoknak a körében, akik tovább kívántak lépni azon, ami szerintük tipikus 19. századi nacionalista megoldás volt. Parlamenti képviselők, köztük Ramsay MacDonald és Noel Buxton, valamint neves író-publicisták nem azonosultak egyik vagy másik közép-európai nemzettel vagy irányzattal sem, és nem siklottak át könnyedén az etnikai kevertség és a politikai határok igazságos megrajzolásának abból fakadó lehetetlen volta fölött. Sokatmondó volt Norman Angell megjegyzése: „Ahogy minden Angliának megvan a maga Írországa, úgy minden Írországnak megvan a maga Ulsterje."31 A talán legbefolyásosabb radikális hetilap, a Nation gyakran emlegette a Duna-medence gazdasági egységét, annak a veszélyét, hogy az új államok a nagyhatalmak politikai csatlósaivá fognak válni, s hogy nagy valószínűséggel üldözni fogják etnikai, vallási és politikai kisebbségeiket.32 A külügyminisztérium hírszerző osztályán dolgozó Arnold J. Toynbee úgy vélte, hogy nem szükséges Magyarország határait megváltoztatni, s a kevert lakosság miatt a nemzeti területi autonómiákat sem volna célszerű erőltetni, ehelyett igazi helyi önkormányzatot és kulturális autonómiát kellene bevezetni.33 Amikor Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök 1916 végén békejavaslattal fordult mindkét hadviselő táborhoz, elkerülhetetlenné vált, hogy a brit hadicélokat a nemzetközi közvélemény, elsősorban pedig Wilson számára rokonszenves formában fogalmazzák meg. Mivel Anglia nem kívánt lemondani a háború remélt gyümölcseiről, hogy céljai mégis igazságosnak, idealistának tűnjenek, kézenfekvő volt az elérni kívánt területi változásokat az érintettek vágyaival, önrendelkezési jogával indokolni és fedezni. Közép- és Délkelet-Európa „elnyomott" kis nemzetei függetlenségének fölkarolása a háborúnak morális jelleget adhatott, ezért prominens helyet kapott a december 28-i angol-francia konferencián elfogadott és Wilsonnak 1917. január 10-én átnyújtott válaszban. Eszerint az antant egyik célja „az olaszok, valamint a szlávok, a románok és a cseh-szlovákok felszabadítása az idegen uralom alól". (A lengyelek jövőjét ugyanakkor az orosz kormányzat hatáskörébe tartozónak nyilvánították.34) Ekkorra már minden hadban álló országban erősödött a békevágy. Az oroszországi forradalom nyomán a keleti front megrendült, Ausztria-Magyarország új uralkodója pedig komoly szándékot mutatott a szörnyű vérontás befejezésére. Ekkor mind a brit, mind a francia kormány kész volt megfeledkezni a Wilsonon keresztül a közép-európai emigránsoknak tett 1917. januári ígéretekről. A brit külügyminisztériumban kidolgozott javaslat különbéke esetén a cseheket és a délszlávokat Magyarországhoz hasonló autonóm státussal gondolta kielégíteni, négy egységből álló föderációvá alakítva a Monarchiát. A később komoly politikai karriert befutott, részben magyar származású „liberális imperialista" 156 Külügyi Szemle
